Pók Ica

Az első szerelem

12. rész

 

Marci

Odakint tombolt a vihar. Megállás nélkül zuhogott az eső, a víz patakokban folyt le az ablakon. A szél erejét és süvítését bent is hallani lehetett. Rázta a fák koronáját, megremegtette az ablaktáblákat. Az osztály száraz melegében lassan száradtak a kabátok, a parkettán vizes nyomott hagytak a lábnyomok.

Marci a fizikát magolta. A költözés miatt nem maradt ideje tanulni. Végre újra az anyjával élhettek. Az öccsei ugyanolyan boldogan fogadták a hírt, mint ő. Mindhárman visszatértek a saját kis kuckójukba, saját megszokott ágyukba, még ha csak egy hónapra is.

Miután kiörömködték magukat, az édesanyjuk megnézte az ikrek tájékoztató füzetét. Megdicsérte a fiúkat, majd Marci ellenőrzője következett, ami lehangoló képet mutatott.

Aznap este órákat beszélgettek Marci jövőjéről, ami jelen pillanatban kilátástalannak tűnt.

– Tudom, hogy fogalmad sincs, mivel szeretnél foglalkozni felnőtt korodban, Marci! Ezért lenne jó, ha bekerülhetnél egy középiskolába. Nyernél négy évet. Komolyan hiszem, hogy ráérsz dönteni tizennyolc éves korodban is… – mondta az anyja, miközben szomorúan lapozgatta Marci ellenőrzőjét. – Ám, ahogy most áll a helyzet, a jegyeid alapján még arra sem lesz esélyed, hogy egyáltalán valami szakmát tanulj! Négy hét alatt három tantárgyból sikerült hoznod a tuti bukást! Mondd, hogy csináltad ezt, Kisfiam?

Na és akkor Marci megígérte, hogy összeszedi magát. Mondjuk egyelőre fogalma sem volt arról, miként fogja ezt összehozni.

Mariska a padon könyökölve bámult a semmibe.

– Anyámnak reggel jutott eszébe, hogy nem lesz elég a mécsesünk. Gondoljátok, kap még valahol? – kérdezte úgy, mint akit komolyan ez a kérdés foglalkoztat a legjobban. – Ilyenkor?

Jancsi hátrafordult.

– Mert? Miért ne kapna?

– Ma van Mindenszentek, holnap meg halottak napja – tudálékoskodott Mariska. – Ilyenkor mindenki mécsesekkel rohangál.

Ica a padra dobta a fizika könyvét.

– Nem értem az egészet. Lehetetlen megtanulni. Nektek sikerült?

Marci felhúzta a szemöldökét erre az elképesztő kérdésre.

Ha egy Pók Ilona nem érti, akkor ugyan ki?

Ja. Persze. Jancsi. Nyilván.

– Gondolod most így magolnám, ha tudom? – kérdezte Marci lehangoltan.

A borongós idő rányomta a bélyegét a hangulatukra és ezzel együtt az egész napjukra. Kedvetlenek voltak.

Mivel esett, szünetekben sem mehettek ki az udvarra, így a folyosón gyülekeztek, ami túlzsúfolttá vált ilyenkor. Az eső csak délután állt el, észre sem vették mikor, éppen irodalom órájuk volt Pintér Juliannával.

Azonban mindent borított, amikor megjelent Karvaly Frigyes is. Bejelentette, annak ellenére, hogy már negyedik éve az osztályfőnökük, betegség miatt el fogja hagyni őket, átadva az osztályfőnöki stafétabotot Julcsi néninek.

Kérdezgették, mi a baj? Ács Piroska még azt meg merte kérdezni, hogy:

– Meg fog halni tanár úr?

Mire aztán néma csend lett az osztályban.

– Nincs akkora szerencséjük – jelentette be Karvaly Frigyes. – Tudni fogok minden húzásukról! Julcsi néni elmeséli nekem minden csínytevésüket!

Julcsi néni erre határozottan bólogatott.

