Az ablak két oldalán

 

Rebeka reggel nem válaszolt Gergő üzeneteire, és a fiú folyamatosan azon agyalt, mit írt neki tegnap délután, amivel megbántotta? Visszaolvasta a beszélgetésüket a cseten, de semmi különöset nem fedezett fel benne. Úgy tűnt, a lány vette a poénjait, pontosan, mint eddig bármikor, és úgy búcsúztak el, hogy ma reggel folytatják.

Gergő csak Rebeka miatt kelt fel minden nap időben, és csatlakozott be órákra. A lány húzta magával, különben átaludta volna az egészet. Unta az on-line órákat, rendszerint oda sem figyelt.

„Elaludtál?” – írta végül Rebekának, és odabiggyesztett egy vigyorgó fejecskét a végére.

Különben kizárt, hogy Rebeka elaludt, mert az anyja szigorúan vette az on-line oktatást, és sosem engedte lazítani. Ezért is tudott Rebeka mindent elmagyarázni Gergőnek délután, amikor együtt leckéztek. Segített neki a háziban. Sokkal érdekesebben magyarázott, mint a legtöbb tanár.

Amikor Rebeka nem jelentkezett be az első órára sem, Gergő kezdett aggódni miatta.

– Hol van Rebeka? – vágott Molnár tanár úr szavába.

Néhányan felröhögtek, de most leszarta őket. Molnár úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna a kérdését. Rezzenéstelen arccal tovább folytatta unalmas előadását a kémiai reakciókról olyan monoton hangon, csoda, hogy nem aludt be mindenki.

Gergő nem adta fel. Molnár az osztályfőnök, csak tudja, miért nem csatlakozott be Rebeka? Viszont csupán a harmadik kérdés után kapott választ, amikor már néhány kretén, nagyhangú barom elkezdte kántálni a kérdését:

– Hol van Rebeka? – üvöltötték, és az asztalokon doboltak.

Gergőnek elvörösödött a füle, de így legalább Molnár megakadt a monológjában, és végre válaszolt.

– Rebeka beteg. És most, hogy kielégítettem a kíváncsiságát, Weiner úr – szigorúan szegezte a képernyőn át Gergőre vesébe látó pillantását Molnár –, megengedi, hogy folytassam az órámat?

Gergő megrántotta a vállát.

– Ja. Megengedem – morogta. – Baromira élvezem az előadását – tette hozzá szarkasztikusan, mire újabb röhögés válaszolt a háttérből.

Gergő elővette a telefonját és ráírt Rebekára.

„Hogy vagy?”

Nem kapott választ, pedig ez már legalább a tizedik üzenete volt ma reggel.

Mivel egész délelőtt nem tudta elérni a lányt, Gergő órák után fogott egy tábla mogyorós csokit, mert tudta, hogy az Rebeka kedvence, rápattant a biciklijére, szájmaszkja a nyakában fityegett, és elkerekezett a falu másik végére, Rebekáék házához.

A csengetésére Foltos vidám csaholásba kezdett a kapu túloldalán. Gergő ismerte a kis dögöt, már többször csatlakozott Rebekához kutyasétáltatáskor. Tök jókat beszélgettek, és végre nem csak a suliról meg a házikról.

A fekete macska is előjött. Dorombolva körbeforgolódott előtte, és Gergő hátrébb lépett, hogy ne dörgölőzzön a lábához, mert nem kedvelte a macskákat.

Végre kinyílt a nagykapu.

– Hát te? – kérdezte Rebeka édesapja bozontos szemöldökét felhúzva.

Foltos kiszaladt Gergőhöz, simogatásért kuncsorgott. A fiú lehajolt, megvakargatta a kutya füle tövét, onnan szólt fel.

– Rebekához jöttem.

– Rebeka beteg.

Gergő felegyenesedett.

– Láthatom? – erősködött.

– Nem – morrant a férfi, mire Gergő hátrahőkölt. – A szüleid sem örülnének, ha beengednélek. Nem hiányzik, hogy te is elkapd. Menj szépen haza, és vigyázz magadra!

– De… hogy van?

– Rosszul. Az anyja ott ül mellette, és ha úgy látja, kihívja a mentőket.

Gergő nagyot nyelt.

– A mentőket?

A férfi komoran bólintott.

– Félő, hogy az lesz a vége. Na, nyomás haza!

Gergő a férfi felé nyújtotta a csokit.

– Neki hoztam.

