Emlékek

 

Anyák napja reggele köszöntött rájuk. Annak ellenére, hogy tegnap milyen kellemesen verőfényes ballagási napjuk volt, az éjjel megérkezett a vihar és csendes esővel szitálta végig éjszakát. Terebélyes tócsákat, vizes faleveleket, csöpögő ereszeket hagyott maga után. Felfrissült a levegő, friss harmat illata szállt fel és elvegyült a virágzó fák illatával. A felkelő nap fénye megcsillan az apró vízcseppeken.

Ica meleg köntösbe burkolózva állt az erkélyen, elnézte a sárga begyű, mellényes cinegéket, akik trillázva énekeltek a faágon, és feketerigók válaszoltak nekik bugyborékolva.

Ica szentelt egy kis időt annak, hogy az édesanyjára gondoljon. Az idő múlásával semmit sem fakultak az emlékei. Látta maga előtt anyukája mosolygós, kedves arcát, csillogó mogyorószín szemét, kávébarna haját. Pontosan fel tudta idézni a mozdulatot, ahogy az édesanyja lehajolt, és átölelte. Érezni vélte az illatát, a simogatását, a szeretetét. Fülében csengett a nevetése.

Egy bársonyszárnyú, fehér pillangó röppent el mellette, finoman érintette a kézfejét, mielőtt kecsesen tovaszállt. Mintha az édesanyja lelke köszöntötte volna. Ica szemét elfutották a könnyek, és gyors egymásutánban gördültek le az arcán. Ugyanúgy érezte magát, mint akkor, kilenc éves kislányként. Ugyanazok az érzések törtek rá. A hirtelen jött veszteség és elhagyatottság érzése. Akkor, ott a temetőben is voltak pillangók.

Megpróbálta letörölni a könnyeket, de azok megállíthatatlanul futottak ki a szeméből. Annyira felzaklatták az emlékei, hogy hamarosan hangosan zokogva rogyott le az erkély sarkába. Felhúzott lábbal összekuporodott, karjára hajtotta a fejét. Nem hallotta Marcit felbukkanni a teraszon.

Marci az erkélyajtóban állva, megdöbbenten nézett le Icára. Nem tudta volna megmondani, milyen apró neszre riadt fel álmából. A tudatáig nem jutott el a zaj forrása. Amint lassan ébredezett, úgy hallotta meg a gyenge sírást.

Távolinak tűnt. Viszont, amikor a sírás átment egyre hangosabb, szaggató zokogásba, akkor már tudta, hogy Ica az. Olyan hirtelen szállt ki az álom Marci szeméből, mintha hidegvizet zúdítottak volna a nyakába. Menten kipattant az ágyból. Az erkélyajtót nyitva találta. Nyirkos, eső utáni levegő áramlott be a szobába.

Marci odaugrott Ica mellé, letérdelt elé, gyengéden átölelte, arcát beletemette a lány illatos, puha, szőke fürtjeibe.

– Mi a baj, Kedves?

Ica felemelte a fejét, szemei kivörösödtek, óriási könnycseppek csillogtak hosszú, világos szempilláin.

– Annyira hiányzik az anyukám!

Marci szerint éppen úgy hangzott, mintha egy kislány fájdalma tört volna elő belőle. A fiú tenyerével megtörölte Ica könnyes arcát.

– Gyere ide! – kérte és megvárta, amíg Ica odabújik hozzá, bele ölelő karjaiba és el sem engedte. Addig tartotta, amíg érezte, hogy abbamaradt a lány reszketése, elhalt hangos zokogása.

Egy pillangó lebbent a lány vállára, megsimította fehér szárnyaival, majd egy tavaszi fuvallattal tovaröppent.