Pók Ica

Az első szerelem

1. rész

Ica

A szeptember talán még nehezebb volt, mint az anyák napja. Legalábbis Ica szerint.

Szeptemberben volt az évforduló, és ha az pont nem az évnyitóra esett, akkor még az évnyitón is tovább tépődtek a sebek. Nem mintha begyógyultak volna valaha is. Annyi idejük nem maradt.

Öt év.

Más talán azt mondaná, öt év elég idő a gyógyuláshoz. Ica úgy gondolta, egy élet is kevés.

Sokat gondolkodott azon, miért pont akkor? Miért pont úgy? Miért éppen ő? Miért éppen velük történt?

Nem mintha jobb lenne, ha mással történik. Az ilyesminek soha semmikor, senkivel sem szabadna megtörténnie.

Tegnap kint voltak a temetőben. Olykor Ica egyedül is kiment, amikor hiányzott az anyukája. Mostanában egyre többször hiányzott.

Nem tudta, a többiek járnak-e ki? Apu, Sanyi, Nagypapa és Nagymama. Valaki rendszeresen látogatja Anyut. Ica legalábbis így gondolta, abból a mindig friss fehér szegfűből. Talán Anyunak volt egy titkos imádója?

A titkos imádók nem szívódnak fel öt év alatt? Legfőképpen, ha meghalt az imádottjuk? Ica nem értett a szerelemhez. Filmeken látta, hogy vannak mindenféle szerelmek, és mindenféle kapcsolatok. Olyanok akár lehetnek az életben is.

Apu vajon mit szól ahhoz a fehér szegfűhöz? Ica sosem merte megkérdezni. Félt a választól. Félt, hogy nem csak képzelte gyermekkorában azokat a vitatkozásokat, amik átszüremlettek a falon. Félt, hogy olyasmit tud meg, amit talán jobb soha nem tudni. Így aztán nem kérdezett.

Az évforduló után pedig jött az évnyitó. Újabb emlékek, újabb szaggató fájdalom azon a seben. Öt éve Sanyi első osztályba készült. Élete nagy napja. Ica könnyedén felidézte, az öccse csillogó szemét, vigyori arcát, hogy mennyire várta az iskolát. Ő már kilenc éves, harmadikos nagylány volt, és sokat mesélt Sanyinak.

Emlékezett arra a nyárra, arra is, milyen izgatottan készültek. Anyu is. Ica is. Sokat nevettek. Apu meg sokat dolgozott. De ez csak utána tűnt fel Icának. Miután Anyu meghalt. Mert olyan volt, mintha Apu sem lenne. Csak Nagymama.

Ica már megbocsátott Nagymamának. Már csak egészen kicsit haragudott rá azért, amiért el akarta venni őket Aputól. Szerencsére Nagypapa közbelépett. Helyrerakta Nagymamát, és Aput is egy-két szóból. Utána sok minden megváltozott. Apu már nem dolgozott annyit, és Nagymama is visszafogta magát. Nagypapa jó fej.

A szeptember akkor is nehéz. Öt év után is.

Icát napok óta rémálmok gyötörték. Újra és újra visszajöttek azok a képek, érzések, amik öt évvel ezelőtt. Az a rendőr, aki beállított, és elmondta. Apu. A felfoghatatlanság. Sanyi. A döbbenet. Nagymama. Nagypapa. A temetés. A szomszédok. A szánakozás. A sírás. A hiány. A fájdalom. A düh.

Ica alig aludt. Reggel morgott Sanyira, aztán megsértődött, amikor az öccse otthagyta, és nélküle indult el iskolába. Nyilván Sanyinak sem könnyű, és Apu, ha itt lenne, azt mondaná, legyen kedves az öccséhez, értse meg. Icát nem érdekelte! Őt ugyan ki érti meg?

Dühödten fésülte derékig érő, szőke haját, szorosra gumizta, hogy már fájt, de a lelkében felgyűlt gyász és hiányérzetről így sem sikerült elfeledkeznie. Az most sokkal jobban sajgott mindennél.

Az álmok. Azok tehetnek róla.

Fáradtan, kialvatlanul és nyűgösen ülte végig az órákat. Péntekre már kedve sem volt bevonszolni magát az iskolába. Csak hallgatta a suli felé menet Mariskát. Elsős koruk óta együtt jártak iskolába, egymás mellett laktak, és szinte kötelezően lettek a legjobb barátnők.

