Pók Ica

Az első szerelem

14.rész

 

Ica

A másnap reggel szitáló esővel, szürke köddel köszönt rájuk. Ica rosszkedvűen ébredt, a hangulata éppen olyan borongós volt, mint az időjárás. Sokáig bámulta magát reggel a tükörben: szeme alatt vörös karikákat hagyott a sírás, arca nyúzott, szemeiből eltűnt a csillogás.

Hideg vizet locsolt az arcába, de nem sokat segített. Ma ezzel az ábrázattal kell emberek közé mennie. De ha csak egyetlen szót szólnak, ha megjegyzést tesznek, akkor addig élnek, határozta el. Nincs kedve a kérdésekhez, a sajnálkozáshoz, a mai naphoz. Igazából az élethez sem. Utálta.

Sanyival a reggelük is vontatottan, nehezen ment. Pedig Ica úgy igyekezett, hogy az öccse ne vegye észre rajta, hogy mennyire elkeseredett. Hiába. A teát a csésze mellé öntötte, ráfolyt az öccse nadrágjára. Mire Sanyi átöltözött Icának sikerült egy tányért is összetörnie, ami ripityára esett a konyhakövön.

Remegett az idegességtől, már így is késésben voltak. Tehetetlen dühében sírva fakadt a konyhaasztalnál, bár tudta, hogy sokkal inkább a tányér cserepeit kéne összetakarítania. De egyszerűen képtelen volt erőt venni magán. A könnyek megállás nélkül patakzottak le az arcán, újra érezte azt a furcsa szorítást a gyomrában, és a fájdalmat a szívében.

Sanyi tétován odament hozzá, és gyengéden megsimogatta Ica haját.

– Valami baj van?

Ica megrázta a fejét, tenyerével gyorsan letörölte a könnyeit. Bár a szeméből még folyamatosan záporoztak a könnyek, hatalmas erőfeszítéssel elmosolyodott.

– Semmi… Indulj el! Legalább te ne késs el, én azonnal rendet teszek!

Nem hagyhatja itt így itt a konyhát.

Sanyinak mintha nem akarózott volna elindulni az iskolába, csak tanácstalanul nézett rá, végül bátortalanul megszólalt.

– Ica! Én hazudtam neked tegnap este… Ne haragudj! Nem akartalak megbántani! A fehér szegfű…

A fehér szegfű… Nem érdekelte már az a szegfű. Sokkal-sokkal nagyobb baj közeledett. És Apu nem mondta el. Titkolózott. Vajon miért?

– Nem haragszom, Sanyi! Csak indulj el, mert elkésel és az is az én hibám lesz!

Sanyi fogta a kabátját és már ment is. Ica körülnézett, majd az órára. Nem fog időben odaérni az iskolába, azonnal tudta.

Negyed kilenckor esett be az osztály ajtaján. Haja kiszabadult a csat alól, kuszán hullott az arcába. Úgy támaszkodott az ajtónak, mint, aki azonnal összeesik. Ijedten nézett végig az osztályon.

Julcsi néni hangját hallotta.

– Jól vagy, Ica?– kérdezte aggódva.

Ica bólintott.

– Elnézést a késésért… – Nem tudott mást mondani. Mivel indokolja meg, hogy későn ért be? – Nem fog többet előfordulni – ígérte.

Sebtében leült a helyére, ne zavarja tovább az órát.

Marci egy félbehajtott írólapot tett elé. Olyan gyorsan, hogy szinte észre se lehetett venni a mozdulatot. Ica határozottan széthajtotta.

„Mi van veled?”

Csupán ennyi állt rajta, és Ica tudta, hogy Marci rájött, hogy ma rosszul kezdődött a napja és tudja, milyen harcok dúlnak a lelkében.

Ó, Marci, olyan rendes volt!

Mintha nem is tegnap délután beszéltek volna. Mennyi minden történt tegnap délután óta.

