Pók Ica

Az első szerelem

13. rész

 

Ica

Sötétben, a temetőben sok száz gyertya égett. Gyönyörű volt. Icának mindig nagyon tetszett, közben mélységesen el is szomorította.

Hideg szél süvített, a lány fejére húzta meleg, téli kabátjának kapucniját. Sanyi legelöl sétált Nagymamával. Ugyanúgy, mint minden évben. Nagymama a drága, fekete bundájában, Sanyi pedig a szintén drága, szegecsekkel borított bőrdzsekijében. Furán mutattak egymás mellett.

Ica elgondolkodva lépkedett a hátuk mögött, hosszú szárú, fekete csizmája halkan kopogott a betonon. Mögötte jött az édesapja és a nagyapja, akik belemerültek a beszélgetésbe. Ica nem nagyon értett a politikához ezért nem is figyelt rájuk.

Némán ballagott a sötétben a hatalmas gesztenyefák alatt. Azelőtt soha nem járt temetőbe. Nem voltak halottaik, vagy nem törődött vele, mert kisgyerek volt és a szülei sem traktálták ilyesmivel. Most is csak egyetlen sírhoz mentek. Nem volt más halottjuk csak… az édesanyja.

Szomorú, hogy így kellett megismerje ezt a helyet.

Velencei Ilona sírján már égett néhány piros mécses. Biztos Jancsi papa és Vera nagyi, az édesapja szülei tették oda, talán Angelika is járt már itt. A márvány sírkövön táncoltak a fények, megvilágították a vázában az öt szál fehér szegfűt.

Öt szál.

Minden évben, halottak napján, egy szállal több. Ica elgondolkodott, ki lehet az, aki ennyire számon tartja az évek múlását. És ki az, aki ennyire szerette az édesanyját, hogy év közben is rendszeresen friss virágot helyez a sírjára?

Nagymama sóhajtva keresztet vetett.

– Annyira idegesít…

Eltelt egy kis idő, amíg Ica rájött, miről beszél. A nagyanyja a virágokra szegezte a tekintetét és mindenki követte a pillantását.

Ica volt az, aki halkan válaszolt neki.

– Engem nem idegesít – jelentette be csendesen. – Kedves tőle. Bár nem tudom, ki az.

– Igen, Ilonka! – mondta Nagymama szigorúan. – Éppen ez az idegesítő. Hogy nem tudjuk. Vagy ti talán tudjátok? – nézett számon kérően Nagypapára.

Nagypapa megrázta a fejét.

– Nem. Én sem tudom. Pedig egy időben megpróbáltam kideríteni, éppen csak a leskelődésig nem mentem el.

– Na, látod! – horkant fel Nagymama. – Ez a baj! Kicsit leskelődhettél volna. Mi van, ha egy régi titkos imádó? – Apu felé penderült. – Téged nem idegesít a dolog?

– Nem – vágta rá Apu kurtán.

Ica nem értette. Vajon tudja? Azért nem idegesíti?

Miközben Nagypapa és Nagymama meggyújtották a mécseseket, Ica pillantása az édesapján állapodott meg. Sanyival olyan furcsán néztek egymásra. Nem tudta volna megmondani, hogyan, pedig elég jól ismerte már őket. Az apja kicsit szomorúan, az öccse inkább vadul meredt fel az édesapja arcába, de ez mind csak néhány pillanatig tartott, mert szinte egyszerre fordították el a fejüket. Sanyi az édesanyja képét nézte, Apu meg az egyik piros mécsest, amelyiknek a lángja hirtelen vad táncba kezdett.

Ica szíve nagyot dobbant.

Tudják!

Majdnem biztos volt benne, hogy mind a ketten tudják, de egyikük sem szólt semmit a Nagymama kérdésére. Nyilvánvaló volt, hogy nem akarják megosztani a titkot.

Na, nem baj! Majd este kiszedi belőlük. Most csak csendesen meggyújtották a mécseseiket. Nem beszéltek. Néhány percig csak álltak a sír körül némán. A Nagymama egy papír zsebkendővel törölgette a szemét, de ő sem szólalt meg. Aztán, mintha összebeszéltek volna, pedig hát meg sem szólaltak, egyszerre fordultak meg és indultak hazafelé.

