Pók Ica 

Az első szerelem

17. rész

 

Ica

Hétfőn Mariska durcás volt, amikor reggel találkoztak iskolába menet. Sértődötten köszönt Icának és dühösen nézett rá.

– Szóval te jársz Robival! – mondta gúnyosan.

– Te ezt honnan tudod? – hökkent meg Ica. Most értette meg igazán, Marci miért nem verte nagydobra azt, hogy barátnője van.

– El akartad titkolni?

– Nem akartam.

Csak fogalma sem volt róla, miként mondja el. Főleg Mariskának.

– Tegnap délután láttalak benneteket kéz a kézben andalogni. Mondhatom, jó barátnő vagy! – tette hozzá undokul.

Ica lehajtotta a fejét.

– Hiszen neked ott van Jancsi – kezdte.

– Jaj, ne! – kiáltott Mariska. – Ne hasonlítsd össze őket! Mondd, Ica, szerinted így viselkedik egy jó barátnő? Így?

– Nem tudtam, hogy még barátnők vagyunk – mormolta. Az utóbbi hetekben alig találkoztak.

Amúgy meg Marci azt mondta, ő a legjobb haver. Na, persze Marci fiú.

Egyébként Ica nem érezte gonosznak magát. Robit sosem érdekelte Mariska, valószínűleg a mai napig nem tudja, ki az, aki miatt Ica egyfolytában le akarta koppintani. Soha észre sem vette, hogy létezik. Ezért aztán Ica nem is érezte rosszul magát emiatt.

– Nem akarok erről beszélni!– mondta Mariska megbántottan.

Ica komoran nézett rá.

– Nem is tudom, ki hozta a témát – vágott vissza.

Az osztályban a nyüzsgés fogadta őket. Ez most felszabadítóan hatott Icára. A fiúk is már a helyükön ültek. Jancsi egy természettudományokról szóló ismeretterjesztő könyvet olvasott, Marci meg éppen az egyik osztálytársukkal beszélgetett. Amikor beléptek, felnézett, végignézett rajtuk és felvonta a szemöldökét.

– Mi van már megint? – kérdezte lassan.

Ica megvonta a vállát, de közben titokzatosan elmosolyodott, Marci vissza. Rákacsintott, hiszen volt egy közös titkuk, amit rajtuk kívül senki sem tudott, még Mariska sem. Olyan kis cinkos mosoly volt.

A szüneteket is kettesben töltötték az udvaron, mert Jancsi hetes volt, nem jöhetett ki, rendbe kellett tegye az osztályt, mindig a következő óra előtt. Úgy tűnt, Mariska nem akarja az óraközi szüneteket Ica társaságában tölteni. Ica cseppet sem bánta.

Így aztán sikerült mindent elmesélnie Marcinak a hétvégéjéről és Robiról. Marci legalább meghallgatta, kedves volt és együtt érző. Megnyugtatta, hogy Mariska idővel majd megbékél a dologgal, ne is idegesítse magát miatta.

Aztán már nem is Mariska idegesítette, inkább Szőnyi Tamás, aki egy nagy fa tövében álldogált, és leplezetlen érdeklődéssel bámulta őket. Alacsony, kövér termetén borzasztó csálén állt minden ruha. Rövid, vörös haja valami lehetetlen módon meredezett a feje tetején, de Icát nem is ez zavarta. Sokkal inkább az, amilyen mindentudó vigyorral az arcán figyelte őket.

– Mi a fenét bámul minket? – kérdezte Ica megdöbbenve, amikor észrevette.

Marci is arra nézett.

– Téged bámul –mondta komolyan.

Ica elképedve nézett vissza Marci vidáman csillogó, zöld szemébe.

– Engem?

Ritka volt errefelé a vörös haj, de a 8. c. osztályba ketten is bekerültek, akik ezt a hajszínt hordozták a génjeikben. Marci és Tomi. De ezzel be is fejeződött a hasonlóságuk. Szőnyi Tamás gonosz volt, legalábbis Ica szerint. Marci teljesen más alkatilag is, és természetileg is.

– Beléd van esve! – felelte Marci kacsintva.

Ica elfintorodott.

– Jaj, ne már!

– Mit ne már? – nevetett fel Marci.

Ica finoman megérintette Marci karját.

– Kérlek, szólj neki, hogy ne bámuljon! Annyira zavar, ahogy minket néz!

Marci visszanézett Tomira és határozottan odakiáltott neki.

– Hé, Szőnyi! – Tomi arca erre alaktalan grimaszba torzult. Marci határozottan folytatta. – Kopj le!

Szőnyi Tamás széttárta a kezeit.

– Az udvar mindenkié, Kővárikám! – kiáltott vissza.

– Békén hagynál minket? – kérte már Ica is szép szóval.