Ica nem igazán tudott az órára figyelni, egyfolytában elveszítette a fonalat és céltalanul lapozgatott az irodalomkönyvében.

Egyszer még Julcsi néni is megállt a padja mellett és halkan megkérdezte.

– Biztos, jól vagy, Ica? Hazaengedlek, ha rosszul érzed magad.

A lány felnézett rá.

Mit foglalkozik vele Julcsi néni? Inkább törődne az órájával, még lemarad az anyaggal. Minek nyüzsög itt körülötte? Csak elkésett. Nem halálos beteg. Törődjön már a saját dolgával.

– Semmi szükség rá!– válaszolta tőle szokatlanul barátságtalanul.

– Biztos vagy benne?

– Biztos – morrant Ica.

– Akkor jól van! – Julcsi néni megfordult és jóval hangosabban folytatta. – Vegyétek elő a füzeteteket! – szólította fel az osztályt.

Marci

Rendes barát módjára, Marci nem kezdett el faggatózni a többiek előtt, pedig érdekelte mi lehet a baj Icával. Tegnap délután még nem tűnt ennyire rosszkedvűnek. Ma mintha kifordult volna magából. Mindenkivel szokatlanul undokul viselkedett, még a tanárokat is helyrerakta, hogy szakadjanak már le róla és mindezt tette olyan illetlen hangnemben, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.

Ők ketten írólapon leveleztek órák alatt, mert Marci nem akarta kérdezgetni szünetekben, és nem Jancsi miatt, Mariska volt mostanában rosszindulatúan pletykás.

Ica váltig állította, hogy csak szar a kedve.

Marci egyfolytában azt kérdezgette mi történt?

Sosem kapott egyenes választ.

Marci utolsó levelében ez állt:

„Ma nem tudunk találkozni délután. Dórihoz kell mennem! Pénteken beszélünk róla! Ha elolvastad a levelet légyszi semmisítsd meg!”

Ica

„Ma nem tudunk találkozni délután. Dórihoz kell mennem! Pénteken beszélünk róla! Ha elolvastad a levelet légyszi semmisítsd meg!”

Ica most először mosolyodott el a nap folyamán. Sejtette, Marci azért írta ezt az akciófilmbe illő figyelmeztetést, mert attól tart, valaki kihalássza a szemetesből a levelet, és akkor mindenki tudni fogja, hogy barátnője van és Dórinak hívják. Valószínűleg Marci nem akarta, hogy bárki tudjon a dologról.

Ica a lelke mélyén megértette Marci félelmeit. Szőnyi Tomi is és Mariska is pletykára éhesek voltak, előszeretettel halásztak ki leveleket a szemetesből vagy elolvasták a rajtuk keresztül haladó üzeneteket. Ezért aztán a szünetben Ica apró fecnikre tépte az írólapot és lehúzta a WC– n.

A nap végén meg sem lepődött, hogy Julcsi néni megkérte, hogy maradjon bent órák után, beszélni akar vele.

Tuti híre ment a tanáriban, hogy milyen sok a gond vele ma.

Mert milyenek is ezek a tanárok…

Biztos ott panaszkodtak az osztályfőnökének, aki történetesen már Julcsi néni.

Ica unottan vont vállat. Neki úgyis minden mindegy, ha lesz egy mostohája.

Úgyis utálni fogja… és egyébkéntis utálja az összes felnőttet!

Aput sem szereti már!

Csak azért sem!

Ica az egyik padon ült, úgy várta Julcsi nénit. Már mindenki hazament, ő sem kívánta se Mariskától, se Marcitól, hogy várják meg. Ki tudja, meddig húzódik egy ilyen megbeszélés az osztályfőnökkel. Sosem volt még ilyenen.

Akkor most lesz!

Kit érdekel?

Már becsengettek a hetedik órára, de Julcsi néni még sehol. Ica az ajtót nézte és türelmetlenül lóbálta a lábát előre-hátra, egyiket a másik után.

Hol van már? Miért nem jön?

Megpróbálta ráolvasással bűvölni az ajtót. „ Nyílj ki!”

