Pók Ica 

Az első szerelem

19. rész

 

Pók Sándor

Sanyi a tévé előtt ült a fotelban. Kettesben voltak otthon. Eddig szinte sosem történt ilyesmi, hogy kettesben maradtak volna, mert Sanyi mindig lelépett, mintha nyomasztónak érezné a házat a nővére nélkül.

Vele.

Az apjával.

Próbált beszélgetést kezdeményezni, de mindössze egyszavas válaszokat kapott. Mintha idegenek lettek volna egymás számára. Valamit rosszul csinál. Ilonkával annyira egyszerű minden. Miért nem lehet Sanyival is az?

Sanyi mintha falat húzott volna kettejük közé.

– Sanyi! – próbálkozott újra.

Szüksége volt arra, hogy megértse a fiát. Vagy legalább megkísérelje a lehetetlent.

Annyit legalább elért, hogy Sanyi felpillantott rá. Kifejezéstelen tekintettel, mintha álarcot vett volna magára, hogy ne látszódjanak az érzései.

– Igen?

– Beszélhetnénk?

A fiú összerezzent.

Vajon mitől fél?

Soha nem adtam okot rá, hogy féljen tőlem – gondolta Pók Sándor elkeseredetten.

– Én nem akarok! – mondta Sanyi remegő hangon.

– Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, akár akarjuk, akár nem – jelentette be Sándor határozottan.

Milyen egyszerű is Ilonkával. Vele mindenről lehetett beszélni. A lánya meghallgatta, még akkor is, ha nem fogadta meg a tanácsait. Ilonka legalább elmondta mi az, ami foglalkoztatja, nem igen voltak titkai az édesapja előtt.

Sanyi teljesen más.

Sanyi önszántából sosem beszél magáról. Sosem mondja el a gondjait neki. Sem az örömét. Semmit.

Sanyi öt éve él velük úgy, hogy a viselkedése a fejében élő elvárásokhoz igazodik. Azelőtt csodálatos, érző lélek volt, hatalmas szívvel. Forróvérű, makrancos, és ha arra volt szüksége, akkor úgy tudott hízelegni, mint egy kiscica. Tudott nevetni és veszekedni. Igazán veszekedni és igazán nevetni. Nem viselkedett mindig úgy, mint egy robot, az elvárások szerint.

És akkor boldogabb is volt.

Pók Sándor hitte, hogy Sanyi lelke mélyén még mindig ott lakozik az az érző lélek, mélyen elnyomva, és csak arra vár, hogy újra a felszínre kerülhessen. Akármilyen mélyre temette is Sanyi.

Az édesanyja halálával a fia szívébe, mintha jég költözött volna. A szakadék, ami akkor közéjük állt, egyre mélyebb lett az évek múlásával. Sándor tudta, hogy nem csinálta valami jól. Akkora volt a sokk, a hiány, hogy örült, ha reggelente magát összekaparta valahogy. Nem tudta, hogyan tovább.

Velencei Gábor, az apósa rángatta ki a gödör aljából állhatatosan, de akkor már késő volt. Sanyit elveszítette.

Nem akarta, hogy ez az űr, ami kettőjük között tátongott még nagyobb legyen. Át akarta hidalni ezt a szakadékot, bármit megtenne érte.

– Meddig akarod még ezt folytatni? – kérdezte nyíltan. – Meddig akarsz még az idegeimmel játszani? Játszani velem, mint macska az egérrel?

– Nem játszom! – mondta Sanyi visszafogottan.

– Miért nem mondod meg, ha bánt valami? Ha van valami gondod? – kérdezte Pók Sándor szomorúan.

Sanyi elfordította a fejét.

– Engem nem bánt semmi, gondom sincs az égvilágon még egy picike sem – jelentette elvékonyodó hangon.

Sándor nehezen felsóhajtott.

Vajon elhiszi, amit mondd?

Hiszen mindenkinek vannak problémái, amivel nem képes egyedül megbirkózni. Amihez szüksége van mások segítségére. De Sanyi soha nem beszél senkinek.

Bárcsak élne az édesanyja!

– És ha élne az anyád? – feladta.

Tudta, úgysem kap választ. Meglepetten vette észre, hogy Sanyi ijedten rezzen össze és tágra nyílt, könnyes szemmel néz rá vissza.

A döbbent csend csak egyetlen rövid pillanatig tartott.

– De nekem nincs anyám! – tört ki Sanyiból olyan vadul és olyan elkeseredetten, hogy Sándor úgy érezte, menten megszakad a szíve.