Marci kedvelte a Frigyest. Nagyon jól tudta, hogy neki köszönheti, hogy még nem rúgták ki. Személy szerint sajnálta, hogy elmegy. Pont utolsó évben. Szívből remélte, hogy azért nem olyan súlyos a betegsége, hogy belehal. Sajnálta, akkor is, ha amúgy bírta Julcsi nénit is. Meg kicsit félt is, mert nem tudta, mennyire bízhat Julcsi néniben. Mennyire lesz erős osztályfőnök. Mennyire lesz egy olyan osztályfőnök, aki ki fog állni érte. Bármelyikükért.

– Baromira fog hiányozni, tanár úr – bökte ki.

Karvaly Frigyes rápillantott.

– Kapja össze magát, Marci! Sokkal több van magában, mint, amit megmutat.

Marci megrántotta a vállát.

– Nem is értem, miért mondja ezt nekem mindenki – morogta.

– Mert ez az igazság. – Karvaly tanár úr körbenézett az osztályban. – Igyekezzenek! Ne hozzanak szégyent a fejemre! Mutassák meg Julcsi néninek, mennyire rendes osztályt kapott. Ígérjék meg, hogy nem ijesztik meg nagyon.

Julcsi néni csak mosolygott a sarokban, miközben az osztályon átfutott a nevetés.

Ma a meglepetések napja volt. Mindenszentek már csak ilyen. Mindig tartogat valami meglepetést. Utolsó óra után, amikor a felsősök egyszerre tódultak ki a folyosókra és az utcára, a diákok között futótűzként terjedt el a hír, hogy az igazgatónő rosszul lett a 7.b - nek tartott matek óra közben. A mentőket is kihívták. Kórházba vitték.

Marci a vállára dobta a hátizsákját.

– Isten nem bottal ver! – mondta nagy bölcsen, mire mindannyiukból egyszerre robbant ki a nevetés.

***

Ica

Sanyi szokás szerint csak négy óra után került haza. Ica nem tette szóvá. Mindenszentek és a halottak napja megviselte az öccsét. A lány ilyenkor igyekezett kedves lenni hozzá, meg is vigasztalná, ha Sanyi hagyná. De Sanyi olykor bántóan elutasítóan viselkedett. Ica szerette az öccsét, megértette. Tudta, mit jelent neki ez a nap, hiszen ő is ugyanúgy szenvedett ilyenkor, mint Sanyi.

Ica inkább bevonult a szobájába és tanult. Szándékában állt. Komolyan. Csak egyetlen baj volt ezzel: nem tudott odafigyelni. Apu majd csak hat óra után jön haza. Utána indulnak ki a temetőbe. Anyu sírjához. Együtt lesznek. Eljön Nagypapa, és még Nagymama is. És nem fognak veszekedni. Nagymama nem fog belekötni se Nagypapába, se Apuba. Amúgy mindig szekálta őket. De ezen a napon mind szomorúak voltak egy kicsit.

Icát az riasztotta fel a gondolataiból, hogy kopogtak a szobája ajtaján.

– Gyere be!– szólt ki határozottan.

Marci dugta be a fejét és elvigyorodott.

– Nem zavarok? – kérdezte miközben beljebb jött.

Ica elmosolyodott. Már meg sem lepődött, ha meglátta a fiút. Marci mostanában állandó vendég volt náluk. Ica megértette őt. Jancsi nyakára nem mehetett, mert Jancsi szigorúan vette a tanulást. Jancsin kívül ki másra számíthatott volna Marci, ha nem rá?

– Úgysem tudok odafigyelni a tanulásra – tolta félre a könyvét Ica. Marci leült az ágyra és a falnak támasztotta a hátát. Ica lassan folytatta. – Anyun jár az eszem… meg ezen az egész… – Nem tudta befejezni, mert hirtelen könnybe lábadt a szeme. Nem is értette. Öt év telt el, nem kéne ennyire megviselnie. Szeme megtelt könnyel, és a könnycseppek gyors egymásutánban lefutottak az arcán.

Marci csak nézte.

Ica zavartan felemelte a kezét és a kézfejével letörölte az arcát.