Nem tudta hányszor ismételte meg mire végre nyílt az osztály ajtaja és megjelent az osztályfőnöke. Ica egy mozdulattal leugrott a padról. Ott állt Julcsi nénivel szemben, és mivel Jancsi után ő volt a második legmagasabb az osztályban – még Marci is vagy egy fél fejjel alacsonyabb volt nála – így a nőnek fel kellett néznie rá.

Ica az apja termetét örökölte és ez egyre jobban idegesítette.

– Már azt hittem nem vagy itt… – kezdte Julcsi néni. – Ne haragudj, ha megvárakoztattalak, de úgy érzem, mindenképpen beszélnünk kell!

Ica nyeglén vállat vont.

– Itt vagyok!

Julcsi néni határozottan felnézett rá. Vörösre festett haját megint lófarokban viselte, amitől alig nézett ki idősebbnek, mint a gyerekek, akiket tanított.

– Te nem szoktál ilyen csúnyán viselkedni, Ica! Nem tudom, tudsz-e valami elfogadható magyarázatot adni a mai viselkedésedre, amitől akár szemet is hunyhatnánk felette.

– Elfogadható magyarázatot?

Elég elfogadható lenne, ha azt mondaná, hogy az apja már nem szereti, mert valami ribancot akar hazahozni, hogy nekik legyen egy gonosz mostohájuk. Ráadásul még gyereke is van!!! Folyamatosan a hamupipőke mese jutott eszébe… legszívesebben megint könnyekben tört volna ki!

– Rossz napom volt! – mondta elcsukló hangon. – Mindenkivel előfordul!

– Eddig semmi gond nem volt magatartásoddal.

Ica megrántotta a száját. Hát akkor most van.

– Rosszul viseled, hogy Karvaly tanár úr elment?

Ica vállat vont. Pont nem Julcsi néninek fogja elmondani. Holt biztos, hogy nem.

– Sajnálom, de azt hiszem, beszélnem kell az édesapáddal!

Julcsi néni hangja komolyan csengett, de mégis volt valami furcsa benne, amit Ica nem tudott mire vélni.

Attól fél, hogy Apu szigorú lesz velem? Vagy esetleg bántani fog? Hallotta, hogy vannak gyerekek, akiket mindenért vernek. Csak nem hiszi Julcsi néni, hogy őket is?

– Nyugodtan beszélhet Apuval, Julcsi néni! Nem fog bántani! – biztosította.

Mert az ő apja akkor is a világ legjobb apukája, még mindig. Csak most kicsit elfelejtette, mi a fontos. Elfelejtette, mit ígért.

Julcsi néni nem válaszolt.

Biztosan új neki a helyzet. Sosem volt még osztályfőnök, és tuti nem tervezte, hogy rögtön egy szülővel beszéljen a gyereke magatartásáról. Ráadásul egyenesen egy apukával. Ica tudta, vannak tanárok, akik tartanak az apukáktól. De az ő apukájától nem kell félni. A légynek sem ártana.

– Nem fogja hibáztatni Julcsi nénit, vele teljesen normálisan lehet beszélni!–nyugtatta meg.

Ez az! Ma, ha Apu hazajött a munkából, beszélni fognak, és le fogja beszélni erről a hülyeségről, hogy összeköltözzön valami nővel, hiszen tényleg teljesen értelmesen lehet vele beszélni.

Julcsi néni, mintha kicsit zavartan nézett volna rá.

– Tudom, Ica!

– Honnan tudja, Julcsi néni? – kérdezte Ica harciasan. – Nem is ismeri!

Julcsi néni elpirult, ebben Ica igazán biztos volt.

– Biztos lehetsz benne, hogy beszélni fogok édesapáddal! – mondta Julcsi néni komolyan és ezek után egészen gyorsan el is köszönt, egy percen belül már itt sem volt.

Ica csodálkozó szemmel nézett Julcsi néni után.

Nahát!

