Én és az írástechnika

Tanulni negyven évesen

 

Imádtam írni.

Szerettem a világokat, amiket megteremtettem magamnak, gyakran úgy belemerültem, hogy csodálkozva néztem az idő múlását. Sosem értettem, ha leülök írni, hogyan telik el észrevétlenül másfél-két óra? Mintha időörvénybe kerülnék olyankor.

Nagyon sokáig kézzel írtam tele, vastag spirálfüzeteket. Vagy bármilyen füzetet, ami éppen akadt. Olyan gyorsan írtam kézzel, mint, ahogyan a képzeletem szárnyalt. Billentyűzettel, négy ujjas gépeléssel ez sokkal nehezebben megy, de azért egyre hatékonyabbnak érzem magam.

Tökéletesen elboldogultam írástechnika tanulása nélkül is a történeteim világában, hiszen rengeteget olvastam. Megfigyeltem a regények cselekményét, a párbeszédeket, a karaktereket, a leírásokat.

Eleinte lelkesen utánoztam a könyvekben látott tetszetős mondatokat, leírásokat, egészen addig, amíg a nekem tetsző, féloldalas, barokkos körmondatokkal le nem írtam a napfelkelte egyetlen pillanatát. Kellően dagályosan, ismételve önmagamat, és én imádtam a fellengzős, melodramatikus leírásaimat.

Lelkesen papírra vetett párbeszédeimnél rendszerint – néha még saját magam számára is – teljesen követhetetlenné vált, ki beszél. Mindenféle, semmitmondó párbeszédeket találtam ki, csak azért, hogy teljenek az oldalak. Ezek nem vitték előre a történetet, és gyakran se fülük, se farkuk nem volt, viszont gyorsan haladtam velük.

A fő karaktereket egy az egyben átemeltem azokból a könyvekből, filmekből, amik tetszettek, kizárólag a jó tulajdonságokat megtartva. Meseszerű lények lettek, akik gyönyörűek, mindig mosolyognak, mindig jól viselkednek, vagy ha netán mégsem, sosem lesz komolyabb következménye annak, ha elrontanak valamit, legfeljebb kapnak egy kis fejcsóválást. Ráadásul a negatív karaktereimet nem csak negatív tulajdonságokkal ruháztam fel, hanem csúnyának is ábrázoltam őket. De még mennyire.

A történeteim pedig édesek voltak, mint a cukorszirup, olykor hatásvadászok, és rendszeresen kinyírtam minimum egy főszereplőt, hogy azért éreztessem, milyen szar az élet. A karaktereim többször látványosan haldokoltak, vagy hisztériásan zokogtak a hatás kedvéért.

Harminc év alatt gyönyörűen berögzültek ezek az „írói fogások”. Gondolkodás nélkül, könnyedén alkalmaztam az összeset. Ráadásul hittem, hogy végig jól csináltam.

Erre negyvenévesen elmentem írástechnikát tanulni, és rájöttem, hogy az eddigi írói eszköztáram nagy részét le kell cserélnem. Természetesen tanulni mentem oda, de eleinte nehezen engedtem el dolgokat.

Különben élveztem, hogy tanulhatok, másképp gondolkodhatok történetekről, kipróbálhatok új technikákat, amikkel a kurzus nélkül soha eszembe sem jutott volna kísérletezni, hiszen annyira távol álltak tőlem.

Életemben először írtam rövidke, komplett jeleneteket, és boldogan jöttem rá, hogy én ilyet is tudok. Igaz, hogy fogakat összeszorítva, szívfájdalommal meghúzva a szöveget, de sikerült. Addig a percig meggyőződésem volt, hogy kizárólag regényekben vagyok képes gondolkodni.

Először írtam nyúlfarknyi sci-fit és fantasy-t, kipróbálva tőlem idegen zsánerek eszköztárát. Kijelenthetem, hogy azóta sem igen vágyok olyan történetet írni, ahol komplett világot kell felépíteni, de teljesen lenyűgöz, ha egy író képes erre.

Először írtam E/1-ben. És azóta többször, mert rákaptam az ízére. És először írtam E/2-ben, amit imádtam.

A legjobb viszont a személyes visszajelzés volt, amit egy írástechnikai könyvtől vagy blogtól sosem kaptam. Szembesültem a gyengeségeimmel, a rossz berögzüléseimmel, amikre tudatosan oda kell figyelnem. Mai napig időt, energiát nem spórolva többször visszatérek rájuk a szövegemben. Tudom, mik azok a területek, amikben viszonylag jó vagyok.

Mostanra más perspektívából is képes vagyok ránézni dolgokra. Már nem fáj, nem halok úgy bele, ha húznom kell a szövegeimből, akár komplett jeleneteket is kidobok minden szívfájdalom nélkül. Képessé váltam elengedni dolgokat, és újakat építeni. Talán jobban tartom a fókuszt is.

Az első kurzus kemény menet volt, de sokat tanultam közben saját magamról is. Az írástanulás egy olyan folyamat számomra, aminek – úgy érzem – sosem lesz vége. Így talán évről-évre egyre jobb lehetek a hobbimban, és egyre több sikerélményt, egyre több örömet okoz majd.

Tetszik, hogy a tanulás nincs korhoz kötve, nem néznek ki a korom miatt, mert ez igazából senkit sem érdekel. Bármikor belefoghatok bármibe, csak rajtam múlik!