– Buta dolog öt év után is így sírni, igaz? – kérdezte elcsukló hangon.

Marci határozottan megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem buta dolog! – mondta komolyan. – Én vagyok barom, hogy idejöttem. Éppen ma.

– Ugyan…

– Jobb, ha elmegyek.

– Ne menj! – kérte Ica, így Marci, aki már-már felkászálódott az ágyról, visszahuppant a fal mellé. – Nem zavarsz. Örülök, hogy itt vagy.

– Tényleg? – kérdezte Marci szkeptikusan, úgy, mint aki el sem hiszi, hogy bárki örülhetne neki.

Ica bólintott.

– Tényleg.

– Soha nem kérdezed, hogy mit keresek itt. Vagy, hogy nincs jobb dolgom?

Ica végre elmosolyodott.

– Miért? Van jobb dolgod? – kérdezte már vidámabban.

– Hát. Őszintén? Nincs.

– Akkor akár lehetsz itt is – válaszolta Ica.

– Ja. Jobb, mint otthon. Bár megígértem anyának, hogy tanulni fogok. De… tanulni sincs kedvem.

– Ezt teljesen megértem. Nekem sincs.

– Figyelj, Ica! Lenne kedved eljönni pénteken buliba?

Ica hosszan vizslatta Marci arcát.

– Milyen buliba?

– Van itt, nem messze egy jó kis nosztalgia club. Oda járok.

– Mariska is? – kérdezte Ica félszegen. Mert tuti olyan helyre nem megy, ahol Mariska is megfordul. Nem akar ő megint félreértést.

– Nem. Jancsi nem jár sehová. Mariska meg nyilván oda jár, ahová a bátyja. Szóval… eljössz?

– Még sosem hívtál.

– Nem hívtalak, mert attól tartottam, hogy nem szeretnéd, hogy mindig, mindenhol együtt lógjunk. A suliba, délutánonként. Tudom, hogy sok vagyok.

– Honnan tudod? Nem látsz a fejembe – jegyezte meg Ica.

– Tényleg nem.

– Most mi változott?

Eddig annyira szerette volna, ha Marci elhívja magával. De most ez olyan fura volt így. Marci megvonta a vállát.

– Szeretném, hogy megismerd a barátnőmet.

Váratlanul csend lett a szobába. Ica nem tudta mi történt vele. Elakadt a szava, bámult Marcira kerek szemmel. Csak azt érezte, hogy összeszorul a gyomra és a szíve hirtelen vad dobogásba kezd a mellkasában.

Barátnője van!

Marci a válaszát várta. Csillogó, vidám, zöld szemmel nézett vissza rá. Ő meg képtelen volt megszólalni. Nem tudta megmagyarázni… olyan furcsa érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy valamit mondania kéne. Hirtelen nem is jutott más eszébe, mint:

– És szép? – kérdezte, de még a hangja sem engedelmeskedett, halk suttogásba fulladt.

Marci elgondolkodott. Eszébe sem jutott, hogy Ica ilyen kérdést fog neki feltenni. Ránézett a lány kedves, gyönyörű arcára és legszívesebben azt mondta volna: „Nem. Nem olyan szép, mint… te.” Marci zavartan beletúrt a hajába, mert fogalma sem volt, hogy neki meg miért jutnak eszébe ilyesmik. „Úr Isten! Meg vagyok veszve! – gondolta. – Nem olyan szép, mint ő. És akkor mi van?” Egyébkéntis nehezebb lett volna Pók Ilonánál szebb lányt találni, olyan tökéletes alkattal és olyan csodaszép arccal ruházta fel a mindenható. Tökéletes volt minden szempontból, ahogy azt már Marci néhányszor megállapította nyár óta.

Most csak annyit mondott:

– Szeretném, ha megismernéd!

Ica bólintott.

Igen. Úgy gondolta ő is, hogy mindenképpen szeretné megismerni azt a lányt, aki Marci barátnője lett. Biztos nagyon kedves és aranyos, pont, mint Marci. Csak azt nem értette miért van ez a furcsa remegő érzés a szíve tájékán. És miért érzi magát szomorúnak, amikor örülnie kéne. Marcinak barátnője van, és azt szeretné, ha megismerné. Ez egy nagyon jó dolog.

