Pók Ica 

Az első szerelem

16. rész

 

Ica

Ica számára minden megváltozott. Minden rossz ellenére úgy érezte, hogy az élete csodaszép lett. Ha kérdezik, nem tudja megmagyarázni, miért. Valami ilyesmi lehet a szerelem.

Talán.

Amikor az egész világ csupa virágba öltözik, amikor odakint szürke, hideg ősz van. Még akkor is, ha szemerkélt az eső.

Most értette meg, milyen felemelő érzés szeretve lenni. Először gondolt bele, hogy ez hiányozhat az apjának is. Vagy valami ehhez hasonló. Kezdte kicsit megérteni. Attól függetlenül, haragudott, de már képes volt másképp látni.

Szombaton délután moziba mentek Robival. Robi cuki volt, még virágot is hozott. Kéz a kézben sétáltak végig a városon, és nem volt annyira fura, mint azt Ica hitte. Hideg ujjai belesimultak Robi meleg tenyerébe. A fiú mesélt a suliról, az edzéseiről, Angelikáról.

– Kirúgta a dokit. – Robi felnevetett. – Fogadtam is rá Jancsi papával. Csak az volt a kérdés, mikor kerül rá sor. tíz hónapnál tovább még senki mellett nem bírta. Pedig tök jó volna, de Angelika jobban szereti, ha szingli.

– Szerinted miért?

Robi megrántotta a vállát.

– Fogalmam sincs. Vera nagyi szerint mindenkit egy régi pasijához hasonlítgat. De szerintem csak a szőke herceget várja.

– Harmincöt évesen? – hökkent meg Ica. – Különben is, szőke hercegek csak a mesékben vannak.

Robi felnevetett.

– Azt hittem, ennél sokkal romantikusabb vagy.

– Miért lennék? Apu nagyon reálisan látja a világot, és elmondta, hogy ne legyenek illúzióim a fiúkkal kapcsolatban. Jobb, ha fel sem szállok a rózsaszín felhőre, mert a végén csak nagyot esnék. Azt mondta, onnan lehet a legnagyobbat esni.

– Szóval akkor velem kapcsolatban sincsenek illúzióid?

– Nem tudom – vallotta be Ica. – Nem akarok csalódni, így nem várok sokat.

– Azta, te aztán nem köntörfalazol. Nem félsz, hogy megsértődöm?

– Megsértődtél? – érdeklődött Ica.

– Nem. Bírom a hozzáállásodat.

A legújabb vígjátékot néztek, de Ica nemigen emlékezett rá, miről szólt. Csak Robira emlékezett, hogy vajszínű pulóvert viselt és ellenállhatatlanul jól nézett ki. Az arcszeszének az illatára, amit akkor is megismerne, ha ezer közül kéne felismernie. A keze melegére, ahogy hozzáért az ujjaihoz, kedves érintésére, amikor gyengéden megsimogatta az arcát. Világos szempillái alatt azokra a világos, sárgászöld szemére. A mosolyára, és a csókja ízére.

Majd kiugrott a szíve, annyira izgult. Nem akarta elbénázni az első csókját. Igazából nem is volt akkora szám, mint gondolta. Fura, hogy Robitól nem sokat várt, de az első csóktól igen, és kicsit csalódott, hogy nem robbantak szikrák körülötte, nem sikerült olyan eget rengetőre, mint várta. Komolyan érdekelte, mit szeretnek ezen olyan nagyon a szerelmespárok. Talán nála is a szerelem hiányzik?

A filmre már nem tudott odafigyelni, de igazából nem is érdekelte. Hazafelé éppen nem esett az eső, csak a pocsolyákat kellett kerülgetniük az utakon. Ica farmernadrágban volt meg a kedvenc hosszú szárú fekete csizmájában, amit a tizenharmadik születésnapjára kapott februárban. Így nem félt, ha éppen pocsolyába lépett. Felvette a meleg télikabátját is, hogy ne fázzon.

Hazafelé egyfolytában beszélgettek. Annyi mindenről tudtak csevegni. Icát minden érdekelte Robival kapcsolatban. Az iskolája, a szülei halála. Rengeteg közös pontot találtak, tabuk nélkül beszéltek a veszteségről, halálról is, és az ezzel kapcsolatos érzéseikről.

Gyorsan vége lett a délutánnak, a kapuban búcsúzkodtak, egyiküknek sem volt kedve az elszakadáshoz. Egyik csók követte a másikat, egyik ölelésből estek a másikba, egy pillanatra sem voltak képesek elengedni egymást. Ica félt, ha most bemegy véget ér az egész.