Pedig azt hitte vészesebb lesz.

Tök simán megúszta. Mindenféle különösebb dorgálás nélkül!

Ica nem gondolta, hogy valaki otthon lesz, mire hazaér. Sanyi sosem került elő négy óránál hamarabb. Az apja meg általában hatig dolgozott.

A lány levette a kabátját és felakasztotta a fogasra. Csak egy hangos sziát kiáltott a levegőbe, mert megismerte a kulcsot a zárban. Berakta a táskáját a szobájába, amikor megjelent az apja.

– Beszélnem kell veled, Ilonka! – mondta komolyan. – Juli… Julcsi néni felhívott.

Ica felvonta a szemöldökét, nem kerülte el a figyelmét a helyesbítés. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy ugyan mióta hívod te Julcsi nénit Julinak? De közben észrevette, hogy még az olajfoltos overálja van rajta. Soha, még véletlenül sem jelent meg az apja itthon a munkásruhájában.

– Itthon? – kérdezte inkább. Először azt hitte beteg az apja. Azért jött haza.

Apu visszanézett rá.

– A műhelyben… Mindenképpen beszélni szeretnék veled! Csak adj tíz percet!

Máris eltűnt a fürdőszobában. A tiszta lakásban olyan mulatságosnak hatott az édesapja olajos ábrázattal és a koszos munkásruhájában. De Icának most egyáltalán nem volt vicces kedve. Beült az apja szobájába. Jól van, akkor beszélgessenek. Neki is akadt mondanivalója.

Nemsokára meg is jelent az édesapja világoskék farmerben és barna, hosszú ujjú pólóban. Ica ránézett. Mennyire más volt így. Magas, hosszú lábú, széles vállú. Erős karjaiba mindig jó volt odabújni, ha egy kis apai szeretetre vágyott.

De most mérges volt rá!

Nem is fogja átölelni!

Majd, csak ha beszéltek… talán.

Megvárta, amíg az apja leül vele szembe, de nem szólalt meg. Csak némán néztek egymásra. Mintha egyikük sem tudta volna, hol kezdje, és mit mondjon. Ica törte meg a csendet.

– Szóval Julcsi néni telefonált…

Az apja bólintott.

– Mi történt?

Ica vállat vont, és hátradőlt a széken.

– Semmi! Rossz napom volt és kész!

Apu kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Mitől vagy ilyen dühös? Mondd, ki rontotta el a napodat? Kitekerem a nyakát! – mondta mosolyogva.

Ica tudta, hogy vigasztalni akarja. Amúgy a légynek sem tudna ártani. De most nem volt abban a hangulatban, hogy ezt értékelj.

– Nem ma rontottátok el! – tört ki belőle.

Apu megdöbbenve nézett rá.

– Nem értem. Ki rontotta el? – kérdezte kitartóan.

Ica farkasszemet nézett vele.

– Te!

– Én? Mondd, mit tettem? Vagy mit nem tettem, amit kellet volna?

– Miért? – kérdezte Ica elkeseredetten. – Miért akarsz hazahozni egy nőt? És miért nem mondtad el nekem? Miért nem számítok én már neked? – A hangja elcsuklott.

Az apja előre hajolt, óvatosan megfogta a két kezét.

– Ezt honnan tudod?

Ica belenézett az édesapja szomorú, kék szemébe.

– Véletlenül hallottam tegnap este. – Lenézett Apu ujjaira. Még most is viselte a karikagyűrűjét, amit még Anyu húzott az ujjára. Ica nem értette, miért akar egy másik nőt? – Be akartam köszönni, mielőtt aludni mentem volna – folytatta lassan –, és akkor hallottam. Mert én már nem is számítok neked! – Hirtelen sírva fakadt. – Pedig azt hittem meg tudunk beszélni mindent! Azt hittem…

Az apja megsimogatta Ica könnyektől nedves arcát.