Csak bámultak egymásra.

Hirtelen nem is tudott mit mondani a fiának, mert a torkában hatalmas gombóc keletkezett, úgy érezte képtelen lenne megszólalni. Sanyi szeméből lassan megindultak a könnyek, gyors egymásutánban lefutottak az arcán.

Az apja tett felé egy határozatlan lépést.

– Sajnálom!

Sanyi vadul megrázta a fejét.

– Semmit nem sajnálsz! Neked semmi nem jó! Pedig eddig a világ legjobb gyereke voltam! A világért sem akartam neked gondot okozni! – Olyan gyorsan hadarta el mindezt, hogy nehéz volt megérteni, szinte egyszerre törtek ki belőle a szavak, egymás után. Most kicsit lassított. – Nem direkt buktam meg! Nem azért, hogy bosszantsalak! Én…

Elakadt.

Megfordult és kiviharzott a szobából.

Sándor sejtette, nem hogy közelebb kerültek egymáshoz, de talán még rontott is a helyzeten. Szeretett volna utána menni, átölelni, megvigasztalni, de tudta, hogy most Sanyi egyedül akar lenni. Hallotta, amikor vad indulattal magára csapta a szobája ajtaját. Nyilvánvaló volt, hogy senkire nem kíváncsi.

Nem kellett volna az édesanyját megemlíteni, de olyan hirtelen csúszott ki a száján. Meg sem gondolta igazán mit tesz, és mit mond.

Nem tudta mit csinálhatna Sanyival. Teljesen tanácstalan volt. Komolyan fontolóra vette, hogy igénybe kéne vennie egy pszichológus segítségét.

Ismert is valakit, aki gyermek pszichológiából szerzett diplomát. Csak ez azt jelentette volna, hogy szóba kéne állnia vele. Ő pedig akkor megfogadta, hogy soha többet! Se nem kívánja látni, se nem akar szóba állni Angelikával, amíg világ a világ!

Persze az anyja gúnyosan meg is jegyezte mindig, hogy úgy viselkedik, mint egy hatéves. Bármikor találkozott vele mindig az orra alá dörgölte a nemtetszését és nem rejtette véka alá a véleményét.

Nem mintha Pók Sándort bármikor is túlságosan meghatotta volna az anyja iránta tanúsított magatartása. Már régen nem vette komolyan és már nem is bántotta a szeretetlenségével.

Határozott mozdulattal lehúzta a redőnyt és lámpát gyújtott. A televízió nem kötötte le. Képtelen volt odafigyelni. Minduntalan elkalandoztak a gondolatai.

Nem tudta mennyi idő telt el, mire Sanyi újra előkerült. Megállt az ajtóban és csak ennyit kérdezett.

– Téged nem zavar a fehér szegfű?

Sándor szíve a torkába ugrott. Sanyi mégiscsak nyit felé? Most nem szabad elrontania.

– Nem – felelte komolyan. – Nem zavar!

– Akkor jól van!

Sanyi leült az ágy végébe. Sándor úgy érezte, a fia mégiscsak megpróbált nyitni felé, és akármilyen kis dolog a fehér szegfű, ő értékelte, hogy megemlítette. Bár valószínűleg Sanyinak hatalmas dolog az, hogy minden héten friss virágot helyezzen az édesanyja sírjára.

Sándor egyszer véletlenül látta meg. Sanyi is észrevette. Akkor az újabb téglának számított a kettejük közé húzott kerítésben. Talán Sanyi egyszer teljesen képes lesz lebontani a maga köré emelt falakat.

– Ne aggódj Robi miatt! – kezdte Sanyi lassan. – Tudom, mennyire félted Icát.

– Valóban féltem.

– Robi rendes fiú! Ő is éppen öt éve veszítette el a szüleit. – Sanyi hangja megbicsaklott. – Éppen úgy, mint mi anyut.

Sándor komoran bólintott.

– Tudom. De túl fiatalnak találom hozzá Ilonkát. Akármilyen rendes is… – mondta rosszallóan.

Egyébként is, miért kell Ilonkának fiúznia tizenhárom évesen? – szeretett volna kitörni, de indokolatlanul idegbetegnek tűnhetne a fia szemében, ebben tisztában volt.

Eddig nem is tudta milyen nehéz egy kamaszodó lány édesapjának lenni. Robi felbukkanása óta úgy érezte képtelen megnyugodni, annak ellenére, hogy megbízott Ilonkában.

