Apám

 

Nagyanyám mesélte, hogy gyerekkorában imádta a banánt. Meg a kókuszos bombát. Nagyanyám olyan szavakat használ, amilyeneket én sosem hallottam. Azt sem tudom, mit jelentenek.

Nagyanyám régi korokból maradt itt.

Nagyanyám azt mesélte, hogy régen – a nagy világjárvány után, amikor minden kipusztult – bogyókat, gyökereket, bogarakat, rágcsálókat ettek. Ha szerencséjük volt. Ha kedvezett az időjárás. Vagy ha segítettek az angyalok.

Én nem hiszek az angyalokban. Az angyalok régen elhagyták ezt a világot.

Nagyanyám mesélte, hogy akkoriban sokat éheztek.

Aztán megjelent apám.

Apám vadász.

Elképzelem apámat betoppanni a közösségbe. Vérrel festett arccal. Ugyanúgy, mint, ahogyan most is megjelenik közöttünk. Szerintem még anyám sem látta soha apám igazi arcát.

Nagyanyám mesélte, hogy nagyapám tartott apámtól. Vadászok sosem jártak erre. Nagyobb vadakat sem lehetett látni. Vajon akkor apám mit keresett mifelénk?

– Feleséget. Aki erős fiakat szül neki – vigyorgott foghíjas mosollyal nagyanyám. –Vadászokat. Olyanokat, mint ő.

Nagyapám jó ember volt. Azt mesélte nagyanyám. Anyám esküvőjének előestéjén tűnt el. Aznap, amikor apám elejtette a törzs számára az első vadat, így a menyegzőn mindenkinek jutott hús. Ezzel apám kivívta magának a tiszteletet.

Ami az utódokat illeti, apám melléfogott anyámmal. Tizenöt lánya született.

Jogossá vált az igénye, hogy együtthálhasson másokkal. A falu ifjainak kilencven százaléka – legalább! – féltestvérem. A környező falvak ifjainak nagy része is. Nagyanyám azt mondja, bűn férjet választani apám ivadékai közül.

Ki mondja meg, a környéken melyik életerős férfi nem apám ivadéka?

Fogalmam sincs, nővéreim hány napot vándoroltak, amíg tiszta vérvonalat találtak. Nincsenek híreink felőlük. Örökre itt hagyták a falut. Hamarosan én következem.

Apám bőségesen ellátott vadhússal, így erős, egészséges emberré serdültem. A vadászat alapjait kisebb rágcsálókon gyakorolom. Apám terepre kizárólag a kiválasztottjait viszi. Nők nincsenek közöttük.

Ma tizenhat éves lettem. Apám törvényei szerint ez a legmegfelelőbb életkor útnak indulni a jövő felé.

Apám szakállát, arcát friss vér festi vörösre. Hajnalban áldozatot mutatott be az isteneknek. Szerencsés vadászatért imádkozott.

– Légy nővéreidnél nehezebb préda – búcsúzik. Vadászkést nyom a kezembe.

– Egyiküket sem neveltem könnyűvérűnek – tiltakozik anyám.

– Mit tudsz nővéreimről? – faggatom apámat. – Kérlek, igazíts útba, merre induljak el!

Apám szó nélkül meglódít az ajtó felé. Nincs mondanivalója számomra.

– Kegyetlenség ilyen hidegben útnak engedni – zokog nagyanyám. Hiányozni fognak a meséi. Megölel búcsúzóul: – Kerüld el a kárhozottakat.

Kárhozottaknak hívjuk az emberevők hordáját. Róluk szóló mesékkel riogatják a gyermekeket. Eggyel sem találkoztam még.

Végigtekintek a kristályként csillogó hórétegen. Batyumat hátamra vetem, megindulok a jövőm felé.

Sokáig bandukolok. Talpam alatt ropog a hó, ruháimon átsüvít a szél. A nap már átszelte az eget, amikor néhány fekete pontot látok közeledni a szikrázó fehérségben.

Emberek.

Felém tartanak.

Sosem jártam ilyen messze az otthonomtól. Sosem láttam idegeneket. Behúzódok egy hóbucka mögé.

Rémült kiáltásokat hoz a szél. Nem értem a szavakat, idegenül hangzik a nyelv. A kis csoport rohanva botladozik a hóban. Mögöttük apám közeledik legjobb vadászaival. Messziről is megismerem őket. Majd hirtelen nyílzápor hullik az idegenekre. Néhányan elterülnek közülük, vörös foltot hagyva a havon.

– Hol a lány? – üvölti apám. Körbekémlel. Behúzom a nyakamat. Meglapulok. – Találjátok meg! Addig nem megyünk haza, amíg valamelyikőtök dárdájára nem tűzi, meg nem nyúzza!

Apám vadász.

Apám emberekre vadászik.

Apám rám vadászik.