Pók Ica

Az első szerelem

20. rész

 

Ica

Beköszöntött az tél, a fagyos idő, tombolt az északi szél. Rövidek lettek a nappalok és nagyon hosszúak az éjszakák.

Már becsengettek első órára, de Julcsi néni nem volt még sehol sem. Ica arra gondolt, hogy ez mennyire jó. Mennyire jó, hogy nem beszélnek az összeköltözésről. Talán Apu meggondolta magát, mert karácsonykor amolyan próbát tartanak.

Próba összeköltözés. Nem is olyan rossz ötlet. De miért pont karácsonykor? Amikor a karácsony családi ünnep. Ők meg nem egy család. Akkor sem, ha Apu azt szeretné. Meg akkor sem, ha Julcsi néni is azt szeretné.

Az osztályban hangzavar uralkodott. Marcira és Levél Noémire jutott a hetesi poszt. Éppen ezért volt zavar az osztályban. Általában a hetes feladatai közé tartozott rendet tartani a teremben, de se Marcit, se Noit nem érdekelte az ilyesmi, így senki nem csendesítette le őket.

Noi a tanári asztalon ült, lábait keresztbe vetve, a kézitükrében igazította a frizuráját. Marci szokás szerint a leckéjét írta, nem máshol, mint a tanári asztalnál, a tanárok kényelmes székén ülve. Néha felnézett, ha az orra előtt elrepült egy papírgalacsin, írólapból hajtogatott repülőgép, almacsutka vagy egyéb szemét, de nem szólt semmit. Ha éppen a tanári asztalon landolt valami és útban volt neki egyszerűen fogta és egy mozdulattal lesöpörte.

Noémi bozontosra tupírozott hajába szállt le egy összehajtogatott papírrepülő. A lány felemelte a fejét és mérgesen nézett körül, de mivel nem találta a repülőgép gazdáját, egy mozdulattal összegyűrte és bedobta a szemetesbe, ami már amúgy is tömve volt.

Ekkor nyílt az ajtó és egy pillanat múlva megjelent Julcsi néni az osztályban. Noémi leugrott az asztalról, Marci is felpattant a tanári székről, miközben a holmiját igyekezett a háta mögé rejteni. Az osztályban mérséklődött a zsibongás. Már csak egy árva papírrepülő körözött a levegőben, majd az is leszállt a tanári asztalon.

Julcsi néni végignézett az osztályon, a szeméttel teledobált parkettán, és felhúzta a szemöldökét.

– Hetesek! – szólt szigorúan. – Mi van itt? Úgy néz ki az osztály, mint egy disznóól. A hangotokat még a tanáriban is hallani lehetett!

Marci higgadtan válaszolt.

– Az enyémet biztosan nem.

Julcsi néni bosszúsan nézett rá.

– A hetes dolga, hogy rendet tegyen, amíg nem jön be a tanár – világosította fel ridegen. Látszott rajta, hogy mérges. – Ti ketten mit csináltok itt? – Marci megrántotta a vállát, Noi meg a haját csavargatta. Egyikük sem válaszolt. – Nem várom meg, amíg újra előfordul ilyen rendbontás! Hozzátok ki az ellenőrzőtöket! Nem szeretném, ha még egyszer előfordulna ilyesmi.

Marci a plafonra nézett. Ica megértette. Neki is elege lett volna, ha így jár, mint Marci. A fiú akárhányszor hetes volt, mindig sikerült osztályfői figyelmeztetést kapnia, amiben lejegyezték, hogy hetesi feladatait nem teljesítette. Ugyanígy járt Noémi is. Mindketten utáltak hetesek lenni, nem is vették komolyan a dolgot. Ráadásul néhány intő után már szartak bele az egészbe. Mindig akadt egyéb dolguk is, mint fegyelmet tartani.

Ica még soha nem látta Julcsi nénit ennyire kikelni magából. Persze eddig még nem is nagyon fogadták ekkora hangzavarral és rendetlenséggel. Ica csak nézte, ahogy beírja Marcinak és Noinak az osztályfőnöki figyelmeztetőt, előbb az ellenőrzőjükbe, majd a naplóba is és közben azon gondolkodott, lehet, hogy mégis csak egy gonosz mostoha? Még a szíve is belefájdult a gondolatba.

Julcsi néni most felnézett.

– Osztályfőnöki óránk van – mondta, annak ellenére, hogy mindannyian tudták volna akkor is, ha nem jelenti be. – Szeretném tudni, kinek, mik a továbbtanulással kapcsolatos tervei. Éppen ideje volna megbeszélnünk ezt a dolgot! Rendben? Elvárom, hogy mindenki türelmesen hallgassa meg a társait!

