Pók Ica

Az első szerelem

18. rész

 

Marci

Teljes hangerővel üvöltött Bon Jovi a magnóból, Marci az íróasztalánál ült és a tenyerével ütve a ritmust teljes erőből énekelte a szöveget. Így aztán fogalma sem lehetett arról, mióta áll az anyja az ajtófélfának támaszkodva, és mióta nézi, csak egy biztos, mire észrevette, már ott állt elmélázó mosollyal a szája sarkában, az ajtófélfának döntött háttal.

Marci lassú mozdulattal odanyúlt a magnóhoz és lejjebb vette a hangerőt.

– Nem zavar – mondta az anyja könnyedén.

Marci komolyan nézett rá.

– Megengeded, hogy gitározni tanuljak? – kérdezte hirtelen.

Hetek óta foglalkoztatta a gondolat. Szüksége volt valami délutáni elfoglaltságra, ami lekötötte, hogy ne gondolkodjon azon, milyen szerencsétlen, amiért elváltak a szülei, és ne sajnálkozzon mindegyikük keserves sorsán. Szüksége volt arra, hogy valami feldobja. Nem akarta Ica türelmét sem próbára tenni, azzal, hogy állandóan ott van nála. Le kellett kösse magát!

Az édesanyja beljebb ment, leült vele szembe az ágyra. Komolyan nézett fel rá, ugyanazzal a zöld színű szemmel, amit Marci tőle örökölt.

– Csak akkor engedem meg, ha nem hagyod abba egy hónap múlva! – figyelmeztette komolyan. – Amennyiben veszek neked egy gitárt, akkor komolyan kell venned és nem lelépni, ha kicsit nehéz lesz. Megértetted? – kérdezte higgadtan.

Marci ugyanilyen komolyan bólintott.

– Úgy gondolom, ez az, ami tényleg érdekelne, és komolyan tudnám venni. Már amennyire lehet az ilyet komolyan venni, Anya! Valószínű, nem lesz belőlem zenész, vagy ilyesmi, de szórakoztatna a dolog. Ellenék vele!

Az anyja bólintott.

– Azt én sem tudom, mennyire van zenei vénád. Eddig nem tűntél ki ilyesmiben.

Marci felnevetett.

– Valljuk be, egyelőre még semmiben sem tűntem ki. A rendbontást kivéve, de azt hiszem, az nem számít igazán.

– Nos, azért is szerettem volna, ha középiskolába tanulsz tovább, kisfiam. Talán négy év alatt rájönnél, mi az, amivel felnőtt életében foglalkozni szeretnél. Kötünk egy észszerű kompromisszumot?

Marci várakozással telve nézett rá. Szerette az anyja kompromisszumait. Tök jól meg tudták beszélni a dolgaikat. Sosem tett rá akkora terhet, hogy az elviselhetetlenül nehéz lett volna.

– Hallgatlak – nézett az anyja arcába.

Gyakran olyan érzése fogta el, mintha tükörbe nézne. Az anyjának ugyanolyan élénkzöld szemei voltak, a szeplői az orra körül pontosan ugyanott helyezkedtek el, mint neki, mintha az élet fénymásolta volna önmagát. Ráadásul mindkettőjüket ugyanolyan temperamentumos természettel áldották meg.

– Marci! – kezdte az anyja komolyan. – Ha megengedem a gitárleckéket, akkor elvárom tőled azt is, hogy rendesen tanulj! – jelentette be higgadtan. – Túl jó vagy ahhoz, hogy csak úgy elherdáld az életedet!

Marci lassan felsóhajtott. Gondolta, hogy nem ússza meg azzal, hogy egyszerűen megengedi. Ahhoz túl szigorú. Nem akart ő az anyjának gondokat okozni, meg is fogadta, hogy tanulni fog, csak annyira unalmas volt a könyvek felett görnyedni. Mennyi, de mennyi izgalmasabb és fontosabb dolog vette körül, amik sokkal jobban érdekelték, még akkor is, ha tudta, hogy tanulás nélkül nem sok mindent várhat a jövőjétől. Bár jelen pillanatban úgy gondolta teljesen felesleges dolgokat tanítanak vele a suliban. Tuti jobban érdekelte volna egy túlélő kiképzés. Annak látta volna értelmét.

– Oké, Anya! – bökte ki végül.

A kettest simán fogja hozni, még meg sem kell feszülnie.

Az anyja előre hajolt.

– Nem elég az „oké, Anya”. Én nem arra gondoltam, hogy ketteseket hozz haza! Nekem nem elég az, hogy nem buksz meg, gyermekem! – jelentette be szigorúan, úgy, mint aki olvas Marci gondolataiban.

Marci elhúzta a száját.

– Nem tudok csúcs jegyeket produkálni! – mondta megbántottan.

Mit vár tőle? Amikor utálja az egészet!

– Dehogy nem tudsz. Ismerem a képességeidet. Valószínűleg nem is esne nehezedre néhány jobb jegyet összeszedni, ha rászánnád az időt a tanulásra.

– De olyan unalmas.

– Tudom. De talán már az is elég lenne, ha odafigyelnél órán. – Marci felhorkantott. Az anyja kitartóan folytatta. – Bár nyilván ciki jó tanulónak lenni.

– Nem erről van szó.

– Nézz a barátaidra, és vegyél róluk példát! Jancsinak bezzeg nem ciki osztályelsőnek lenni. Icának sem ciki jó tanulónak lenni.

– De ők tudják, mit akarnak. Nekem halványlila gőzöm sincs arról, mi leszek, ha nagy leszek – fintorgott Marci.

– Csak tudnám, hogy lettél te ilyen későn érő típus? – vigyorgott az anyja barátságosan. Marci nem tudott rá haragudni.

– Mert nem érdekel.

– Ez is rendben van. Mindössze arra kérlek, szánj kicsit több időt a tanulmányaidra, akkor tőlem aztán annyi hobbid lehet, amennyit csak szeretnél.

Marci elvigyorodott.

– Megegyeztünk!

Az anyja Marci felé nyújtotta a jobb kezét. Marci gondolkodás nélkül belecsapott, kezet fogtak a megállapodásukra.