Én és az írástechnika

Kétségek között

 

Néhány éve eljött egy olyan időszak az életemben, amikor rádöbbentem, mennyire keveset tudok az írásról.

Hiába olvastam írástechnikai cikkeket, és tanultam meg elméletben, mit, hogyan kellene csinálni. Mindemellett szent meggyőződésemmé vált, hogy tudom is alkalmazni mindazt, amit leírva láttam, mégis szükségét éreztem a megerősítésnek. Tudnom kellett, hogy jó úton haladok, értem, amit olvasok, és megfelelően alkalmazom is.

Nagy elhatározással, és még nagyobb elvárásokkal jelentkeztem az első Írókurzusra. Nem riasztott vissza az sem, amikor azt olvastam a honlapon, hogy nagy a túljelentkezés, könnyen előfordulhat, hogy nem vesznek fel elsőre. Persze velem ilyesmi nem történhetett meg. Én tudtam írni. Ha nem is szabályszerűen, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de azért elég jól.

Azt a döbbenetet le sem tudom írni, amikor megkaptam a válaszlevelet, amiben tájékoztattak arról, hogy sajnos most nem nyertem felvételt. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul írok, csak éppen nagy a túljelentkezés.

Ez az én olvasatomban mégis annyit jelentett, hogy mindenki más jobban ír nálam. Akkor úgy éreztem egy álom tört össze bennem. Nem először és nem utoljára, de talán az ember úgy van kódolva, hogy mindig az aktuális hiány fáj a legjobban.

Azt hiszem az volt az első alkalom, hogy az írós énem elkullogott a sarokba a sebeit nyalogatni. (És utána követte még számtalan elkullogás és sebnyalogatás az évek során.)

Még véletlenül sem mondtam el senkinek mennyire béna vagyok, mindössze úgy járkáltam, mintha az egész világ fájdalmának a súlya nehezedne a vállamra, és bánatos kiskutyaszemekkel tagadtam, hogy bármi bajom lenne, ha valaki mégis rákérdezett.

Az első sokk után kellett néhány nap, amíg helyre tettem magamban a dolgokat, és összeszorított fogakkal felálltam. Újraértékeltem egy csomó mindent magamban az írással kapcsolatban. Átírtam, javítottam. És amikor újraindult a kurzus, újra jelentkeztem.

Kidobtak.

Klisé, de ha nem velem történik, valójában el sem hiszem, hogy ilyesmi létezik. De akkor már nem nyüszítettem a sarokban napokig, hanem mint egy faltörő kos nekimentem harmadszor is.

Én vagy belehalok ebbe az egészbe, vagy áttöröm a falakat.

Nincs középút.

Addig megyek, amíg el nem érem, amit akarok. Én most már nem hátrálok meg. Mert annál nincs szarabb érzés, amikor másodszor szembesül az ember azzal, hogy a világon mindenki jobban ír nála.

Az is megfordult a fejemben, hogy talán abba kéne hagynom. Pedig imádtam írni, és szerettem volna a tőlem telhető legjobban csinálni, még ha csak hobbiból is írtam.

(Azóta évente legalább egyszer van olyan időszak, amikor nagy elhatározással megfogadom, hogy most abbahagyom ezt az egészet, mert úgy érzem, nem megy nekem ez úgy, ahogy szeretném. De sosem tudom megtenni, mert egy idő után hiányzik. Belefulladok az fejemben nyüzsgő történetekbe, és kitörnek belőlem. Lehetetlen ellene mit tenni. Bevallom nem is akarok.)

Hónapok teltek el, harmadszor is jelentkeztem. Már sokkal kevesebb elvárással magam felé. Felkészültem az elutasításra. Más írókurzusokat keresgéltem. Több út van, miért döngetem a zárt ajtókat?

És harmadszorra bejutottam a vágyott kurzusra.

Nem állítom, hogy mindig erővel kell nekimenni a zárt ajtóknak, mert sokszor több értelme van elengedni a görcsösen akarást. Távolabbra nézve lehet új utakat keresni, és idővel rátalálni a megfelelőre.

Mindenkinek más és más válik be. Megtanultam, hogy az út sosem egyforma mindenki számára. Ami neki jó, az nem biztos, hogy nekem járható, és ez fordítva is igaz.

De egyet biztosan tudok. Soha ne adjátok fel azt, ami fontos számotokra, és ami boldoggá tesz benneteket!