A második gyertya

Mikulás nap

 

A másodikosok osztálytermében olyan csend honolt, hogy a régi parketta apró roppanásait is meghallották. A gyerekek fénylő szemmel várták, hogy Ági néni kiossza végre a hófehér rajzlapokat.

A tanító néni cipőjének talpa halkan megnyikordult, ahogy elindult a sorok között, és sorba letette a rajzlapokat a gyerekek elé. A leghátsó sorban Bogi türelmetlenül zizgett a székén, és csillogó tekintettel, fülig érő vigyorral várta, hogy sorra kerüljön.

Már eltervezte, hogyan fogja felragasztani a színes matricákat, amiket Ági néni óra elején kiosztott. A szánkót az égre, és a Mikulást oda a szánkó tetejére. A kislányt meg a kisfiút az ablak mögé.

De előbb rajzolni fog egy házikót. Havas tetővel.

És hópelyheket.

Az égre csillagokat és a Mikulás feje mellé egy sarló alakú citromsárga holdat is. Meg a rénszarvasokat a szánkó elé. Habár rénszarvasokat nem tud igazán, de nem lehet annyira nehéz. Egy ovális karika a hasának, egy kisebb a fejének, négy hosszú láb, négy pata és agancsok a rénszarvasok kobakjára. Rudolfnak meg piros világító orrocskát.

Bogi mindent elgondolt. Alig várta, hogy hozzáláthasson a képeslapnak.

Felmarkolta a világoskék színes ceruzáját. A világoskék a kedvenc színe. Meg a citromsárga. Meg a piros is.

Mellette Ákos csak egy grafitceruzát készített elő. Bogi rávigyorgott a fiúra.

– Nagyon izgi!

Főleg, mert következő órán megírják a levelet is a Mikulásnak, a képeslapjukra. Ági néni megígérte, hogy mind egy szálig elküldi a Mikulásnak, és megígérte, hogy a Mikulás elolvassa majd mindegyikük levelét. Bogi tudta, hogy a Mikulás anélkül is mindent tud a gyerekekről, hogy írnának neki, de így sokkal mókásabb.

Ákos elfintorította szeplős orrát.

– Mi izgi ezen?

– Hát az, hogy Mikulás napot tartunk.

Matematika órán Mikulás sapkákkal, hópelyhekkel, rénszarvasokkal számoltak és mindenféle izgalmas Mikulásról szóló feladatokat adott Ági néni. Német órán Mikulásos szavakat tanultak. Énekórán majd Mikulásdalokat fognak énekelni, és elmondhatják a Mikulásos élményeiket is. Bogi alig várta. Azon gondolkodott, melyik kiskori Mikulással kapcsolatos élményét mesélje el. Annyi, de annyi élménye volt.

Ákos fintorogva elfordult, és öklébe szorította a ceruzáját.

Ági néni végre odaért a padjukhoz, végre megkapták a hófehér lapot. Bogi két kézzel végigsimított a papíron.

– Köszönöm – lehelte.

– Jó munkát, Bogi! Minden rendben, Ákos? – simogatta meg a kisfiú fejét.

Ági néni idén sokat kérdezgette Ákost, hogy jól van-e, minden rendben van-e? És sokszor simított végig a kisfiú picire vágott, sötét, tüske haján.

Ákos sosem válaszolt, csak vékonyka vállai közé húzta a nyakát. Bogi néhányszor sírni is látta. Ákos mindig a pulóvere ujjába törölte a könnyeket és az orrát. Biztosan nem volt zsebkendője. De nem is akarta, hogy legyen. Bogi még szeptemberben próbált adni neki egyet, de Ákos vörös képpel és dühödten ráordított, bokán rúgta.

Nagyon fájt. Bogi sírt is.

Soha többé nem kísérletezett azzal, hogy Ákosnak zsebkendőt adjon, és azután úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy Ákos sír. És úgy tett, mintha nem látná, hogy Ákos a pulóvere ujjába törli az orrát meg a könnyeket.

Anyu azt mondta, legyen kedves Ákossal. Akkor is, ha Ákos bokán rúgta. Egy zsebkendő miatt. Apu szerint nem a zsebkendő miatt rúgta bokán. Értse meg, hogy Ákos szomorú. Mert Ákosnak nyáron meghalt az anyukája. Igazából nem akar ő senkit bántani, csak nem tudja kezelni ezt a mérhetetlen szomorúságot. Vajon Bogi hogy érezne, ha hirtelen elveszítené az anyukáját?