De akkor is! Ez milyen borzasztó érzés.

És múltkor, amikor a kapuban kitette Julit és elbúcsúzott tőle eszébe jutott, hogy szólt Ilonkára nem is olyan régen, hogy ne a kapualjban csókolózzanak. Annyira szörnyen ironikus volt! Ugyan mennyivel lenne ő másabb, mint a lánya? Azért, mert harminchat éves? Kicsit szarkasztikus volt a helyzet.

– Ismerjük Robit. Már több mint négy éve Angelikánál van.

Tudta. Persze.

Annak ellenére, hogy Angelikával nem találkozott, azért az anyja sosem felejtette el tudósítani róla, mi történik vele.

– Angelikánál… – morrantotta.

Nehezen tudta elképzelni Angelikát anyának. Nyilván ugyanolyan kegyetlen vipera, mint az anyja. Egy fokkal sem jobb! Minek nevezne bárki is valakit, akinek a karrierje előbbre való, mint egy nyolc hetes magzat élete? Miről tehetett az az ártatlan lélek? Éppen csak meg akart születni!

Sándor vad mozdulattal beletúrt a hajába, hogy elhessegesse a rátörő emlékeit. Valószínűleg sosem akart gyereket szülni! Egy szívtelen kígyó, semmi más.

Nyilván a mai napig az.

És még ő tanult gyermekpszichológiát.

Vicc!!!

Sándort olyan szinten elkapta a vad indulat, hogy képes lett volna széttörni valakinek a képét. De leginkább Angelika minden egyes porcikáját. Életében nem ütött meg nőt rajta kívül.

– Angelika jó fej! – mondta Sanyi meggyőződéssel.

Sándor hitetlenkedve nézett rá.

– Komolyan? Jó fej? – kérdezte morgósan. És ezt éppen a saját fia mondja neki. – Egyetlen fokkal sem jobb, mint az anyám! – mondta dühösen.

Ica

Amikor Ica hazaért a házban már sötét volt, de kellemes meleg fogadta. Csak a nagyszobából szűrődött ki fény és nevetés. Ica beljebb osont és megállt a szobaajtóban. Teljességgel meghökkent. Az édesapja és az öccse sakkoztak a kisasztalnál. Pedig Sanyi eddig nem is tudott sakkozni. Valószínűleg hosszú volt a délután.

Jöttére egyszerre néztek fel és Sanyi megszólalt.

– Jó hogy itt vagy, már majdnem éhen haltam! – Felugrott a sakktábla mellől és kiviharzott a konyhába.

Ica csodálkozva nézett utána, majd az apjára. Hát ez furcsa. Sanyi sosem mutatott különösebb érdeklődést a sakk iránt.

– Mi van Sanyival?

Hallotta, hogy az öccse kintről csörömpöl az edényekkel és az, hogy önszántából megterített csak azt jelenthette, hogy nagyon éhes.

Apu felnevetett, miközben a dobozba söpörte a sakkfigurákat. Ez a jókedvű nevetés majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben. Annyira jólesett hallani.

– Akar egy kiskutyát! – jelentette be könnyedén.

Ica úgy érezte, le kell ülnie. Néha beszélgettek arról, hogy bár lehetne egy kiskutyájuk, olyan gyermeki lelkesedéssel vágytak mindig is egy igazi kutyára. Az apjuk sem nagyon tiltakozott ellene, hiszen elég nagy kertjük volt. De valahogy komolyan sosem jutottak el addig, hogy szerezzenek egy kiskutyát.

– Igen?

– Az egyik osztálytársának van néhány felesleges kiskutyája. Sanyi holnap hazahozza.

Ó! Hát tényleg lesz egy kutyusuk! Ez csodálatos. Igazán!

Ica hatalmas örömujjongással pattant fel a fotelből, ahová az előbb megdöbbenésében leereszkedett. Egyenesen bele az édesapja nyakába, minek következtében Pók Sándor kiejtette a kezéből a sakkot és a bábuk széthullottak a szőnyegen.

– Csodálatos! – mondta örömmel, majd körülnézett. – Segítek összeszedni!

Sanyi újból megjelent az ajtóban.

– Gyertek már!

Ica régen látta az öccsét ilyen felszabadultnak és vidámnak.

Sanyi most huncutul csillogó, barna szemmel nézett rá, és vigyorogva megszólalt.

– Igaziból az én kutyám lesz –jelentette be. – De azért egy kicsit lehet a tied is.

Ica csak odament és szó nélkül, meghatottan átölelte.