Azért Julcsi nénitől sosem tartottak annyira, mint az igazgatónőtől, ezért volt egy kis alapzaj, miközben mindenki elmondta, hová akar menni továbbtanulni.

Icát sem túlságosan érdekelte a többiek elképzelése. Jancsi terveit ismerte, hiszen a fiú harmadikos kora óta sziklaszilárdan tudta, hogy egyszer jogász lesz. Pontosan ugyanúgy tudta, mint Ica, aki az édesanyja halála óta tudta, hogy óvónőképzőbe megy, méghozzá ugyanabba az iskolába, ahol egykor az anyukája is tanult. Mariska is gimnáziumba készült. Ő szülői kényszer hatására. Orvos szülei belőle is doktort akartak csinálni. Mariskának nem sok beleszólása volt a dolgokba, úgy ahogy a bátyjának sem. Sohasem vették figyelembe a gyermeki szeszélyeiket.

Ica meglepődött, amikor Marci is gimnáziumot jelölt meg. Nem azért, mert nem hitt benne, hogy sikerül a felvételije, mert Marci valahogy mindig szerencsésen túljutott az ilyesmin. Igazából Marcinak sosem voltak tervei.

– Nem lesz erős neked a gimnázium, Marci? – kérdezte Julcsi néni. Ica szerint ez azért elég bunkó beszólás volt. Marci igenis meg fogja csinálni.

Nem úgy tűnt, mintha Marcit bántaná a dolog, hogy megkérdőjelezik a választását. Vállat vont.

– Fogalmam sincs róla, mi megy egy középiskolában – vallotta be. – De igazság szerint, halványlila elképzelésem sincs arról, mivel is szeretnék foglalkozni felnőtt életemben. Ez még olyan távolinak tűnik.

– Megértelek, Marci, de sajnos a jegyeid alapján esélyed sincs – jelentette be Julcsi néni.

– Miért ne lehetne? – kérdezte Ica felháborodottan. – Összeszedheti magát addig. Marcinak jó feje van.

Csak éppen türelme nincs a tanuláshoz. Örökmozgó lévén nehezen volt képes órákig egy helyben üldögélni a könyvei felett. Ica ismerte.

Marci hátrafordult és rávigyorgott.

– Köszi.

Amikor befejezték a továbbtanulást – már mindenki kellőképpen unta – Julcsi néni bedobott egy sokkal szórakoztatóbb témát az óra végére.

– Beszéljünk egy kicsit a karácsonyi buliról! Szeretném, ha megajándékoznánk egymást valami aprósággal. Ezért azt szeretném, ha mindenki felírná a nevét egy lapra és kihúznánk a neveket. Téli szünet előtt, az utolsó tanítási napon rendezhetnénk egy karácsonyi ünnepséget közösen. Mit gondoltok?

Ebbe mindannyian beleegyeztek. Lelkesen írták fel a nevüket egy lapra, és még ennél is lelkesebben húztak.

Ica meglepetésére és boldogságára Marci nevét húzta ki. Örült, hiszen mostanában nagyon közel kerültek egymáshoz. Még akkor is, ha most már a fiú nem lógott náluk minden délután. Azért minden pénteken együtt buliztak négyesben a nosztalgia clubban. Dóri, Robi, Marci és ő.

Jancsi tragikusan felsóhajtott és a plafonra nézett, miközben egy égi fohász szállt fel az ajkáról, majd egy ronda káromkodás. A barátai érdeklődéssel néztek össze, fogalmuk sem volt kit húzott Jancsi, akinek ennyire nem örült.

Aztán kicsengettek és a következő óra biológia volt. Jancsi belemerült a tankönyvébe, amikor Levél Noémi libbent oda mellé. Egyszerű farmernadrágot viselt, meg egy feltűnően rózsaszín kötött garbót.

– Szia, Jancsi.

Ica érdeklődve figyelte. Jancsi nem reagált, mintha észre sem vette volna, hogy Noémi hozzá szólt. Fel sem nézett, csak lapozott egyet a könyvében. Talán azt sem vette észre, hogy Noémi ott van mellette, úgy belemerült a tanulásba. Így hát Marci válaszolt helyette.

– Szia, Noi! Tudunk valamiben segíteni?

Ica nem értette, de erre Mariska mérgesen felcsattant.

– Befognád a nagy szádat? Ki kért rá, hogy játszd a Grál lovagot?

Icának fogalma sem volt, miért kelt ki Mariska így magából. Talán ennyire féltékeny?

Marci szemtelenül rávigyorgott Mariskára.

– Engem nem kell kérni, drágaságom.

Mariska rávillantotta a szemét.

– Nem vagyok a drágaságod! – tört ki belőle dühösen.

Marci jókedvűen felnevetett.