Hazavitték Nagymamát. Nagypapa még itt maradt velük vacsora után is.

Icát otthon sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az édesapja és az öccse tud valamit a fehér szegfűről. Úgy gondolta, először megpróbálkozik Sanyival. Semmiképpen nem akart Apuval úgy beszélni, hogy itt van Nagypapa.

Így hát maradt Sanyi. Bár az öccsével olykor különösen nehéz a kommunikáció. Ha valamiről nem akart beszélni, akkor nagyon konokul tudott hallgatni.

Sanyi szobája, hasonlóan az övéhez csak egy kis félszoba volt. Az öccse meglehetősen rendben tartotta a szobáját, bár ezt Apu is szigorúan megkövetelte tőle.

A szobája is éppen úgy volt berendezve, mint Icánál. Íróasztal az ablak előtt. Az egyik fal mellett az ágy, vele szemben szekrénysor.

Ica mindig kopogott, ha csukva találta az ajtó. Ez volt az íratlan szabály. Ha bármelyikük szobájának ajtaja nyitva volt, akkor bárki bemehetett, a csukott ajtó pedig azt jelentette: magányra vágyom.

Az öccse mindig magára csukta a szobája ajtaját. Ica inkább csak akkor, ha tanult, és amikor aludt. Az apjuknál nagyon ritkán fordult elő az ilyesmi. Az ő ajtaja nyitva állt a gyermekei előtt éjjel-nappal.

Sanyi nem nézett fel, amikor Ica belépett, az ágyán ült és egy képes újságot lapozgatott. Ica szeme az íróasztalára siklott. Ott állt Anyu bekeretezett képe. Egymás tetejére helyezve az iskolai felszerelései. Az iskolatáskája viszont ott hevert az asztal alatt. A szobában minden Anyura emlékeztetett. A hatalmas barna maci az ágy végében, az öccse kiskori játékai a szoba sarkában, a régi mesekönyvei. Sanyi sosem vált meg azoktól a dolgoktól, amiket egykor az édesanyja megérintett, és csak külön az ő engedélyével nyúlhatott hozzá bárki is.

A szekrényen állt egy kép. Sanyi nemrég bukkanhatott rá a fényképes dobozaik egyikében, amiket az apjuk szobájában tartottak, a szekrény tetején. Ritkán vették elő azokat a régi képeket. Nem azért, mert nem akartak emlékezni, csakis azért, mert olyan fájdalmas volt mindannyiuk számára felidézni azokat a régi boldog időket.

Ica levette a szekrényről a bekeretezett fényképet, leült Sanyi mellé az ágyra. Nem emlékezett erre a felvételre, arra sem, hogy valaha készült négyükről egy ilyen fotó. Biztos titokban fényképezték, hiszen egyikük sem nézett egyenesen a kamerába. A szeretet, ami a képről áradt felé összeszorította a szívét. Egy zöld színű ülőgarnitúrán ült az édesanyja, ölében Sanyival, aki talán nagycsoportos óvodás lehetett akkor és figyelmét le sem vette az anyjáról. Olyan mély szeretettel nézett rá.

Az édesapjuk ott ült Anyu mellett és nevetett. Ica már nem is tudta, mikor látta az apját ilyen boldognak. Hiszen mostanában még a nevetése sem volt olyan, mint régen. Mindig ott csillogott a szemében az a szomorú fény, mint, aki még vidámkodás közben sem tudja elfelejteni a tragédiát.

Ica meglepődve tapasztalta, hogy ő éppen átmászni készül az ülőgarnitúra támláján. Haja gubancos, bár be volt fonva, mégis teljesen összekuszálódott. Világossárga, fodros ruhája alól kilátszott egyik fehér, harisnyás lába, ami már ott lógott az anyja és az apja között, a másik feltehetőleg még hátul. Olyan labilis helyzetben kapta le a fotós, hogy attól lehetett félni, hogy leesik onnan.

