Hóvirágok

Elmúlás

 

Bogi az ablakból nézte, ahogy a nap sugarai végigsimítanak a fal tövében megbújó hóvirág fehér szirmain.

– Mire a hóvirág kibújik, itthon leszek! – ígérte anyu.

Bogi már egy hete felfedezte a hóvirág finom kis rügyeit, ahogy kibújni készült a fagyos földből, és azóta napról-napra ellenőrizte, hogyan dugja ki a fejét, hogyan válik egyre szebbé és szebbé, míg végre ma reggelre szirmot bontott.

Apu éjjel elment. Úgy hagyta itthon, hogy el sem köszönt. Mire Bogi reggel felébredt, csak nagyit találta maga mellett.

– Hol van apu? – kérdezte kíváncsian.

Nagyi megsimogatta a haját, és kezébe nyomta a kakaót.

– El kellett mennie – suttogta.

– A kórházba?

Nagyi bólintott. Bogi tágra nyílt szemmel nézett rá. Nagyinak pirosak voltak a szemei, és dagadtak. Olyanok, mintha náthás lenne. A hangja is egészen olyan volt, mint amikor az embernek bedugul az orra a náthától.

– Idd meg a kakaódat, kicsikém – súgta Nagyi rekedten.

Most már egészen biztos, hogy náthás.

– Anyuért ment?

Anyu hetek óta kórházban feküdt. Egyszer csak elájult. És eljöttek érte a mentővel a doktor bácsik. Bogi már hat napja nem látta. Apu nem vitte magával. Mert nem engedtek be többé gyerekeket oda, ahol anyu feküdt.

Bogi nem értette, hogy egy anyukához miért nem engedik be a kislányát? Bogi tudta, hogy anyunak is ugyanúgy hiányzik ő, hogy ott legyen mellette, mint neki anyu. Jó, hogy apu itt van. De ő mégsem anyu.

Nagyi nem válaszolt, csak nyekergő hangot adott ki, és elfordulva kifújta az orrát.

– Te is beteg vagy? – kérdezte Bogi megszeppenve. – Te is kórházba mész? Téged sem foglak látni?

Nagyi átölelte, ringatta. Bogi hagyta. Hallgatta Nagyi szaggatott lélegzését, bugyborékolva vette a levegőt, szörcsögött mellé.

– Nem hagylak el, kicsikém! – suttogta.

Apu egyedül érkezett. Megroggyant vállal. Ő is piros szemekkel, és náthásan.

– Hol van anyu? – szaladt elé Bogi.

Apu megtorpant.

– Elment – felelte csendes, fátyolos hangon. Magához ölelte Bogit.

– Hová ment? Miért nem jön haza?

Bogi félve bámult az apja arcába. Akkor vette észre, hogy apu sír. A könnyek lefolytak az arcán, egészen az álláig.

– Elvitték az angyalok – mondta apu rekedten. – Magukkal vitték a Mennyországba.

Bogi szemét csípték a könnyek. Pislogott néhányat, aztán hagyta, hogy legördüljenek a könnycseppek az arcán. Apu karjába kapaszkodott, aki átölte, ringatta, és azt mondta, sírjon csak. Sírjon, amíg jólesik.

Bogi elbújt apu ölelésében, és úgy érezte ezek után ő már örökké sírni fog.