Mariska a bátyjáról mesélt, Nagy Gabiról, hogy leszerelt, és most muszáj lesz neki elkezdeni az orvosit, mert a szülei megölik, ha tovább halogatna. Persze Ica tudta, hogy Mariska szülei nem ölnék meg igazából Nagy Gabit, Mariska csak túloz. Azért kicsit féltette Gabit, mert kislány korában rajongott a nála nyolc évvel idősebb nagyfiúért. Bár most ez sem számított. Utálta a világot. Az anyukáját akarta. Vissza akarta kapni. Azt akarta, hogy neki is legyen anyukája, mint mindenki másnak.

Marci már bent volt az osztályban. Ica el nem tudta képzelni, mit csinál ilyen korán itt, ha csak nem leckét másol valakiről.

– Helló, lányok! – üdvözölte őket komoran.

Péntek ide vagy oda, legalább valakinek még szar a kedve rajta kívül. Persze Marcinak most váltak el a szülei. Mitől lenne boldog?

Beszélni persze még nem beszélt róla. Ica megértette. Van, amiről nagyon nehéz beszélni, még akkor is, ha az ember annyira kimondaná.

Marci megint azt a pólóját vette fel, amin egy hatalmas halálfej virított. Icának most különösen bejött, úgy érezte illik a hangulatához az a halálfejes póló. Muszáj lesz beszereznie egy ilyet.A tanárok ettől általában totálisan kiakadtak.

Marci vörös haja a nyakába kunkorodott, orra körüli szeplőket Ica jól ismerte. Tavaly, rajzórán karikatúrát rajzoltak egymásról, és ő Marcit választotta modellként, mert tudta, hogy Marci nem fog megsértődni, ha rosszul sikerül a rajz. Édes kis zöldszemű koboldnak ábrázolta. Annyira nem sikerülhetett rosszul, mert Marci elkérte a rajzot.

A fiú most felhúzta a szemöldökét.

– Összevesztetek?

Icát zavarta, ahogy az arcát fürkészte. Valószínüleg túl jól ismerte már ahhoz, hogy észrevegye, valami nincs rendben nála.

– Nem veszekedtünk – jelentette be Mariska harciasan. – Honnan veszel ilyeneket? Lüke vagy?

Ica – Marci figyelme közepette – csendesen letette a táskáját.

– Elvileg a legjobb barátnőd – mutatott rá Marci. – Szerintem észre kéne venned, hogy napok óta rosszkedvű.

Ica meglepetten kapta a pillantását Marcira. Honnan tudja?

– Egy frászt – mondott ellen Mariska. – Mert? Rosszkedvű vagy? – fordult Ica felé.

Ica megrántotta a vállát.

Jancsi érkezett, arcán az elmaradhatatlan bűbájos mosollyal. Táskáját ledobta Marci mellé, a padjára. Miközben leült, hátra fordult és Mariskára kacsintott, mire a lány megrebbentette festett szempilláját. Ica tekintete találkozott Marciéval. A fiú csak elfintorodott, Ica mégis jobban érezte magát tőle. Nyilvánvalóan nem csak neki van elege Jancsi és Mariska játszadozásából.

Az osztályfőnökük, Karvaly Frigyes csengetés után nem sokkal lépett a terembe.

– Hiányzik valaki? – A hetes megrázta a fejét. – Senki? Akkor jó, üljenek le. – Szemét egyenesen Icára szegezte. – Ica, vacakol az autóm! Szóljon, kérem az édesapjának, hogy nézzen rá, ha ideje engedi.

– Szóljon neki a tanár úr. Nem vagyok postás – morrant Ica. – Különben meg Apu tavaly megmondta, hogy a roncstelepen van a helye annak a vacaknak.

Mariska felszisszent, és a pad alatt bokán rúgta Icát.

– Hülye vagy? – kérdezte suttogva.

Marci és Jancsi egyszerre fordultak hátra. Jancsi bőszen rázta a fejét, Marci csak kérdőn felhúzta a szemöldökét, mintha azt kérdezné, mi van ma vele?

Frigyes keresztbe fonta a mellkasán a karját.

– Nem érdekel, hogy mi az egyéni véleménye az autómról. Én ragaszkodom hozzá, ezt jobb, ha megmondja az édesapjának is.

