Mókus

 

Dóri megállt az odvas fa előtt. Tenyerét a rücskös törzsre fektette, behunyta szemét.

– Itt vagyok – ismételgette néhányszor magában.

Nem akarta elijeszteni.

Egy évvel ezelőtt látta meg először, amikor a tizenkettedik születésnapján kora reggel erre sétáltak a szüleivel. Már nem emlékezett, miért jöttek erre, és miért éppen kora reggel. Lényegtelenné törpült minden az egész testén átfutó remegés mellett. A bőre tetőtől-talpig úgy bizsergett, mintha milliónyi tűvel szurkálták volna. Cseppet sem érezte kellemetlennek, sokkal inkább izgatottá vált tőle, hiszen pontosan érzékelt, történik valami vele. Benne.

A mókus éppen akkor bukkant fel az odúban. Kidugta kis fejét, a levegőbe szimatolt, és szinte hívogatóan intett Dóri felé a fülecskéivel, mielőtt apró karmaival kapaszkodva megiramodott a törzsön felfelé. Meg-megállt. Kíváncsian visszanézett.

– Mi történt? – kérdezte Apa, és ő is a fára pillantott.

És Anya is.

– Ó! Egy mókus! – sikkantotta, mire a mókus megiramodott, egészen az égbenyúló ágak felé, bolyhos farka látszott csupán a sarjadó levelek között.

Hosszúra nyúló percekig álltak a fa alatt az ágakat kémlelve, mire Apa elindult.

– Ezt ma már nem látjuk többet – állapította meg.

Dóriban szelídült a bizsergés, majd teljesen elcsendesedett. Sóhajtva követte szüleit.

Attól a naptól kezdve álmodott arról, hogy a világoskék ég felé szalad a törékeny ágakon. Álmában megelevenedett előtte, ahogy kacagva, cirkuszi atlétaként fáról-fára ugrik, átszelve a levegőt, miközben a szél végigsimít a bundáján.

Ha tehette, visszatért a fához. Egyedül. Kora reggel, amikor a nap még éppen csak felbukkant a horizont felett, és narancssárga fénybe öltöztette a hajnali eget.

A mókus mindannyiszor ismerősként köszöntötte.

– Gyere! Játssz velem! – kérlelte vékonyka hangon.

Dóri eleinte azt hitte, képzeli az egészet.

– Lehetetlen, hogy hallom egy mókus gondolatait.

Fejét rázogatva indult hazafelé, amikor a mókus elé toppant.

– Ne menj még! Játssz velem! Megmutatom a kedvenc helyemet. Gyere!

– Hogyan mehetnék?

– Hunyd be a szemed! – kérte a mókus. – És akard. Erősen.

Dóri behunyta a szemét, és akarta. Mindennél jobban. Ám akárhogy próbálkozott, sehogyan sem sikerült a fa ágain suhannia. Vesztesként tért haza, és elhatározta, soha többé nem megy vissza a fához.

Álmában azonban újra fent suhant a fák tetején. Így aztán időről-időre visszatért. A mókus minden alkalommal felbukkant a fa törzsén. Incselkedett Dórival. Elbújt, majd ki-ki dugta a fejecskéjét a törzs mögül, úgy hívogatta.

– Próbáld! – kérte. – Erősebben.

Dóri szorosan becsukta a szemét. Még elevenen élt benne az álom, a zuhanás élménye, a kapaszkodás, a szél. Aznap végre sikerült. Igazi mókussá változott. Apró testű, szürke kis mókussá.

Kacagva suhant az ágakon. Játszott, szinte elérte az eget, és a napot. Mire feleszmélt a mókus eltűnt mellőle. Dóri ijedten nézett körbe, zavartan szaladgált az ágakon, amíg odalent a fűben meg nem pillantott egy szőke copfos kislányt.

Félénken leste az egyik ág mögül.

– Te vagy az? – kérdezte bátortalanul.

– Köszönöm, hogy visszaadtad a szabadságomat – kiáltott fel a kislány, mielőtt eliramodott.

Dóri apró mókus testben felette ugrált ágról-ágra.

– Várj!

A copfos kislány megtorpant.

– Hiszen erre vágytál – vonta meg a vállát. – Hogy mókus lehess.

– Nem – tiltakozott Dóri. – Csak te hitetted el velem, hogy ezt szeretném.

A kislány a copfját csavargatta.

– Mégis te akartad olyan erősen, hogy valóra vált.