– Én is szeretnék találkozni vele! Mióta jártok?

A fiú elmosolyodott.

– Hát… már majdnem egy hónapja – válaszolta kicsit váll rándítva.

Ica teljes elképedéssel nézett rá. Hogy volt képes ezt idáig eltitkolni?

– Nem is tudtam. Miért nem mondtad? – kérdezte komolyan. Elvégre barátok voltak. Úgy gondolta, igenis joga lett volna tudni róla egészen az elejétől, még csak azt sem mondta, hogy megismerkedett valakivel, azt sem említette, hogy tetszik neki valaki… Icát igenis bántotta a dolog, mert úgy érezte, ha neki lenne barátja, azt tuti elmesélte volna Marcinak! Mert a barátok el szoktak mesélni egymásnak mindent.

– Csak nem vagy féltékeny?– kérdezte Marci vidáman, huncut mosollyal a szemében.

Ica felhúzta a szemöldökét.

– Én? Nem vagyok féltékeny. De nem értem. Egy hónap alatt te egyszer sem akartál dicsekedni, hogy van egy barátnőd?

Komolyan nem értette. Azt hitte ez Marcinak is egy nagy jelentőségű dolog. Elvégre az első szerelemnek annak kell lennie. Azt hitte az ember ilyenkor olyan boldog, hogy fűnek-fának elmesélné. Eddig azt hitte ismeri Marcit, de már nem is tudta. Az utóbbi időben olyasmiket csinál, amikkel igencsak képes meglepni, és amiket nem is ért. Attól félt, ha elkezdi nem érteni Marcit, akkor el fogja veszíteni.

A fiú most felhúzta a lábát, rákönyökölt a térdére, onnan nézte Icát.

– Nem gondolom, hogy dicsekednem kéne, vagy, hogy ezt mindenkinek tudnia kéne.

– Én nem vagyok mindenki – húzta fel az orrát Ica.

– Igazad van. Elismerem, hogy neked elmondhattam volna. Nem is volt okom, titokban tartani, csak… sosem jut eszembe Dóri, ha te is ott vagy. Meg tudod, nem egy nagy ügy.

Ica elgondolkodva nézett Marcira. Nem értette, most miért mond ilyet?

– De szerelmes vagy, ugye? – kérdezett vissza hirtelen.

Marci vállat vont.

– Nem tudom – ismerte be. – Soha nem voltam még szerelmes, nem tudom, mit kéne éreznem. Dórival csak úgy történtek a dolgok, mert Dóri úgy akarta, hogy kísérjem haza, és úgy akarta, hogy akkor most járjunk. Jól érezem magam vele. Heti egyszer találkozunk. Legalább nem kell addig sem otthon lennem.

– És ez így jó?

– Elvagyunk…

Ica nem értette, hogy lehet erre így válaszolni? Akkor most szerelmes? Vagy mégsem? De akkor miért van barátnője, ha nem is szereti? Úgy érezte elvesztette a fonalat.

– Azért eljössz értem pénteken? – kérdezte bizonytalanul.

Mert hát barátnője van. Ez most így annyira fura.

Marci bólintott.

– Persze. Mondd, haragszol, hogy most ilyesmikkel terhellek?

A lány megrázta a fejét.

– Dehogyis! Ezért vannak a barátok, nem igaz?

– Te vagy a legjobb haver! – jelentette ki Marci igencsak komoly arccal.

Ica meglepődött.

– Én?

Miért pont ő? Jancsival biztos jobban el tudnak beszélgetni, elvégre Jancsi fiú, jobban értheti azokat a dolgokat, amelyeket ő nem. Aztán hirtelen jókedvűen felnevetett. Örült. Mert az, hogy barát az is sokat jelent, de, hogy a legjobb… a legjobb haver, az más! Azt ki kell érdemelni.

Boldog volt, hogy Marcinál ő lehet a legjobb haver. Sokat jelentett neki.