Pók Ica 

Az első szerelem

10. rész

 

Marci

Este volt már. Túlélték a vacsorát és az esti fürdést. Nem volt még késő, kilenc óra felé járt az idő.

A szürke sötétítőfüggöny halványan áteresztette az utcai lámpák fényét. A második emeleti kisszoba túlzsúfoltnak érződött, kicsi volt hármuknak. A fal mellett emeletes ágy állt. Az alsó része szélesebb, mint a felső. Alul aludtak az ikrek, felül Marci.

Már amikor aludtak.

Most még mind a hárman ébren voltak. Igaz, nem beszélgettek, de Marci tudta a forgolódásból, a neszekből, hogy az öccsei sem alszanak még. Igaz, tőlük szokatlanul nyugton voltak, nem rugdosták egymást és Miki sem birkózta le nála szelídebb ikertestvérét, mint általában.

Marci hanyatt feküdt az ágyban, karja a tarkója alatt és csak céltalanul nézte feje felett a plafont. Hallgatta a kora este zajait, autókat az utcán, a másik szobából áthallatszó tévét és a halk beszédfoszlányokat. Nem érezte magát álmosnak, de nem volt kedve az apjával és a kis barátnőjével tölteni az estét, inkább felmászott az emeletes ágy tetejére, és inkább bámulta a plafont.

Az édesanyja biztos megint sír otthon, olyan egyedül lehet most, hogy még ők sincsenek ott mellette. Marci nem értette mire jó ez az egész egy hónapozás. Az apjának ott a barátnője, akkor sem magányos, ha nincsenek vele a fiai. Az anyja egyedül van…

Normális, ha egy anyától elszakítják a gyermekeit?

Marci nem tartotta normálisnak. El nem tudta képzelni, hogy mi jogon osztotta el a bíróság ilyen siralmasan az életüket, és el nem tudta képzelni, idegen emberek miért szólnak bele más életébe a jogra hivatkozva? Felháborítónak találta.

– Marci! – Ez Misi vékony, sírásba forduló hangja volt. Sötétben is meg tudta különböztetni őket, épp úgy, mint a hangjukat. Nevetségesnek találta, hogy az apja barátnője még egy hónap együtt töltött idő után is keverte őket. Ikrek, de attól függetlenül nem annyira egyformák.

– Tessék? – szólt csendesen.

– Alszol? – kérdezte Misi remegő hangon.

Marci mozdulatlanul a plafont bámulta.

– Nem alszom – válaszolt lassan.

Mintha ez kicsit megnyugtatta volna az öccsét, hogy hallja a hangját. Most egy darabig ő is csendben maradt. Marci továbbra is felfelé meredt a semmibe.

De pocsék hónap lesz. Előre látta.

Az ággyal szemben a szekrénysort tele pakolták hármuk ruháival, az iskolatáskájuk egymásra dobálva a sarokban hevert. Még jó, hogy az ikrek napközisek, ott legalább megcsinálják a leckéjüket, ő meg majd csak boldogul valahogy. Legfeljebb majd Jancsiról lemásolja a házi feladatot. Az is megteszi.

Kicsit messzebb volt ez a lakás az iskolától, de biciklivel így sem messzebb, mint tizenöt perc. Ősz van, párszor tuti el fog ázni, nincs egy rendes esőkabátja sem, ami jó lenne biciklire.

– Marci! – Ez ismét Misi volt, most határozottan sírós hangon.

Na, most még csak az hiányzik neki, hogy sírva fakadjon.

– Igen… – szólt Marci, megpróbált kedves lenni.

– Marci, úgy hiányzik anya! – mondta és már szipogott is.

Marci az oldalára fordult, felkönyökölt.

– Tudom. Nekem is – vallotta be.

Újabb csend. Misi abbahagyta a szipogást. Most Miki szólalt meg.

– Marci! Felmehetek melléd?

Alatta az ágyat nyikorogni kezdett és csendesen felért hozzá Misi hangja is.

– Én is felmehetek?

Marci egy határozott mozdulattal felült. Tuti, leszakad az emeletes ágy, ha mind a hárman a felső része lennének. Ráadásul ezen a keskeny részen el sem férnének kényelmesen.

– Majd inkább lemegyek én! – mondta hirtelen.

Mégiscsak valamivel szélesebb az alsó része az ágynak. Először ledobta a takaróját. Feleslegesnek tartotta az ágy végén lévő kis létrát használni. Megkapaszkodott az ágy szélében, határozottan átlendítette a lábát és csendesen leereszkedett az ikrek mellé. Befészkelte magát az öccsei közé. Magára húzta a paplanját és hagyta, hogy a kicsik kétfelől odabújjanak hozzá és a vállára hajtsák a fejüket.

– Marci! – Ez már megint Misi volt, de már kicsit erőteljesebb hangon.

A bátyja megborzolta kis vörösben játszó szőke haját. ő

– Mi van már megint?– kérdezte sóhajtva.

A kisfiú felkönyökölt Marci mellkasára és belenézett az arcába.

– Marci! Mesélj valamit! – kérte.

A fiú játékosan lenyomta Misit az ágyra.

– Nem mesélek! – mondta szilárdan. Eszébe sem volt. Egyébként sem tudott mesélni, pláne fejből nem. Nem volt fantáziája.

Most Miki is ránézett.

– Kérlek, Marci! – mondta vékonyka hangon. – Meséld el a hétfejű sárkányt!

Marci kicsit elkeseredetten felsóhajtott, a hétfejű sárkányos mese, ha nem csal az emlékezete egy baromi hosszú mese volt és nem is emlékezett minden részletére. Megvárta, míg mind a ketten leteszik a fejüket a vállára kétfelől és lassan megadta magát nekik. Megpróbálta úgy elmesélni, hogy ne érezzék rajta, mennyire unja az egészet. De meglepetésére a kicsik öt perc múlva egyenletes szuszogással elaludtak.