Bogi tudta, hogy ő is szomorú lenne. Úgy, mint Ákos. Talán éppen olyan dühös is. Pont, mint Ákos.

Ági néni tovább ment az osztályban. Bogi koncentráltan látott neki a rajznak. Még a nyelvét is kidugta, annyira összpontosított, hogy tökéletesre sikerüljön. Már elkészült a házikóval, és felragasztotta az égre a szánkót Mikulással, amikor felpillantott.

Ákos egy szánkózó dombot rajzolt a grafitjával. Kettő törött hegyű ceruza ott feküdt előtte, egy helyen a szép fehér papír is kiszakadt, és fekete paca látszott az egyik grafit vonalon.

Pedig régebben Ákos szépen rajzolt, de mostanában már nem volt valami ügyes.

– Akarod, hogy segítsek?

– Meg tudok rajzolni egy nyavalyás képet a segítséged nélkül is – suttogta Ákos lehajtott fejjel, és Bogi meglátta, ahogy egy könnycsepp az előtte fekvő rajzra hullott, újabb pacát hagyva rajta.

Bogi pislogott, és a szíve szomorúan dobbant. Mit tegyen? Hogy segítsen Álosank?

Ha ő sírt, Anyu mindig megölelte, az ölébe vette, addig ringatta, amíg megnyugodott. Persze, amikor ott volt. És ha nem volt ott, akkor mindig hiányzott Boginak. Talán neki is át kéne ölelnie Ákost. Már mozdult a kisfiú felé, amikor eszébe jutott, hogy Ákos biztos megint bokán rúgná, ha túl közel húzódna hozzá. Így inkább elfordult, felvette a barna ceruzáját, nekiállt megrajzolni az első rénszarvast. Mellette Ákos az orrát szívta, és Bogi tudta, hogy megint a pulcsijába fogja törölni. Meg a könnyeket is.

Óra végén Ági néni körbement a teremben.

– Nagyon szép – simogatta meg ismét Ákos kobakját.

Bogi a fiú képére pillantott. Igazából nem is volt szép. Grafittal rajzolt dombon szánkózó gyerekek sötét körvonalai, a domb alján grafittal rajzolt hóember szomorkodott, és az égből fekete pöttyök hullottak. De ez biztos, nem hó volt. Mert a hó nem fekete.

– Hol van a Mikulás? – csipogta Bogi. Aztán meglátta az összegyűrt papírmatricát a pad szélén. – Ó – nyögte szívszakadva.

– Nagyon ügyes vagy, Bogi! – dicsérte meg Ági néni. Bogi egy pillanatra elfelejtette az összegyűrt Mikulást, boldogan kihúzta magát ültében. Még a rénszarvasokat is le tudta rajzolni. – Következő órán megírjuk a levelet a Mikulásnak! Addig menjetek, szaladgáljatok egyet az udvaron!

Bogi lecserélte a benti cipőjét, szeméig lehúzta rózsaszín, bojtos sapkáját, állig felhúzta a kabátján a zipzárt. Most nem szaladgált, és nem ment a lányokkal sem játszani. Hiába hívták. Ő inkább megkereste Ákost.

Hangos volt az udvar a gyereknevetéstől, sikongatástól, kiabálástól. A tanárok olykor szigorúan elkiáltottak egy-egy nevet. A rossz gyerekek neveit. A nagyfiúk, és a nagylányok külön csoportokba verődtek. Ők már nem futkároztak, és nem mászókáztak, és csak kevesen fociztak közülük a többiekkel a kopott füvön. A nagyfiúk és a nagylányok jobban szerettek beszélgetni egymással. Úgy, mint most Bogi fog Ákossal. Mert tudnia kell!

A kisfiú ott ült az egyik lépcső alján, kigombolt kabátban. A fején csálén állt barna pomponos sapkája, tépőzáras bakancsa orrával túrta maga előtt a földet. Egész kupacot összegyűjtött már, mire Bogi odaért mellé. Elég messze megállt Ákostól. Így biztosan nem tudja majd megrúgni.

– Miért gyűrted össze a Mikulást?

