Kókuszgolyó

 

Orgonaillatú gyertyák pislákoltak a konyhaasztalon. Hármat is meggyújtottam, mielőtt nekiálltam a kókuszgolyóhoz való alapanyagokat egymásba öntetni a legnagyobb műanyag tálba.

Belemártottam a kezem a kekszmasszába, és addig gyúrtam, míg gyurmaszerűvé nem vált. A rumos kókuszos illat az orromba kúszott. Elfintorodtam. Utáltam a kókusz illatát. Mindig elfelejtettem, hogy az illatgyertyák képtelenek elnyomni ezt az intenzív aromát.

Közelebb hajoltam a gyertyákhoz, behunyt szemmel mélyet szippantottam, próbáltam bent tartani a levegőt. Gyorsan dolgoztam, és hatékonyan haladtam a gombócok megformálásával, habár dupla adagot készítettem, mert Maci egy ültő helyében képes volt befalni tíz darabot is.

– A barátodnak? – lépett anyám a konyhába.

– Macinak – javítottam ki.

Senki másnak nem készítenék kókuszgolyót, ezt anyám is tudta. Főleg nem egy ekkora halommal.

Legyintett.

– Az ugyanaz.

– Kicsit sem – mondtam ellent.

– Hát ez annyira cuki! – lelkendezett anyám.

Fogalmam sem volt, mire gondol az elragadtatott lelkendezésével. Tizenhárom éves korom óta készítettem kókuszgolyót Macinak a névnapjára. Miért éppen most hagynám abba?

– Cuki? – fordultam anyám felé felhúzott szemöldökkel. Aztán sebtében összegyúrtam az utolsó golyókat, meggyet dugtam a közepébe, és megforgattam őket a kókuszreszelékben. – Mi ebben a cuki?

Az én számból ez a szó borzasztóan hangzott, mintha valami szitokszó lenne. Legközelebb inkább leharapom a nyelvem, mint hogy kimondjam.

– Olyan romantikus, hogy megtartjátok a Valentin napot.

– Nem tartjuk a Valentin napot. – Összefontam a karomat magam előtt. – Csak névnapja van. Mint minden évben.

Letakartam a dobozt, szélesre tártam az ablakot. Halkan kopogott az eső a párkányon, a konyhában a gyertyalángok táncra keltek a belibbenő széllel.

– Jó, jó! Névnapja – hagyta rám anyám. – Apádnak csak egyszer jutna eszébe…

Anyám évek óta behűti a pezsgőt február tizennegyedikén, mire apám minden alkalommal megkérdezi, mit felejtett el? Sosem érdekelte a szerelmesek napjának kikiáltott február tizennegyedike. Mint ahogy engem sem.

Arról igazán nem tehetek, hogy Maci éppen ilyenkor tartja a névnapját. Már az oviba is február tizennegyedikén hozta a cukorkát, és akkor aztán tényleg fogalmunk sem volt Valentin napról, meg a szívecskékről, meg a szerelemről. Sokkal érdekesebb elfoglaltságunk akadt. Akkoriban a sarazás, a kukacok összedarabolása, a békák boncolása kötötte le a figyelmünket. Bár az oviban a névnapi cukorkázás is izgalmas esemény volt. Ráadásul Maci csak azért kaphatott tőlem névnapjára kókuszgolyót, mert huszonegy éve a legjobb barátom.

– Ez akkor is olyan romantikus – simogatta meg anyám a hajamat. – Ki másnak készítenél kókuszosat, ha nem annak, akit szeretsz?

Akkor esett le, hogy hetedikes korom óta hitte, hogy szerelemes vagyok Maciba. Elrántottam a fejem.

– Macival barátok vagyunk – durrogtam. – Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Péntek este készültem felköszönteni Macit, habár vasárnapra esett a névnapja. Szakadt az eső, de ez nem tartott vissza attól, hogy meglátogassam. Általában együtt töltöttük a hétvégéket Maci egyszobás albérletében. Ha valamelyikünk a héten a névnapját vagy a szülinapját tartotta, mi két napig csak azt ünnepeltük. A legjobb bulik voltak.

Elbúcsúztam apámtól. A nappaliban ült a keresztrejtvényével, miközben a háttérben a tévéből egy vetélkedő duruzsolt. Átöleltem.

– Vegyél anyunak valami szívecskés bonbont végre, légy szíves!

– Már megint mit felejtettem el?

– Valentin nap lesz.

– Hogy mi? Ez csak egy amcsi szarság, mint a Halloween.

Teljesen megértettem az ellenérzését. Apám legalább annyira volt romantikus alkat, mint én. Mindketten csömört kaptunk a rózsaszín álomvilágtól.

– Tudom. De Anyu örülne, ha eszedbe jutna. Tudod, kis romantikázás, séta a holdfényben, gyertya, meg pezsgő.

Apám összeráncolta bozontos, ősz szemöldökét.

– Te is ilyesmit tervezel a hétvégére Macival?