– Mondja meg neki a tanár úr! A telefonkönyvben megtalálja a szerviz számát. De tudja mit! – Kivágta a füzetét, belefirkantotta az autószerviz telefonszámát, egy mozdulttal kitépte a papírt, és nagy léptekkel kivitte, a tanári asztalra helyezte. – Csak mert jó fej vagyok.

Frigyes a papírra pillantott.

– Üljön le!

Ica szó nélkül visszament a helyére és lehuppant a székre. Egész órán a füzetébe firkálgatott. Karvaly Frigyes rozzant járgányát darabjaira hullva.

***

Második óra fizika. Az igazgatónő pontosan érkezett. Ott állt a tanári asztal mögött, szoros kontyba fésült, ősz hajjal, és vastag szemüvegén át, szigorúan meredt a 8. c osztály tagjaira. Ez az arckifejezés azt jelentette nála, nincs megelégedve az előző órán írt dolgozatokkal.

Amikor ordítani kezdett, a megfélemlített diáksereg igyekezett a legkisebbre húzni magát, nehogy véletlenül észrevegye a feldühödött igazgatónő. Marci percenként nézett az órájára, Jancsi meredten nézett egy pontot a táblán, ilyenkor tuti szerette, hogy ő az igazgatónő kedvence, mert vele nemigen törődött.

Ica behunyta a szemét. Nem bírta tovább. Amíg az igazgatónő kiengedi a gőzt, ő legalább kicsit lemegy alfába.

Talán még aludni is sikerült, mert arra riadt fel, hogy Mariska teljes erőből rátaposott a lábára. Hangosan felkiáltott, annyira fájt.

Rögtön észrevette, hogy az igazgatónő ott áll felette.

– Pók Ilona! – szólította keményen.

A lány automatikusan felugrott. Szinte vágni lehetett a feszültséget az osztályban. Nem értette, mi történhetett.

– Végre – fröcsögött az igazgatónő. – Azt hittem, elaludtál! Melyik fiún jár az eszed, kislányom, hogy képtelen vagy rám figyelni?

Ica dacosan felszegte az állát:

– Nem jár fiún az eszem! – jelentette be keményen és leült. Rohadtul nem érdekelték a fiúk. Volt ezerszer nagyobb problémája is az életben ennél.

Az osztály felhördült.

– Nem mondtam, hogy leülhetsz – ordított az igazgatónő.

Mariska összerezzent, de Ica nem mozdult. Elege volt a mai napból. Már reggel tudta, hogy ma ki sem kellett volna kelnie az ágyból. Pocsék ez a nap úgy, ahogy van. Meg az élet is szar. Úgy ahogy van. Ki nem szarja le, hogy az igazgatónő itt pörög neki?

Az igazgatónő előretrappolt a tanári asztalhoz, onnan meredt Icára.

– Ki foglak rúgatni!

Ica úgy gondolta, nem mond neki ellent.

– Ha úgy tetszik – mondta közömbösen.

Jancsi merev háttal ült, mint aki karót nyelt, Marci a székén, lazán hátradőlve, érdeklődve figyelte az eseményeket. Mariska meg egy ceruzával bökdöste a pad alatt, Ica türelmetlenül megfogta a ceruzát, és kihúzta barátnője kezéből, hogy abbahagyja végre.

Az igazgatónő begerjedt:

– Állj fel, ha velem beszélsz, és hozd ki az ellenőrződet! A minimum, hogy intőt kapj a viselkedésedért. Igazgatói intőt!

Ica vállat vonva fogta az ellenőrző könyvét. Ilyen még úgysem volt a nyolc év alatt. Most ezt is kipróbálja. Nem nagy ügy. Marci is túlélte mindannyiszor. Neki is menni fog.

Marci nem így gondolhatta. Csikorogva rúgta ki maga alól a széket, amikor Ica elment a padja mellet. Megragadta a lány csuklóját és visszarántotta.

Ica döbbenten nézett le rá. Marci egy fejjel alacsonyabb volt nála. Valójában Jancsin kívül mindenki alacsonyabb volt nála az osztályban. Megszokta.

Marci magabiztosan emelte fel a fejét, és elszántan villantotta a szemét az igazgatónőre, miközben még mindig határozottan fogta Ica karját.