Olyan jókedv áradt a fotóról, hogy Icának önkéntelenül is nevethetnékje támadt. Sanyi verte fel a gondolataiból.

– Téged mindig jobban szeretett! – mondta csendes komolysággal.

Ica felkapta a fejét. Az öccse most őt nézte. A lány nem értette miről beszél Sanyi.

– Ki? – kérdezte meghökkenve.

Sanyi felsóhajtott.

– Ő. – Csak egy fejmozdulattal mutatott a képre.

Ica most újra figyelmesen megnézte a fotót, de még mindig nem tudott rájönni miről beszél az öccse.

– Nem értem.

– Apu – adta meg a választ elkeseredett vadsággal Sanyi. – Neki mindig te voltál a világ legédesebb kislánya. Még akkor is, amikor koszosan és sárosan jöttél haza. Akkor is, amikor rossz voltál! Mindig! Én soha nem voltam neki semmi ilyesmi. Még Anyu halála után sem. – Sötétbarna szemében megjelent egy hatalmas könnycsepp. Elcsuklott a hangja. – Utál engem! Egyenesen gyűlöli, hogy annyira hasonlítok Anyura. Legszívesebben kitenne az utcára, hogy ne is emlékeztessem rá!

– Nem! – kiáltotta Ica felindultan. – Sanyi, nem! Hogy is gondolhatsz ilyet? Hiszen szeret téged. Annyira szeret téged! – mondta elfúló hangon, mert már ő sem volt messze attól, hogy sírva fakadjon. Úgy érezte, rájött miért olyan távolságtartó az öccse az apjukkal. – Nem gondolhatsz ilyet Apuról!

Szeretetteljesen átölelte az öccsét, és Sanyi most nem utasította el ezt a hirtelen érzelemnyilvánítást. Odabújt hozzá. Ica érezte milyen vadul dobog a kicsi szíve. Szerette volna megvigasztalni, megnyugtatni. De tartott tőle, hogy az öccse nem hallgatna rá. Gyengéd szeretettel megsimogatta Sanyi sötét fürtjeit.

– Mit tudsz a fehér szegfűről, Sanyi? – kérdezte csendesen.

Nem értette, az öccse váratlanul elhúzódott tőle és odavágta neki:

– Semmi közöm hozzá! – Szinte érezni lehetett azt a láthatatlan falat, amit kettőjük közé húzott.

Ica tanácstalanul felvonta a szemöldökét. Hát ő nem is mondta, hogy Sanyinak valami köze lehet hozzá. Mitől fél? Mi az, amit tud?

– Csak… – kezdte lassan, de nem fejezhette be a mondatot, mert Sanyi közbevágott.

– Semmit nem tudok róla! Már miért tudnék? – Ezzel megfogta a képes újságot, amit az előbb lapozgatott, már nem is figyelt a nővérére.

Ica lassan felállt. Tudta, hogy semmit nem fog tudni kiszedni Sanyiból. A képet csendesen visszahelyezte a polcra, jó éjszakát kívánt és kiment.

Nagypapa hangját hallotta átszűrődni a konyhából, ezért aztán Ica úgy gondolta, hogy csak elköszön és lefekszik aludni. Későre járt és ő fáradt volt. Majd holnap beszél Apuval. Még a folyosón járt, amikor a konyhából meghallotta az édesapja csendes hangját, mégis értette minden szavát.

– Megismerkedtem valakivel – jelentette be. – Jobban mondva, egy nagyon kedves nővel.

Ica kővé dermedt a folyosó közepén. A gyomra olyan váratlanul szorult össze, hogy fizikailag fájdalmat okozott. Védekezően maga köré fonta a karjait.

Biztos, hogy jól hallotta?

Azt mondta, hogy megismerkedett egy nővel?

De hol? És mikor? És legfőképpen, miért?

Csak nem ide akar hozni egy vadidegen nőt? Ugye nem?

Amikor most olyan nyugodt békességben élnek együtt hárman?