Bekanyarodott egy kocsi a ház elé, fel az autófeljáróra. Ica felpillantott, bár ezer közül is megismerte volna az apja kocsijának a hangját. Már éppen integetni akart az apjának, amikor Apu kiszállt és úgy csapta be maga után a kocsi ajtaját, hogy Ica azt hitte, menten kitörik az ablak.

Ezen meglepődött. Nem jellemző Apura, hogy ilyen kegyetlenül bánjon a kocsijával.

– Nem bánnám, ha bent falnátok fel egymást! – Apu a fiú felé fordult. – Robi – biccentett felé.

– Mindjárt bemegyek, Apu! – ígérte Ica.

Apu szeme felvillant.

– Most!

Ica nem értette, miért ilyen dühös. Nem is csinált semmi rosszat. Éppen csak néhány pici csók volt.

– Rögtön – kért még egy kis időt Ica, hogy rendesen elbúcsúzhasson Robitól.

– Bemehetnétek. Az összes szomszéd ott kukkol az ablakban.

– Sosem érdekeltek a szomszédok.

– Most sem igazán a szomszédok érdekelnek!

– Oké.

– Hiába beszélek… Azért tudd, mikor kell bejönni! – mondta Apu szigorúan. Aztán ott is hagyta őket.

Ica fél óra elteltével ment be, levette a kabátját, szép rendesen felakasztotta, majd leült a konyhában egy székre és lassan lehúzta a zipzárt az egyik csizmájának a szárán. Az édesapja ott ült a konyhaasztalnál és komolyan nézett rá.

– Elmondhattad volna, hogy barátod van. – kezdte komoran.

– Akartam.

– Nem készültem még erre fel – vallotta be Apu. – Hogy fiúzni kezdesz. Úgy tűnt nem igen érdekelnek a fiúk, meg a szerelem.

Ica levette mindkét csizmáját és tőle megszokott módon szépen egymásmellé helyezte őket.

– Nem is. Csak úgy történt. Még meg akartam várni a mai napot, hogy alakul. Igazából csak tegnap este jöttünk össze.

– Kitekerem Marci nyakát – jelentette be Apu. – Biztosan érzem, hogy ő sem ártatlan a dologban.

Ica felugrott és átölelte az apja nyakát. Hosszan megölelgette, még két puszit is adott az arcára.

– Ne bántsd Marcit! – kérte lágyan. – Igazán nem ő tehet róla, hogy Robival így alakult.

– Arról persze nem tehet – morogta Apu. – De jobban kellett volna vigyáznia rád, ha már egyszer elengedtelek vele buliba. Kötelessége lett volna.

– Vigyázott rám.

– Azt látom. Meg is lett az eredménye. – Apu indulatosan felmordult. – Én kicsit idősnek tartom hozzád Robit, Ilonka!

– Nem is olyan idős – tiltakozott Ica. – Csak tizenhét éves.

– Tizenhét éves fiatalembereknek már határozottan nem csak a csókon jár az eszük.

– Apu! Ne már!

– Mit ne már! Én is voltam tizenhét éves.

– Robi nem olyan.

– Egy frászt nem olyan! – mondta Apu dühösen. – Mondd, miért nem találtál egy korban hozzád illő, kedves, tizenhárom éves fiút?

Ica elgondolkodott.

– A korombeli fiúk olyan idétlenek, Apu! – felelte lassan. – Annyira komolytalanok!

– Tudod, engem cseppet sem érdekel, hogy a korodbeli fiúkat idétlennek és komolytalannak tartod. Én, személy szerint sokkal nyugodtabb lennék.

– De Robi cuki.

– Sejtem, mennyire cuki, és úgy fogja levarázsolni rólad a bugyidat, hogy észre se veszed!

Ica ránézett és gyorsan odahajolt, hogy befogja a száját.

– Apu! – szólt rá felháborodottan. – Mik nem jutnak az eszedbe! Miért mondasz ilyeneket? Még csak tizennégy éves vagyok, én biztos nem fog ilyeneket csinálni! Még ilyet!

Apu szomorúan elmosolyodott, megfogta Ica kezét, amivel befogta a száját.

– Jól ismerem az ilyen piszkosul magabiztos tizenhét éveseket.

Vasárnap reggel Ica korán ébredt, nem volt kedve tovább aludni, hiszen olyan szép ez az élet. Vétek ágyban lustálkodni.

A házban csend honolt, csak az eső tompa kopogása hallatszott. Ica csendesen végezte a reggeli rutinját a fürdőszobában. Az édesapja nyolc óra után bukkant fel a konyhában barna, kockás, flanel pizsamájában, kócosan, a tőle megszokott, kora reggeli álmos ábrázatával. De a kávét Ica már odarakta, ami kellemes illattal lepte be az egész konyhát. Odanyújtotta a csészét az apjának. Jó erősre készítette, ahogy tudta, hogy szerette. Lábujjhegyre állt és adott neki egy jó reggelt puszit az arcára. Pók Sándor elmosolyodott.

