Pók Ica 

Az első szerelem

9. rész

 

Ica

Ica csaknem átaludta a délelőttöt. Amikor felébredt, meglepődött, milyen késő van. Arra gondolt, milyen nehezen aludt el, hajnalig forgolódott az ágyában. Akkor azt hitte, átvirrasztja az éjszakát. Azon agyalt, miként vigasztalja meg Mariskát. Valahogy ki kell engesztelnie. Óvodás koruk óta barátok. Nem lehet, hogy most Mariska Robi miatt haragudjon rá.

Ica kisöpörte a haját az arcából, álmosan nyújtózott egyet.

Különben is. Robi barát. A családhoz tartozik. Neki aztán nem kell. Legyen csak Mariskáé, ha annyira szeretné. Ő nem fogja tönkrezúzni a barátságait ilyen butaság miatt.

Az öccse már ébren volt, tévézett a nagyszobában, mikor Ica előjött a fürdőszobából.

– Jó buli volt?– kérdezte Sanyi őszinte érdeklődéssel a hangjában.

Ica összetekerte derékig érő, szőke haját és feltűzte.

– Jól indult – válaszolta lehangoltan. – Apu?

– El kellett ugrania valahova.

– Hova ment? Lerobbant valaki? – kérdezte Ica elgondolkodva.

Sanyi megrántotta a vállát.

– Nem kérdeztem. Ő meg nem mondta.

– Nem is érdekelt?

– Nem – vágta rá Sanyi. Ica felhúzta az egyik szemöldökét. Egy pillanatig sem hitte el, hogy Sanyit ne érdekelte volna, hová ment az apjuk. – Kicsit – vallotta be az öccse végül. – Azt mondta, ebédre hazajön.

Megcsörrent a telefon a szoba sarkában, a komód tetején. Sanyi kísérletet sem tett arra, hogy felvegye.

– Úgyis téged keres. Óránként telefonál – jelentette be mindentudóan.

– Kicsoda?

– Ha felveszed, megtudod – vigyorgott az öccse komiszul.

Ica odaugrott a telefonhoz, és felkapta a kagylót.

– Tessék? –szólt bele szigorúan.

– Szia, Ica! Robi vagyok – hallatszott a telefon másik végéről. Ica olyannyira megdöbbent, hogy megszólalni sem tudott hirtelen. Tanácstalanul nézett az öccsére, aki vigyorogva vállat vont. – Arra gondoltam, talán lenne kedved találkozni velem délután – folytatta Robi.

– Nem lenne – vágta rá Ica gondolkodás nélkül. Nincs szüksége még több zűrre. Akkor sem, ha amúgy kedvelte Robit, meg nyilván fognak még találkozni Vera nagyinál, Angelikánál, a városban. Túl kicsi ez a város ahhoz, hogy elkerüljék egymást. De pont most, ilyen direkten semmiképpen. Ráadásul még nem is beszélt Mariskával. Muszáj valahogy kiengesztelnie. De nem úgy, hogy pont ma délután találkozik Robival. Semmikképpen.

Ám a fiú csak nem adta fel.

– És holnap? – indítványozta azonnal.

– Robi, nem!

Erre már a fiú is türelmetlenül szólt bele a telefonba.

– Akkor mikor? Mikor találkozhatunk?

Ica szórakozottan csavargatta a telefon zsinórját, és a szőnyeg egyik virághoz hasonlító mintázatát bámulta a lába előtt.

– Így sohasem – suttogta.

– Ica, kérlek!

– Ne kérj! Nem lehet!

– Miért? Mert azt mondtad? – kérdezte Robi megbántott hangon.

– Igen. Mert azt mondtam.

– De nem is vagyunk igazából rokonok.

– Barátok vagyunk – felelte Ica. – Maradjunk is barátok.

Robi gondterhelten felsóhajtott.

– Mondd, miért rohantál el úgy tegnap? – váltott témát. – Miattam?

Ica zoknis lábával simogatta a szőnyeg mintázatát maga előtt.

– Mariska miatt – válaszolt őszintén.

– Az meg ki? – tört ki Robiból. A hangja ingerülten csengett.

Ica tanácstalan állt. Vajon mi történt azután, hogy ő eljött a discoból? Robi visszament Marcival az asztalukhoz? Ha visszament, akkor Mariska vajon miért nem beszélgetett vele? Mert, ha beszélnek, nyilván Robi nem kérdezi meg, ki az a Mariska?

– A barátnőm – válaszolta Ica csendesen.