– Ne sírj! – kérte csendesen. – Gyűlölöm, hogy sírni látlak. Nem akartalak megbántani… Nézz rám! Hidd el, magam sem tudom, mi lenne a legjobb nekünk. Félek, túlnőnek rajtam a gondok, félek, túl sok terhet rakok rád, éppen most, amikor a legszebb éveid jönnek, és neked még élni kell, nem egy háztartást vezetni. – Elszomorodva nézett rá. – Hamarosan kevés leszek neked.

Ica megszorította a kezét.

– Ne mondd ezt! Sosem lehetsz kevés!

Hiszen ő volt a minden. Az anya és az apa egy személyben.

Apu megrázta a fejét.

– Kell valaki, Ilonka – mondta minden meggyőződés nélkül. – Kell egy nő, aki leveszi a válladról a terheket. Akihez bizalommal fordulhatsz olyan kérdésekkel, amikre én nem tudok válaszolni. Valaki, akinek Sanyi meg tud nyílni… és kell valaki, hogy ne roppanjak össze, mert már nem bírom egyedül…

– Nem vagy egyedül – tiltakozott Ica.

– Szükségem van valakire a mindennapokban, akivel megoszthatom az életemet. Az örömeimet, a problémáimat.

– Velem is megoszthatod…

– Nem erről van szó. Az ember nem magányos fajta. Az embernek társra van szüksége, Ilonka. És hidd el, én is félek, hogy valamit elrontok. Sokat gondolkodtam, mielőtt döntöttem. Szeretném a legjobbat adni mindannyiunknak. Szeretnék könnyíteni az élteteken.

Ica komolyan nézte. Elhitte neki, hogy az emberek társas lények. És elhitte, hogy az édesapja magányos. Mert ő mindig kimondta, amit gondolt. Nem szégyellte soha, ha gyenge volt… és azt sem, amikor sírt, mert hiányzott neki is Anyu. Ica éppen azért szerette olyan nagyon, mert ember tudott lenni.

– Mikor fogjuk megismerni? – kérdezte bátortalanul. Mert azért tartott tőle. Félt, hogy gonosz lesz, mint a mesékben.

– Már ismeritek.

– Ismerjük?

– Julcsi néniről van szó.

Ica elkerekedett szemmel, tátva maradt szájjal nézett rá.

– Julcsi néni? – Akkor azért volt Julcsi néni ma olyan fura vele. – Apu! Azt nem lehet! – kapott észbe hirtelen. – Julcsi néni az osztályfőnököm! Lehetetlen, hogy összeköltözzünk az osztályfőnökömmel! – mondta szigorúan.

– Nincs olyan, hogy lehetetlen.

– De Apu!

Ica nem is tudta, hogy jutott az apjának ilyen őrültség az eszébe. Mert akkor együtt fognak élni! Az nem lehet! Ezt nem akarta! Még akkor sem, ha Julcsi néni egyébként a legklasszabb tanár a suliban. Ennél lehetetlenebb helyzetet el sem tudott képzelni!

Sanyi higgadtan reagált, mint mindig. Távol állt tőle minden spontán érzelemnyilvánítás.

– Örülök neki! – Még egy visszafogott mosolyt is ki tudott préselni magából. – Remélem boldogan fogtok élni!

Több viszont már nem tellett tőle. Elfordította a fejét és egy pillanat múlva már el is tűnt a szobájába. Ica nem akarta zavarni, tudta, hogy az öccse sír. Megértette.

– Váratlanul érte a hír, mégis bátran állta a sarat – jegyezte meg az apjának.

Apu szomorúan nézett rá.

– Én jobban örülnék egy heves kitörésnek, vad ellenkezésnek. Mindennek, ami Sanyi szívéből jön. Talán neki is könnyebb lenne, ha egyszer megnyílna és elmondaná mi az, amit valóban érez. Sanyiban sok indulat gyűlt össze. Ennyi feszültséggel együtt élni nem könnyű dolog és Sanyi még csak tizenkét éves.

Ica elgondolkodva nézte az öccse csukott ajtaját.