– Jó reggelt, Ilonka! Te milyen korai vagy ma reggel…

Általános szokás volt, hogy ha a vasárnapot együtt töltötték, egyikük sem kelt nyolc óra előtt, Sanyi sokszor tíz óráig lustálkodott. Nem siettek sehová. Az apjuknak is ez volt az egyetlen pihenőnapja a héten. Most a kávés csészéjével és egy szál cigarettával a szája sarkában csak úgy, ahogy volt, a pizsamájára kapta a nagykabátját és kiment a hátsó teraszra.

Hogy lehet reggel, már ébredés után cigivel és kávéval kezdeni a napot? Ica nem értette. De nem veszekedett vele, úgy ahogy Marci szokott az anyjával éppen a bagózás miatt. Marci néhány éve elkezdte utálni azt, hogy az anyja dohányzik, és mostanában többször is kifakadt Icának, hogy mi a frászkarikának neki ez a bűzrudacska? Idő előtt ki akarja nyírni magát? Amikor három fia van, akiket fel kéne nevelnie!?

Mire Apu végre felöltözött a hús már főtt a fazékban és Ica a zöldséget pucolta a leveshez. Nagymamától tanult főzni, és a vasárnapi húslevest különösen szerette készíteni. Talán, mert már az illatát is imádta, ahogy főtt.

Az édesapja odaállt mellé és először csak egy karalábét vett el a tálból, aztán már egy sárgarépát kezdett el ropogtatni, csak úgy nyersen.

– Ha megszed, akkor mit teszek a levesbe, Apu? – kérdezte Ica tettetett felháborodással. – Mi vagy te nyúl?

Apu felnevetett.

– Pók – jelentette be vidáman.

Ica szerette ezeket a közös, jókedvű, vasárnap délelőttöket, amikor a gyors reggelijük után együtt főztek és közben jókat nevettek együtt.

Szerette az édesapja humorát.

Szeretett vele beszélgetni komoly dolgokról is, értékelte a bölcsességét és az élettapasztalatát. Hallgatta, amikor mesélt arról, milyennek látja ő a világot, és ha megkérte, akkor mindig mesélt Anyuról is. Saját magától ritkán emlegette, de, ha Ica megkérte, akkor mindig mesélt róla.

A továbbtanulásról beszélgettek. Az óvónőképzőről és Ica álmairól, hogy majd az anyja nyomdokaiba lépve, talán egyszer belőle is olyan kedves óvó néni válik majd, mint egykor Anyu volt.

– Nincsenek kétségeim afelől, hogy így lesz – biztosította Apu. – Erős vagy és elszánt. Tudom, hogy véghezviszed a terveidet. De azért remélem, szerelem nem fogja elvonni a figyelmedet a fontos dolgokról.

– Nem fogja – vágta rá Ica határozottan.

– Mert beismerem, a szerelem is éppen olyan fontos az ember életében, mint bármi más. Egyáltalán nem elhanyagolható tényező.

Ica felpillantott rá.

– Tényleg így gondolod?

– Igen. Bár nem tudom, nekem megadatik-e még. Talán már késő.

– De Julcsi néni? – pislogott Ica. – Nem szereted?

Apu elgondolkodott.

– Ez bonyolultabb annál.

– Mi ebben annyira bonyolult? – hökkent meg Ica. – Szerintem ez tök egyszerű. Csak tudod, hogy szereted-e?

Az apja elmosolyodott.

–Bár ennyire egyszerű lenne.

– Hiszen az. Szereted? Igen? Vagy nem?

– És te Robit?

Icát váratlanul érte a váltás.

– Én? – A lány megrántotta a vállát. – Kedvelem. Majd biztosan szeretni is fogom. Később.

– Az sosem biztos. Én is kedvelem Julit.

– Hm – morrant Ica. – És ez elég?

– Neked elég? – kérdezett vissza kapásból Apu.

Ica elgondolkodott.

– Egyelőre igen. Julcsi néni szeret téged?

– Egyértelműen. Sokkal jobban, mint azt megérdemlem – vallotta be Apu.

– Muszáj akkor összeköltöznötök? – kérdezte Ica megszeppenve. – Lehet, hogy várnotok kénem még.

Apu megsimogatta Ica haját.

– Rendben leszünk – biztosította.

– Biztos? – suttogta Ica.

– Remélem.