– Mert hülyeség. Mikulás nem létezik! – Ákos fel sem nézett, rátaposott a bakancsa orrával felhalmozott földkupacra.

– Nem igaz. A Mikulás igenis létezik! – tiltakozott Bogi.

– Apukám azt mondta, hogy nincs Mikulás. Csak a gyerekek hiszik azt, hogy van. És én már nem vagyok gyerek, hogy higgyek a mesékben. Mert mesék sincsenek.

– De hiszen gyerek vagy.

– Nem vagyok! – tiltakozott Ákos remegő hangon.

– Akkor mi vagy? Mert az biztos, hogy nem vagy felnőtt. Gyerek vagy. A Mikulás úgyis tudja. Tudod, mit írsz majd a levélbe? Tudod, mit fogsz tőle kérni?

Bogi tudta. Mesekönyvet. Meg társasjátékot. És még egy mozgó és ugató, elemes kutyust is. Mert igazit csak akkor kaphat, ha egyszer olyan házba költöznek, aminek lesz nagy kertje. Apu azt mondta, talán jövő karácsonyra. Ő azt szeretné. Anyu is azt szeretné. Bogi tudta, hogy Anyu és Apu ezt fogják felírni a kívánságlistájukra. Emellé boldogságot, egészséget és sok nevetést szoktak kérni. Bogi tudta, mert mindig megkérdezte tőlük, hogy ők mit kérnek a Mikulástól.

– Nincs Mikulás. Különben is, amit én kérek, azt senki nem tudja teljesíteni – morogta Ákos.

– Anyukádat kérnéd vissza? – súgta Bogi. – A Mikulás nem tud halottakat feltámasztani.

Ákos rávicsorgott, Bogi meg hátrébb lépett, nehogy a fiú felugorjon és megrúgja. De Ákos mozdulatlanul csikorgatta a fogát rá.

– Mert nincs is – vágta hozzá a kisfiú vörös képpel a szavakat. – Apukám megmondta az igazat. Mert az apukák őszinték. Csak az anyukák hazudnak – vicsorogta remegő hangon. – Mindig. Mindenben.

– Anyukám nem hazudik.

– Kérdezd meg apukádat, van-e Mikulás. Ő is biztosan azt mondja, hogy nem létezik. Sosem létezett. Anyukád meg biztosan azt mondja, ő majd ott lesz melletted örökké. De ez nem igaz. Mert nem lesz ott.

Ákos szeméből megindultak a könnyek.

– Ha azt mondta, hogy itt van melletted, akkor itt van – suttogta Bogi remegő hangon. – A Mennyországban lakik. Ott fenn. – Felnézett az égre, a napot szürke felhők takarták el. Mutatóujjával felmutatott. – Onnan lát téged. Ha azt mondta, akkor úgy is van.

– Apukám megmondta, hogy ne barátkozzak veled, mert fura vagy. Mert fura az egész családod! Hazudósok vagytok! Mind!

Ákos felugrott, megfordult a lépcsőn és felszaladt, majd átrohant az udvaron.

Bogi megkötötte a sálját.

– Nem vagyunk hazudósok – jelentette be dacosan maga elé. Akkor is kimondta hangosan, ha Ákos már nem hallotta.

Órán megírta a levelet a Mikulásnak. A végére odabiggyesztette, hogy: „… és kérlek, drága Mikulás, segíts Ákosnak, hogy megint gyerek legyen, és hogy ne legyen mindig ilyen szomorú.”

Ákos egész órán hozzá sem nyúlt a ceruzájához. Csak a végén. Mielőtt Ági néni beszedte a képeslapjaikat, akkor vésett fel a papírjára ronda, macskakaparásos írással egy egészen rövid mondatot. Bogi látta, Ákos mit írt.

„Legyen anyukám.”

És Bogi észrevette, hogy a lap sarkába mégis csak odaragasztotta a gyűrött Mikulás figurát.

***

– Apu, ugye létezik a Mikulás? – kérdezte Bogi este, vacsora közben.

Mindig együtt vacsoráztak, és Bogi imádta az estéket. Az estéknél csak a hétvégéket szerette jobban, amikor kirándultak, vagy segített Anyunak a kertben, vagy Apunak a főzésben. Hétvégén mindig Apu főzött, mert szórakoztatta, és Bogi örömmel segédkezett neki, ha Apu megengedte.