Nem lehet! Rosszul hallotta! Valami mást mondott! Mást kellett, hogy mondjon, hiszen Nagypapa is nevet.

– Nocsak?

– Arra gondoltam, talán megpróbálhatnánk együtt…

– Végre egy jó hír!

Ica dermedten állt az ajtóban.

Együtt? Egy idegen nővel?

Nem! Nem! Nem!

Az nem lehet.

Miért mondja Nagypapa, hogy ez jó hír? Hiszen ez rettenetes!

– Én sem szeretném, ha életed végéig magányosan élnél, Sanyi – közölte Nagypapa nyugodtan. – A lányom meghalt. Nagyon fáj, de az élet nem állhat meg. Fiatal vagy még. – Aztán hirtelen felnevetett újra. – Azt vártad le foglak beszélni? – kérdezte jókedvűen.

Ica a folyosón állva úgy érezte azonnal sírásban fog kitörni.

Ő igenis azt várta, hogy lebeszéli!

Anyu az ő lánya volt! Nem engedheti, hogy ez megtörténjen, nem lehet ettől ilyen vidám! Miért nevet, amikor sírnia kéne? Apu nem hozhat ide egy másik nőt! Az lehetetlen, hiszen van felesége! Ha meghalt, akkor is! Hiszen a mai napig hordja a karikagyűrűjét! Le sem vette azóta! Egyszerűen képtelenség, amit most itt kitalált!

Ica szeméből kibuggyantak a feltörekvő könnyek, már nem csak a gyomra szorult görcsbe, de a szíve is, mintha valaki ráült volna a mellkasára, úgy érezte nem kap levegőt.

Az apja hangja igen komolyan csengett.

– Nem voltam benne biztos, hogy támogatni fogsz! – vallotta be őszintén.

Nagypapa pedig csak zúdította Apura a kérdéseket, mint, aki olyan kíváncsi erre a nőre, erre a betolakodóra!

Fiatal, csinos.

És aztán? Azért még nem kéne... Hiszen megígérte! Megígérte, hogy nem hoz haza nőt.

Balatonon ismerkedtek meg, nyáron.

Nyáron…

Mikor nyáron?

Amikor ők Jancsi papával horgásztak? Apu addig valami nővel ismerkedett? Az hogy lehet?

– A gyerekek ismerik? – kérdezte Nagypapa hirtelen. – Mit szólnak hozzá?

– Még nem mondtam nekik – jött a válasz. – Úgy gondoltam, először veled beszélek. – Rövid csend. – Ilonka meg fogja érteni, jólelkű teremtés – mondta gyengéden.

Ica megpróbálta letörölni a könnyeit, de lehetetlen feladatnak bizonyult, hiszen képtelen volt abbahagyni a sírást. Emellett úgy fájt a szíve, olyan rémes gyorsasággal vert odabenn a mellkasában, hogy azt hitte, menten összeesik.

Biztosan nem fogja megérteni, akármilyen jólelkű teremtésnek tartja is Apu.

Hát így kell megtudnia? Ilyen váratlanul?

– És ez a csinos, fiatal hölgy tud bánni a gyerekekkel, Sanyi? – tette fel Nagypapa a következő kérdést. – Tudod, ez kulcsfontosságú. Nem szeretném, ha az unokáim gonosz, szívtelen mostohát kapnának.

Ica torka összeszorult. Mostohát?

Nem akart mostohát. Semmi anyapótlékot. Apu megígérte, hogy nem hoz haza nőt. Megígérte!

– Hidd el, jól meggondoltam, kit hozok a gyerekeim közelébe. Szerintem nem lesz gond. Különben neki is van egy kislánya.

Ica sarkon fordult és berohant a szobájába. Ezt már nem volt képes tovább hallgatni! Nagypapa miért nevezi hölgynek azt a némbert, aki be akar tolakodni az életükbe? És még gyereke is van! Ez elviselhetetlen!

Lefeküdt a párnájára és kitört belőle a hangos zokogás, ami az egész testén végigremegett. Elkeseredetten sírta álomba magát.