Felnevettem.

– Eszemben sincs! De te csak tervezd be, oké?

Lesimította ritkás szürke haját.

– Oké – adta meg magát nehezen. – Téged mikorra várhatunk?

– Vasárnap estére.

***

Alaposan bőrig áztam, mire megérkeztem Macihoz. Rögtön a fürdőszobába parancsolt, én meg hálásan merültem el egy nagy kád, forró vízben.

– Nagyon finom – hallottam Maci hangját a konyha felől. Igazából alig értettem, mert tele szájjal beszélt.

Kint hagyta a kókuszgolyót a konyhaasztalon. Amíg fürödtem elfogyott a fele. Macinak tényleg öröm kókuszgolyót készíteni. Azért rendes volt tőle, hogy nem hozta be a maradékot a szobába.

Évek óta megszokássá vált, hogy a busójárásra mentünk el a névnapja alkalmából. Kivettünk egy szobát Mohácson hétvégére, és két napig csak azzal törődtünk, hogy hatékonyan elűzzük a telet. De idén, a vírus miatt ez esélytelennek látszott. Kerestem on-line eseményt a busójárásról, de sehol nem találtam olyat, ami visszaadná azt a hangulatot.

– Film? – ajánlotta Maci.

Elfintorodtam. Maci gyakorlatilag egyetlen filmet nézett minduntalan. Kicsit uncsinak találtam már.

– Ha nincs jobb ötleted – egyeztem bele.

Pizsamában, törölközővel a hajamon leereszkedtem az ágyra. Ölembe kaptam egy kispárnát, és várakozásteljesen bámultam a tévéjére. Az eső kitartóan kopogott a redőnyön.

– Ígérem, nem nézetem meg veled a Star Wars egyik részét sem ezredszer – nevetett.

Ezt értékeltem.

– Akkor? A nyálas, romantikus filmek szerelmeseknek valók – jelentettem ki. – És mi nem vagyunk szerelmesek.

– Azok biztosan nem vagyunk. – Bólogatott. Pontosan úgy, mint azok a bólogatós kutyusok, amiket a kocsik hátsó ablakába szoktak tenni. Viccesnek találtam. Együtt nevettünk. Szerintem, ha bárki megkérdezte volna, min, egyikünk sem tudott volna értelmes választ adni.

Maci hanyatt vágta magát mellettem a párnáján, bekapcsolta a tévét és szörfözött a csatornák között. Kata óta nem randizott senkivel. Megviselte a szakítás. Én ugyanígy jártam Antival. Macival akkoriban találtunk újra egymásra, és azóta töltöttük együtt a hétvégéinket.

Csaknem két éve használtuk egymást védőhálónak. Komoly elköteleződés nélkül csak lógtunk a levegőben.

– Kár, hogy elmaradt a busójárás – mormogta Maci. – Az mindig jó móka volt.

– Nekem is hiányzik. Kereshetnénk busójárásos videókat a YouTube-on – ajánlottam. – Mit szólsz?

Megrántotta a száját.

– Mit szóljak?

Játékosan vállon bokszoltam.

– Jó. Tudom, hogy közel sem olyan, mintha ott lennénk. De nosztalgiázhatnánk kicsit.

Felém fordult, felvonta a szemöldökét.

– Nosztalgiázni az öregek szoktak.

– Meg az olyanok, akiknek hiányzik valami klassz dolog, amit egyszer átéltek. Vagy többször – tettem hozzá vigyorogva.

Pizzát rendeltünk, és a busójárásos videókat nézve, egymás szavába vágva, nevetve idéztük fel az emlékeinket, amik mind úgy kezdődtek: „Emlékszel?”

Éjfél felé már nyálas romantikus filmet néztünk. Vagyis én. Maci elaludt az elején. Hallgattam halk szuszogását, és az oldalába fúrtam a mutató ujjamat, ha a horkolásától nem hallottam a filmet.

Maci reggel ágyba hozta nekem a gőzölgő kávét. A nyitott szobaajtón keresztül bekúszott a pirítós, és a szalonnás tojás illata. Összefutott a nyál a számban és hangosan megkordult a gyomrom.

Minden pontosan úgy zajlott, mint eddig minden alkalommal, amikor nála éjszakáztam. Egy aprócska mozzanatot kivéve. A tálcát letette elém, és a kávés csésze mellé egy szál vörös rózsát helyezett. Ilyet eddig sosem tett.

Kérdőn néztem rá. Ő zavartan elmosolyodott.

– Csak a móka kedvéért – vonogatta meg a vállát. – Elállt az eső. Van kedved sétálni egyet a parton, reggeli után?

– De nem randi – szögeztem le elővigyázatosan.

– Nem. Nem az – vágta rá. – Mi nem randizunk.

Ez volt az első és legfontosabb szabály a barátságunkban. De azért hagytam, hogy a parton sétálva megfogja a kezem. A nap kikandikált a szürke fátyolfelhők közül és ránk mosolygott.