– Mondom, kopj le! – ordította oda határozottabban Marci, majd tett egy fenyegető lépést felé, ami végre elérte a kellő hatást, mert Tomi kacsázva elillant a bejárat felé. De aztán az osztályban is mohó szemmel nézte Icát. A lányt határozottan zavarta.

A következő szünetben Ica elkapott egy beszélgetést Szőnyi Tamás és Mariska között.

– Ezek járnak?– kérdezte Tomi Mariskát kíváncsian.

Ica meglapult a közelben.

– Kire gondolsz? – villant meg Mariska szeme.

– Hát Ica meg az a paprikajancsi Kővári… – válaszolta Tomi azonnal. – Tuti járnak! Múltkor napokig levelezgettek, most meg egyfolytában együtt vannak, és folyamatosan pusmognak.

– Ez neked szokatlan? Mindig ezt csinálják – morrant Mariska. – Eddig nem tűnt fel?

– Tuti járnak – erősködött Szőnyi. – A fél életemet odaadtam volna, ha elkapok egyet a levelezésükből. Neked tudnod kell, te vagy Ica legjobb barátnője.

Mariska elfintorodott.

– Már nem vagyok. Amúgy esélyed sincs nála. Mint ahogy Marcinak sem. Ica a tizenhét éves gimnazista srácokra bukik – felelte Mariska rosszindulatúan.

Icának fájtak a szavai.

Ica a korlátnak támaszkodott, és lenézett a mélybe. Végre napsütéses őszi nap köszöntött rájuk, aranyba vonta a fák sárguló koronáit, Icát mégsem vidította fel.

Az összeköltözés még váratott magára, mintha Apu még nem igazán határozta volna el magát, és Ica hiába faggatta, mikor kerül rá sor, valódi választ nem kapott, és a bizonytalanság felőrölte. Ráadásul Mariska már nem beszélt vele, kerülte, már nem is jártak együtt iskolába sem. Icát ez nagyon elszomorította.

Robi fenn ült egy pad támláján.

– Mi a bajod?

Ica megfordult és a háta mögött szorongatta a hideg korlátot. Kesztyűn át is érezte mennyire hűvös.

– Semmi… – kezdte halkan.

Robi egy mozdulattal leugrott a padról. Odament elé, átölelte a derekát, magához húzta.

– Oké. Semmi. De akkor meg mi van?

– Mariska…

A fiú megütközve nézett rá.

– Mariska? – Robi olyan hangos dühvel kiáltott fel, hogy a csendes táj is beleremegett. – Mindig Mariska! Úgy üldöz minket, mint egy kísértet! Esküszöm rosszabb, mintha valami srácon járna az eszed. Miért? – kérdezte elkeseredetten. – Mondd, miért kell neked örökké rá gondolnod?

– Én nem akarok. Csak mindig eszembe jut. Sajnálom – kért bocsánatot esetlenül Ica.

– Olyan eszeveszetten unalmas vagyok? – tört ki Robiból.

– Sajnálom! – suttogta. – Nem akartam…

– Csak ne néznél rám így – sóhajtotta Robi.

– Hogy? – pislogott Ica.

– Ilyen ártatlan, kék szemmel – mosolyodott el Robi. – Tényleg nem tudok rád haragudni.

– Soha?

– Soha. De most talán jobb, ha elmegyünk innen. Nem tesz jót neked ez a hely! – állapította meg bölcsen.

Ica bólintott. Csak azt nem tudta, mi lenne neki jó, ebben a pillanatban. Valamivel fel kéne dobódnia és az nagyon jó, hogy Robi itt van mellette. Betértek egy teára a közeli presszóba. Mindkettőjükre ráfért a forró tea, meg a kellemesen meleg hely.

Kint már sötétedett, bár még nem volt késő. Ica úgy tervezte, még néhány órát Robival tölt. Robi szórakoztató társaság, komoly dolgokról is lehetett vele beszélgetni. Ica bírta benne, hogy olyan más, mint a legtöbb osztálytársa. Sokat számított, hogy néhány évvel idősebb, és már kinőtt abból a zavart kamaszkorból, amiben Ica legtöbb fiú osztálytársa tobzódott, és harsány gusztustalanságaikkal próbálták leplezni a félénkségüket. Icát mérhetetlenül zavarta. Nem érezte jól magát a társaságukban, kivéve persze Jancsit, aki sosem alacsonyodott volna le ilyen ocsmányságokhoz, hogy nyilvánosan csorgassa a nyálát a lányok után. Meg persze Marcit, akinek valószínűleg nagyobb problémái akadtak otthon, mintsem ilyesmikkel foglalkozzon, hogy melyik lánynak, mekkora mellei vannak. Meg persze biztos az is számított, hogy Jancsinak is, és Marcinak is van barátnője.