– Természetesen létezik – válaszolta Apu komolyan. – Hiszen ti is egész nap Mikulás napot tartottatok az iskolában. Izgalmas volt?

– Nagyon izgalmas – csillant fel Bogi tekintete, és beleharapott a melegszendvicsbe. Vajon Ákosnak készít az apukája ilyen finom melegszendvicset, mint neki Anyu? És ilyen finom teát?

Apu előredőlt az asztalnál.

– Akkor miért kérdezted?

– Ákos azt mondta, nincs Mikulás.

– Istenem, Ákos – suttogta Anyu remegő hangon. – Szegény, Ákos – tette hozzá.

– Vajon ki mondta ezt neki? – húzta fel a szemöldökét Apu. – Valamelyik bátyja kínozza azt a szegény gyereket?

Ákosnak volt egy negyedikes és egy hatodikos bátyja. A nagyobbik bátyja nagyon verekedős fiú hírében állt. Mindenki elkerülte. Bogi is. A másik testvérét Bogi alig ismerte. Senkivel sem barátkozott.

– Az apukája mondta neki, hogy nincs Mikulás. Meg azt, hogy Ákos nem is gyerek. Meg azt, hogy csak az apukák mondanak igazat, és azt is, hogy az anyukák mindig hazudnak. Meg azt is mondta az apukája, hogy ne barátkozzon velem, mert furák vagyunk. Apu, miért vagyunk mi furák?

– Mi nem vagyunk furák, Bogikám – simogatta meg a kézfejét Anyu gyengéden és olyan, de olyan szeretettel nézett rá, hogy Bogit teljesen megnyugtatta.

– Akkor miért mondta? Ők furák?

– Nem. Ők sem furák – szorította meg az ujjait Anyu.

– Ákos apukája nagyon szomorú. És talán dühös is. Mint Ákos – magyarázta Apu türelmesen. – Ha az emberek szomorúak, ha dühösek, akkor mondanak buta dolgokat, hogy ezzel megvigasztalják magukat.

– Attól jobb lesz nekik, és nem lesznek szomorúak? – pislogott Bogi.

– Bár jobb lenne nekik ezután. – Apu elgondolkodott. – Tudod, szomorú emberek szomorú dolgokra gondolnak, és szomorú dolgokat tesznek. Mert bárhogy is szeretnék, nem tudnak másképp tenni. Boldog emberek vidám dolgokra gondolnak és vidámsággal veszik körül magukat, mert attól érzik jól magukat. De Ákosékkal nagyon-nagyon szomorú dolog történt. Természetes, hogy szomorkodnak. Nekik időre van szükségük, hogy újra észrevegyék a szép dolgokat.

– Ákos már nem használ színeket, ha rajzol.

– Idővel majd talán újra meglátja a színeket.

***

A Mikulás nem hozta el Ákosnak a vágyott anyukát. Ezután Ákos sokkal szomorúbb és sokkal dühösebb lett, mint azelőtt volt. Bogi elkerülte, ha tehette.

A következő évben Ákos már semmit sem kért a Mikulástól. Nem rajzolta meg a képeslapot sem, és habár továbbra is egymás mellett ültek az osztályban, nem beszélgetett Bogival.

Igaz, nem is rúgta bokán többé.

Már nem sírt, és nem használta a pulcsiját zsebkendő helyett. A tolltartójában a kötelező javító zöldön kívül nem tartott színes ceruzákat. Nem énekelt énekórán, és mindössze néhány grafit krikszkrakszot rajzolt rajzórákon.

Ági néni nagyon-nagyon aggódott érte. Bogi hallotta a hangján, mind ahányszor Ákoshoz szólt. Kérdezgette, hogy van? Jól érzi-e magát? Ki szeretne-e menni kicsit a levegőre? Van-e szüksége segítségre?

Bogi szívesen segített volna Ákosnak, ha tudta volna, mit tegyen. De Ági néni sem tudta. Bogi hallotta, amikor Ákos apukájával is beszélt. Látta őket az iskola folyosóján.

– Az az ember olyan lett, mint egy jéghegy – mondogatta Anyu, amikor úgy hitte Bogi nincs a közelben és nem hallja. – Talán a szíve is kővé vált.