– A barátnőd? Neki mi köze hozzánk? – kérdezte Robi döbbenten.

– Hozzánk, Robi? Csak hozzád van köze! Vagyis szeretné, ha lenne. És ha most nem haragszol, sok a dolgom! – Gyorsan elköszönt és letette a telefont.

Sanyi vigyorogva figyelte.

– Bepasiztál? – kérdezte szemtelenül.

Ica felkapott egy díszpárnát az ágyról és erőteljesen hozzávágta az öccséhez.

– Nem! – mondta keményen.

Mégis, hogy jutnak az eszébe Sanyinak ilyen szavak tizenkét éves létére? Ez elképesztő. Még hogy bepasizott? Ő?

Na, nem!

Ha ez ilyen bonyodalmakkal jár, akkor inkább nem lesz soha barátja! Tutira nem.

Bepakolt egy adag mosást az automata mosógépbe, majd átugrott Mariskáékhoz. Legalább öt percig állt az ajtóban és nyomta a csengőt, de odabent minden csendes maradt. Ica elnézte az ablakokat, zsebre dugott kézzel billegett a járda szélén. Hátha.

Bár nyilvánvalónak tűnt, hogy nincs itthon senki. Azért még utoljára rápróbált a csengőre, mielőtt feladta. Hogy kicsit elvonja a figyelmét, nekiállt összedobni egy almás pitét. Ez volt az első sütemény, amit megtanult elkészíteni Nagymamától. Igazából el sem lehetett rontani, azért szerette. Most meg úgy érezte, muszáj valamivel lefoglalnia magát. Bár aztán rájött, hogy a tésztagyúrás lefoglalja ugyan a kezét, de a gondolatai szabadon száguldottak továbbra is, és a tegnap este körül jártak. Ezerszer visszajátszotta a jelenteket, és elképzelte, mit csinálhatott volna jobban.

Csengettek.

Ica az órára nézett. Kicsit már elmúlt dél. De Apu sosem csenget, van kulcsa. Kétszer kellett Sanyira rászólnia, hogy nyissa ki a nagykaput, mire az öccse vette a fáradtságot és előkerült.

Nemsokára Marci jelent meg a konyhaajtóban Sanyi mellett.

– Zavarok?

Ica a nyújtódeszkára borította a tésztát. Néhány kósza szőke hajtincs az arcába hullott, egy mozdulattal félresöpörte, mielőtt megfogta volna a nyújtófát, hogy kisimítsa az almás pite tésztáját.

– Szia, Marci! Gyere be! – Odabökött az asztal sarkán álló tálra. Tele volt piros almákkal. – Ha már itt vagy, igazán lereszelhetnél néhány almát.

– Sosem reszeltem még almát.

– Az nem akkora ördöngösség – nevetett fel Sanyi. – Én is csináltam már. Csak előbb pucold meg!

– Ott a szélső fiókban találsz kést – mutatta Ica.

Marci határozottan beljebb ment, leült az asztal végébe és minden további nélkül nekiállt almát pucolni, Sanyi meg ott maradt mellette, és lereszelte mindent. Marci közben elmesélte, hogy az édesanyja csinálja a földkerekség legfinomabb almás pitéjét.

– Ha akarod, biztosan elárulja neked a receptjét és megtanítja, hogyan kell olyan tuti finomra megsütni. Eskü, olyan jó, hogy lehetetlen belőle eleget enni.

Ica elmosolyodott.

– Elhiszem, de te is hidd el, hogy az én almás pitém is nagyon finom. Majd meglátod! Biztosan nem ugyanolyan, mint az anyukádé, de azért mi nagyon szeretjük.

Sanyi csak akkor lépett le, amikor Ica bepakolt a mosogatóba és letörölgette az asztalt. Tuti biztos meg akarta úszni a mosogatást.

Marci végre megkérdezte.

– Miért mentél el olyan korán tegnap este?

Ica megengedte a meleg vizet a mosogató fölött.

– Tudod… nem éreztem igazán jól magam. Mi történt miután eljöttem?

Marci odalépett mellé, elkapott egy tiszta törölgető ruhát.

– Miután elmentél Robi is lelépett. Mariska meg szokás szerint hisztizett. Észrevetted, hogy mostanában minden hülyeségen képes kiakadni?

Ica bólintott.

– Most Robi miatt akadt ki? – kérdezte, miközben sejtette a választ.

– Aha. Mert Robi veled táncolt, róla meg tudomást sem vett. Jelen pillanatban valószínűleg utál téged, mert féltékeny rád.