Rebeka apja csak bólintott, átvette, rászólt Foltosra, hogy menjen be, és becsukta a nagykaput. Gergő sokáig állt a ház előtt a biciklijére támaszkodva, hosszan nézte Rebeka ablakát. A fekete macska hozzádörgölőzött a lábához. Észre sem vette.

Eljött másnap.

És harmadnap is.

Becsengetett, de egyszer sem nyitották ki a nagykaput. Műanyag szatyorban a kilincsre akasztotta, amit hozott Rebekának: édességet, jobbulást kívánó kártyát, könyvet, és egy plüss macis kulcstartót. A maci apró szívet tartott a mancsaiban.

Mire Gergő legközelebb eljött, az ajándékok eltűntek a kilincsről.

– Remélem nem ellopták – mormogott az orra alatt.

Lehajolt a macskához, az meg belesimult a tenyerébe. A macska volt az egyetlen társasága idekint. Egészen hozzászokott, amíg várt, hátha egyszer Rebeka felbukkan az ablakban. Bár az is lehet, hogy rossz helyen áll. Lehet, hogy a kórház előtt kéne várakoznia.

Erre összeszorult a gyomra, és a hátán végigszaladt a jeges borzongás. Erőszakkal elhessegette magától a gondolatot.

– Ha itthon van, elmondod neki, hogy itt vagyok? – kérdezte a macskát, és az ujjai beletúrtak a fekete, selymes bundába.

A fekete macska felnyervogott, dorombolva körbetáncolt Gergő lábai körül, majd, mintha megértette volna a kérdést, beszökkent a kerítésen.

Aznap éjjel csoda történt.

Gergő megesküdött volna rá, hogy a macska csinálta, mert reggel felcsippant Gergő mobilja.

„Szia! Köszönöm az ajándékokat. Megkaptam mindet” – írta Rebeka, és tucatnyi szívecskét biggyesztett az üzenet végére.

Gergő szíve meglódult, remegő kézzel válaszolt.

„Jó vagy?”

Rebeka: „Jobban”

Gergő: „Odamegyek,”

Rebeka: „Órád van!”

Gergő: „Leszarom!”

Csak egy rohadt matek óra, nem olyan fontos. Majd bepótolja. Vagy nem. Mindegy. Rebeka most sokkal fontosabb.

Felráncigálta magára a ruháit.

– Hová mész? – szólt utána az anyja a dolgozóból. A szokásos reggeli meetingre készült.

– El – bökte oda Gergő.

– Nincs órád?

– Elmarad – hazudta kapásból mielőtt becsapta az ajtót.

Előkapta a biciklijét a garázsból. A szíve majd kiugrott a helyéről, mire odaért Rebekáék háza elé, szúrt a tüdeje, kapkodta a levegőt, de fele annyi idő alatt ért ide, mint szokott.

Becsengetett.

Foltos vidám ugatással ugrabugrált a kapu túloldalán, majd megjelent a macska is a kerítés tetején egyensúlyozva. Puhán lehuppant Gergő mellé a járdára, majd nyervogva beugrott Rebeka ablakába. Gergő követte a mozdulatát, így könnyen meghallotta az ablakon át a kopogtatást. Rebeka az üveg túloldalán állt pizsamájára felvett rózsaszínű, bolyhos köntösben. Amikor meglátta Gergőt, felmutatta a plüssmacit, majd magához ölelte az aprócska kulcstartót.

Gergő előkapta a telefonját a farmerja zsebéből, megcsörgette Rebekát. A lány hátrafordult, egy időre eltűnt az ablakból. Kicsit később újra megjelent telefonnal a kezében.

– Szia! – szólt bele rekedten.

Gergőt nem érdekelte ez a rémes kappanhang, csak az, hogy végre hallhatja a hangját, láthatja az arcát, a mosolyát, meg a csillogó szemeit.

– Szia! – válaszolta vigyorogva, és a tenyerét az ablakhoz illesztette.

Rebeka az üveg túloldalán odaillesztette az ujjait az övéhez.

– Mesélsz? – kérdezte azon a fura, érdes hangon.

Gergő bólintott.

– Mesélek.

Megvárta, míg Rebeka egy pléddel elhelyezkedik az ablak széles, belső kiszögelésében, a macit a térdére ültette, a macska pedig sütkérezve elfeküdt az utcai párkány napos részén.

Gergő lelkesen beszélt. Mindenféléről. De leginkább olyasmikről, amikkel megnevettette a lányt, hogy láthassa a mosolyát, hallhassa a telefonon túl a kacagását.