– Tudod, hogy ilyesmi nem létezik – figyelmeztette ilyenkor Apu kedvesen Anyut.

Bogi tudta, hogy igenis létezik. Hiszen a Hókirálynő is jéggé vált a mesében, mert nem tudott szeretni senkit, és mindenki jéggé vált körülötte. Talán Ákos apukája valóban jégheggyé vált és vele együtt Ákos és a testvérei is, mert nem volt már ott az anyukájuk, aki átölelte őket és felolvasztotta volna a szívüket.

Hiába beszélgetett Ági néni olyan sokat Ákos apukájával. Minden pénteken találkoztak. Ági néni úgy aggódott Ákosért.

Bogi látta. Mert Ákos apukája ilyenkor mindig bejött az iskolába, mielőtt hazavitte volna a fiait. Ági néni meg ott maradt, bámult ki az osztály ablakán, és sóhajtozott. Pedig – Bogi úgy gondolta –, Ági néninek elég melegség lakik a szívében, hogy felolvaszthassa Ákos apukáját. De lehet, hogy Anyunak igaza volt, és már kővé vált Ákos apukájának a szíve. Ahhoz pedig kalapács kell, és Ági néninek biztosan nincs kalapácsa.

***

Negyedikben Bogi még mindig Ákos mellett ült az osztályban. Szeptemberben felfigyelt rá, hogy a fiú tolltartójában újra megjelentek a színes ceruzák, és Ákos ősszel sárga faleveleket rajzolt, meg citromsárga napocskát nevetős szájjal.

Bogi mosolyogva satírozta be a virágok szirmait, és amikor meglátta, hogy Ákos kitörte a sárgájának a hegyét, pedig még nem végzett teljesen a napocskával, felé nyújtotta a sajátját. Ákos pislogott néhányat, szégyenlős pír jelent meg szeplős arcocskáján.

– Vedd el – noszogatta szelíden Bogi. Most egyáltalán nem félt attól, hogy Ákos megrúgja. – Ha befejezed, olyan szép lesz, hogy Ági néni biztosan kiteszi a faliújságra – suttogta Bogi Ákos fülébe.

Ákos szája a füléig szaladt, és kikapta a citromsárga színes ceruzát Bogi kezéből. Óra végén már ott díszelgett Ákos őszi képe a faliújság közepén. A kisfiú büszkén állt előtte.

Bogi kifelé menet egy pillanatra csatlakozott Ákoshoz, és szemügyre vette a kitűzött képeket, köztük a sajátját is.

– Senki nem rajzol olyan szépen, mint te – ámult el, és Ákosra mosolygott, mielőtt kiszaladt a lányok után.

Ákos apukája ezután is minden pénteken megjelent az iskolában, és összeszedte a fiait. Meg Ági nénit.

Bogi az iskola előtt, a lányokkal figyelte, ahogy Ági néni nevetve szállt be Ákos apukájának a kocsijába, és a hátsó ülésen a fiúk boldogan vigyorogtak, ahogy az autó kikanyarodott a suli elől.

Anyu azt mesélte, hogy Ági néni feleségül ment a nyáron a Jégherceghez.

Biztosan a Mikulás segített nekik, mert Bogi nem felejtette el, mit kért Ákos másodikban a Mikulástól. Jól emlékezett arra az egy mondatra. És jól emlékezett a gyűrött Mikulásos matricára is.

Bogi úgy képzelte az egészet, mint egy mesében, és örült, hogy Ági néni csak talált valahol egy kalapácsot és végre sikerült összetörnie azt a kő szívet Ákos apukájában.

Mivel Bogi azt tanulta, hogy szív nélkül élni nem lehet, biztos volt benne, hogy Ági néni adott Ákos apukájának igazi emberszívet is.

Olyan pirosat, meg dobogósat.

Így Ági néni megszüntette a gonosz varázst, hogy Ákos újra gyerek lehessen. Mikulás segítségével.

És Ákos végre megint nevetet. Úgy, mint valamikor régen.

Az iskolai Mikulás napon, idén végre rajzolt Mikulást is. Piros ruhásat, hófehér szakállút, mosolygós, rózsaszín arcút. És következő órán Ákos megírta a levelet is Mikulásnak.

Hosszú-hosszú levelet.

Biztosan azért, hogy bepótolja az elmúlt éveket.