– Már elnézést, az igazgatónő kötött bele Icába. – Az igazgatónő döbbenetében megszólni sem tudott, csak hangtalanul tátogott. Marci meg kitartóan folytatta. – Ismeri, milyen. Nem? Kitűnő tanuló, rendes, tisztelettudó mindig. Most az egyszer történetesen szar napja van. Megesik az ilyesmi az eminensekkel is. Nyilván. Mivel emberek, és nem robotok. Szerintem az lesz a legjobb, ha most békén hagyja. Aztán elfelejtik ezt az egészet.

Jancsi előrecsúszott a székén, de még mindig merev háttal ült előre bámulva. Az igazgatónő villámló szemekkel nézett Marcira.

– Kővári! Már megint te! Tudtommal senki nem kért fel Pók Ilona védelmére, vagy tévednék?

Marci megvonta a vállát.

– Engem nem kell kérni.

– Hozd ki te is az ellenőrződet és esküszöm, hamarabb befejezitek mindketten ezt a tanévet, mint sejtenétek!

Marci nem tétovázott, egy lesújtó pillantást vetett Jancsira és kiment a tábla elé. Vad mozdulattal dobta a tanári asztalra az ellenőrzőjét.

Ica ott állt mögötte, csendesen helyezte le a saját ellenőrző könyvét Marciéra.

Találkozott a pillantásuk. Ica szemét marták a könnyek, alig bírta visszatartani a sírását. Mi a csoda ütött belé? Most lesz egy igazgatói intője. Rajta lesz a felvételi lapján. Tönkre tette a jövőjét. A továbbtanulását. Az életét.

Csak mert szeptember van. Évforduló. Gyász. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? És Apu? Mekkorát fog csalódni benne!

Már egész testében remegett, miközben Marcival ott álltak az asztal előtt még az igazgatónő beírta az intőt előbb az ellenőrző könyvükbe, utána a naplóba. Majd felállt és távozott, pedig még tíz perc volt az órából.

Marci a tanári asztal előtt állt és az osztályt bámulta. Csend volt, senki nem mozdult. Ica nem bírta visszatartani a könnyei.

Megreccsent egy szék is, zizegett egy füzetlap és Jancsi felugrott:

– Ti teljesen megőrültetek!

Erre már az osztály többi tagja is sutyorogni kezdett.

Marci beletúrt a hajába és halkan megszólalt Ica mellett:

– Milyen barát vagy te? – A kérdés nyilvánvalóan Jancsinak szólt, bár Marci a parkettát nézte. Hosszas csend válaszolt, majd lassan kiürült körülöttük az osztály. Mariska lehajtott fejjel ült a székén.

Ica már nem sírt és tudta, hogy a fiúk között egyre nő a feszültség.

Jancsi zsebre dugott kézzel válaszolt:

– Én a jövőmre is gondolok…

– A jövődre?! – Marci hangja szinte csattant az üres teremben. Mariska riadtan emelte fel a fejét.

Ica csendesen a helyére ment, kezében az ellenőrzőjével. Szinte égette a kezét. Elpakolta a felszerelését, és nem tudta mit csináljon most. Hogyan mondja el Apunak? Mi lesz, ha sehová sem veszik fel emiatt? Mi lesz az álmaival?

– Igen, a jövőmre! – kiabálta Jancsi.

– Az fasza! – Marci az öklével rácsapott a tanári asztalra. – De ez itt a jelen, Jancsi! Itt kell cselekedni, a jelenben! A jövő egyáltalán nem biztos, de az biztos, ha te felemelted volna a székről az úri fenekedet, akkor nem így állna a helyzetünk!

Jancsi kikapta a kezét a zsebéből, és egy pillanatra úgy látszott neki megy Marcinak. Szeme szikrázott.

– A helyzetetek? Igen, lehetséges! De ha te féken tudtad volna tartani a heves vérmérsékletedet, akkor nem itt lennél. Örökké a bajt keresed, Marci…

– Jancsi!

Ica tudta, hogy Marci most neki fog esni Jancsinak, azt is tudta, hogy a fiú gyávának hiszi Jancsit. Látta már őket veszekedni, sőt verekedni is. De most nem akarta, hogy miatta… hiszen miatta történt az egész. Felkapta a táskáját:

– Hagyjátok abba! – kiáltotta kétségbeesetten. – Kérlek… hagyjátok abba!

Tudta, hogy nem hagyják abba. Ismerte Marci természetét és ismerte Jancsi büszkeségét. Ezek most már nem hagyják abba. Felugrott, és mint a szélvész elviharzott.

Nem érdekelte, hogy szakadt az eső.