– Féltem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani.

Szép lassan gyűltek az edények a mosogató csöpögtető részében. Marci elkapott egyet, és szárazra törölte.

– Jancsit is megbántotta azzal, amilyen szemeket meresztett Robira. Komolyan sajnálom Jancsit. Ha Mariska az én csajom lenne, én már tuti dobtam volna. Ja. Mondjuk, kezdjük azzal, hogy én az életben nem járnék vele, olyan kiakasztóan hisztis.

Ica Marci felé fordult.

– Szakítottak?

A fiú határozottan megrázta a fejét.

– Azt hiszem, még szereti… Jancsi azt a libát – tette hozzá gyorsan.

Icát zavarta, hogy Marci hisztis libaként emlegeti Mariskát. Úgy mintha már nem tartaná igazán a barátjának, csak elviselné, mert Jancsi vele jár.

Leengedte a mosogatóvizet és elpakolta a szárazra törölt edényeket.

– Mi van veled és Robival? – kérdezte Marci hirtelen.

Ica értetlenül pillantott Marcira. Nem igazán értette a kérdést.

– Mi lenne velünk?

– Azt hiszem, tetszel Robinak.

– Tessék?

– Határozottan az az érzésem, hogy Robi össze akar jönni veled – folytatta Marci.

– Az lehetetlen – tiltakozott Ica. – Miért pont velem?

Marci felnevetett.

– Mert tetszel neki?

– Én nem tetszhetek neki! Nem is akarom! Nincs időm ilyesmire! – hadarta egy szuszra.

Egyébkéntis eddig nem is érdekelték a fiúk! Sem a szerelem, sem az ilyen együtt járás…

Most sem érdekli!

Akkor sem, ha Robi olyan helyes, meg jóképű és egyébként kedveli. Nagyon is kedveli.

Marci felsóhajtott. Olyan megkönnyebbült sóhajnak tűnt.

– Klassz – mondta ki nehezen.

Ica úgy vélte, riasztó lehet neki, hogy minden barátja már a szerelemmel foglalkozik, ő meg nem. Persze Marcinak most éppen kisebb gondja is nagyobb ennél. Ica sejtette, hogy van elég baja anélkül is, hogy lányokon, meg együtt járáson gondolkodna.

Ica elmosolyodott.

– Nyugi, nem fogok bepasizni.

Marci megrántotta a vállát.

– Tőlem azt csinálsz, amit akarsz.

Ica felnevetett.

– Pont azt csinálom. Nem pasizok. Ráadásul Apu örök szobafogságra ítélne, ha megtenném.

– Sosem tenné – tiltakozott Marci. – Sanyi bácsi jó fej.

– Jó fej – értett egyet Ica. – De van, amiből nem enged.

A kis konyhát betöltötte a sütemény kellemes aromája. Marci a sütő felé fordult.

– Az illata nagyon jó – mondta elismeréssel.

Ica megfordította a tepsit a sütőben és visszacsukta a tűzhely ajtaját.

A mosógép is leállt. Marci elkísérte a fürdőszobáig, Ica kiszedegette a ruhákat, a helyiséget betöltötte az öblítő illata.

– Átköltöztél? – jutott Ica eszébe. Tudta, hogy Marcinak hétvégén kellett beköltöznie az apjához. Minden hónap utolsó hétvégéjén volt esedékes a váltás.

Marci az ajtófélfának döntötte a vállát.

– Ja. Átvittem a cuccomat apámhoz. Eszébe sem jutott, hogy ma van a szülinapom – mondta kedvetlenül. – Valószínűleg azt sem tudja mikor születtem. Amennyire érdekli.

Hoppá!

Ica legszívesebben itt, helyben elsüllyedt volna. Ő is elfelejtette, hogy Marci ma tizennégy éves. Ő volt négyük közül az egyetlen év vesztes és egyben a legidősebb is.

Ica azonnal letette kezéből a mosott ruhákat.

– Ó, Marci! – mondta megindultan, máris odaugrott hozzá, hogy meghúzza a fülét. – Boldog születésnapot! Annyira sajnálom, hogy elfelejtettem! Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte kedvesen és máris cuppant két születésnapi puszi. Szeretetteljesen átkarolta a fiút, hagyta, hogy Marci egy kicsit átölelje a derekát és magához húzza, mert tudta, hogy szüksége van egy olyan baráti ölelésre, ha már ilyen boldogtalan a tizennegyedik születésnapja. Felnézett rá és gyengéden megsimogatta a fiú arcán a szeplőket.