– Persze, te a Jancsi drágasága vagy. Ne haragudj!

– Ki nem állhatlak, Kővári Marci! – fújt Mariska.

– Ha ettől jobb lesz neked – rántotta meg a vállát Marci.

– Kellemetlenül szemtelen vagy. Idegesítően viselkedsz!

Marci felvonta a szemöldökét.

– Tényleg?

– Mindenkit egyfolytában kóstolgatsz. Esküszöm, élvezed, ha kekeckedhetsz valakivel. Fogalmam sincs, Ica miként tud eltűrni. Elviselhetetlen vagy!

– Egyáltalán nem elviselhetetlen – kelt Marci védelmére Ica.

Most már Jancsi is felnézett. Mérgesen lecsapta a tankönyvét.

– Befejezitek végre a veszekedést? Nem tudok odafigyelni. – Felpillantott. – Szia, Noi. Miattad tört ki a háború?

Noi elmosolyodott.

– Én ártatlan vagyok – rebbentette meg a szempilláját.

– Még hogy ártatlan – fújt Mariska. – Tűnj te innen a jó francba, amíg szépen mondom!

Ica csendesen a könyvébe mélyedt. Nem akart belefolyni a vitába. Marcit megvédte, de voltaképpen Mariskával értett egyet Noémivel kapcsolatban. Miért sündörög Noi folyton Jancsi körül, amikor Jancsinak barátnője van? Oké, hogy Mariskával néha nehéz, de ha Jancsinak jó így, akkor Noi csak hagyja békén.

Ráadásul, mióta Ica megtudta, hogy a karácsonyt együtt töltik Julcsi nénivel még a maradék jókedve is elszállt. Nem tudta, miként barátkozhatna meg a gondolattal.

Ha ő választhatna magának mostohaanyát, akkor biztos, hogy Angelikát választaná. Akkor is, ha tudta, ez nem ilyen egyszerű. Angelikát akkor is kedvelte. Bármilyen gondja volt bátran fordulhatott hozzá. Akár bánatával, vagy az örömével.

Angelika még melltartót is vett neki a nyáron, amikor megtudta, hogy Ica erre vágyik, mert már kényelmetlenül érezte magát az átlátszó blúzaiban. Angelika nem nevette ki, és nem mondott olyasmit, hogy korai ez még neki, úgy, mint az édesapja, aki egyenesen kikelt magából, amikor meglátta.

Apu hogy is érthetné meg? Férfi.

Angelika mindig megértette.

Egy baj van csak, hogy Apu nem kedveli. Nem is szól Angelikához. Mióta az eszét tudja egyszer sem látta őket beszélgetni, sőt, most hogy így jobban belegondol még véletlenül sem voltak ugyanabban az időben ugyanazon a helyen.

Furcsa. Vajon miért nem?

De persze most nem Angelika a fő problémája. Sokkal inkább Julcsi néni.

Az új félévtől az osztályfőnöke egy házban fog vele lakni. Ott fogja javítani az orra előtt a dolgozatokat. Lehet, hogy együtt fognak járni iskolába.

Hogy fogja akkor szólítani?

És vajon sok minden meg fog változni körülöttük?

Hiszen Julcsi néninek van egy nyolc éves kislánya, akit aztán egyáltalán nem is ismer. Nagycsalád lesznek! Három gyerek…

– Nem akarom! – Fel sem tűnt neki, hogy a gondolatai hangos szavak formájában buknak ki belőle.

– Ha szabad megkérdeznem, mit nem akar, Pók Ilona? – hallotta a háta mögül a biológia tanárja hangját.

Zentai Csaba máris ott állt előtte és Ica felállt. Fél fejjel magasabb volt, mint a tanár úr. A férfi felnézett rá. Ica sejtette, hogy a férfi nem túlságosan kedvelte, amikor a diákjai fölé tornyosultak.

– Üljön le! Nem mondtam, hogy álljon fel! – mordult fel a tanár. Megvárta, míg a lány leül, és folytatta. – Máskor kíméljen meg az ilyesfajta hozzászólásoktól, hölgyem! Senki nem kíváncsi arra, hogy maga mit akar, és mit nem akar. Egy iskolában tanulni kell, Pók Ilona! Ha akarja, ha nem! Lenne szíves máskor nem megzavarni az órámat? – Elfordult tőle és visszatért a tananyagra.

Ica felsóhajtott. Észre sem vette, hogy már óra van. Jobb lesz, ha máskor jobban odafigyel arra, mi zajlik körülötte. Nem hagyhatja, hogy a gondolatai ennyire magával ragadják.

Még jó, hogy Zentai Csaba nyugodt ember, és úgy egyébként kölcsönösen kedvelték egymást.