– Majd minden rendben lesz! – biztatta.

Marci komolyan nézett vissza rá, miközben megfogta a lány törékeny ujjait.

– Hiszel benne? – kérdezte úgy, mint aki már nem reménykedik a boldogabb jövőben.

– Eddig még minden rossz elmúlott. – Elfordult a fiútól és újra felnyalábolta a teregetésre váró ruhákat. – Anyukád biztosan nem felejtette el.

– Anya sosem felejt el semmit – sóhajtotta Marci. – Reggel meghúzta a fülemet, és megkaptam azt a téli dzsekit, amire már tavaly óta vágytam.

– Klassz.

– Ja. Az.

– Ez már örökre így lesz nálatok?

– Mi? A költözés? – Ica bólintott, hogy pontosan erre gondolt. – Anya próbál küzdeni ez ellen a lehetetlen helyzet ellen. Fellebbezett. De Apa nem enged. Tudod fasírtban vannak. Egyre szarabb az egész.

Ica szeretett boldog meglepetéseket okozni azoknak az embereknek, akik különleges helyet foglaltak el a szívében. Marci is egy ilyen ember volt az életében. Éppen ezért, amikor kicsit kiment Sanyival megnézni a bunkert, amit az öccse mindenféle szedett–vedett lomból eszkábált össze, Ica kihasználta az időt és felhívta Nagypapát, hogy kerítsen egy pezsgőt, és hozza át, mert itt van Marci, ma van a szülinapja és senki még csak meg sem ünnepelte.

Ha hamarabb eszébe jut, akkor almás pite helyett biztos, hogy valami elegánsabb süteményt sütött volna. Most már mindegy, majd beleszúr egy vékony gyertyát az almás pitébe. Jobb híján az is megteszi.

Lenézett az udvarba, ahol Marci éppen a diófájukat készült megmászni, ki tudja milyen indokból. Nem is baj, legalább váratlanul fogja érni a meglepetés. A fiúk azt sem vették észre, hogy megérkezett Pók Sándor, majd Nagypapa is az üveg pezsgővel. Hihetetlen milyen jól elszórakoztatták egymást a kertben ketten, pedig Ica úgy gondolta eddig, hogy ők teljesen két külön világ. De úgy tűnt mégis csak van közös érdeklődési körük.

– Nem bánod? – kérdezte Ica az apját. – Nem bánod, ha megünnepeljük a szülinapját?

Apu átölelte.

– Hálás vagyok a Sorsnak, hogy ilyen jó ember vagy, és ekkora szíved van. Csak félek, nehogy egyszer valaki könnyelműen összetörje ezt a csodálatos kicsi szívedet.

Ica odabújt az apja ölelésébe.

– Olyan jószívű kislány vagy, mint az édesanyád volt – dörmögte Nagypapa. – Büszke lenne rád.

– Lassan olyan érzésem lesz, hogy van egy édes kislányom és két fiam – mondta Apu jókedvűen.

Ica adott két puszit az apja arcára és hálásan nézett rá. Náluk a szülinapok szentnek számítottak. Mindig kaptak tortát gyertyával. Volt családi összejövetel. Kis boldogság a szürke mindennapjaikban.

Ica felszeletelte az almás pitét, tányérra halmozta, majd elővett egy vékony gyertyát és beleszúrta a legfelső szelet süteménybe.

– Na, milyen?

– Igazán szép.

– Behívod Marcit?

A meglepetés tökéletesre sikeredett. Még akkor is, ha egy almás pite kupac tetején égett az az egy szál születésnapi gyertya. A pezsgős üveg kupakja durrant, Marci meghatódottan elfújta a gyertyát.

– Nem gondoltam, hogy ma még valaki ilyen boldog pillanatokat fog nekem szerezni – ismerte be.

Apu kivételesen még Sanyinak is megengedte, hogy ihat egy fél pohár édes pezsgőt, és Marci elismerte, hogy Ica almás pitéje megérdemli közvetlenül a második helyet, Kővári Anna almás pitéje mögött.

Ica szeretettel figyelte Marcit, örült, hogy újra láthatja kedves mosolyát, vidáman csillogó zöld szemét és huncutul mosolygó szeplőit az orra körül. Bántotta, ha levertnek látta. Annyira nem illett vidám, eleven természetéhez ez a magába forduló szomorúság. Tudta, ha csak rajta múlik, sosem hagyja még egyszer így elbúslakodni.