Pók Ica 

Az első szerelem

23. rész

 

Ica

Icának nem sok kedve volt hazamenni, így inkább felhívta Angelikát az első, utcai fülkéből, hogy megtudja, otthon van-e.

Megkérdezte, beugorhatna-e hozzájuk?

– Persze! Gyere nyugodtan!

– Nem zavarok?

– Ugyan már, Ica! Tudod, hogy bármikor jöhetsz. Igaz, hogy, Robi edzésen van…

– Nem baj. Igazából csak…

Nem tudta, miként mondja el, hogy nincs kedve hazamenni a mai nap után. Annyira szerette volna elmondani valakinek, ami feszítette belülről. Persze Marci tudta, és igen, jó volt vele megosztani, beszélni. Meg ugye ő ott volt. De Ica úgy érezte, szüksége van arra, hogy valaki átölelje, és babusgassa kicsit, és arra, hogy csak sírjon az ölelésében.

– Gyere!

És Ica ment.

Mire Angelika kapujához ért már zokogott. Ő pedig nem kérdezett, csak átölelte, ringatta, simogatta a haját, és annyira, de annyira jólesett elveszni a szeretetében. Annyira, de annyira jó volt, hogy nem kérdezett, csak hagyta, hogy kisírja magát.

És csak nagy sokára mesélte el, mi történt. Elmesélte, milyen gonoszak az osztálytársai, és elmondta, hogy soha többé nem akar iskolába menni.

– Ennyire komoly, hogy összeköltöznek? – kérdezte Angelika rekedten. Majd elvette az egyik vizes poharat az asztalról, amit nemrég hozott be maguknak. Icának akkor jólesett a sok sírás után a hideg víz.

– Apu nem is szereti – tört ki Icából.

– Ezt így nem állíthatod, Ica. A szerelemnek többféle arca van. Ráadásul az ember nem költözik össze valakivel hóbortból.

Ica megrántotta a száját. Pedig ez a helyes szó, amit Angelika megtalált. Ez biztosan valami hóbort Apunál.

– Azt hiszi, könnyebb lesz nekünk – mondta, de egy pillanatig sem hitte, hogy ez így lesz.

– Akkor biztosan így is van – suttogta Angelika a poharát forgatva a kezében. – Ha ő azt mondta. Nyilván átgondolta.

Icának könnybe lábadt a szeme.

– Nem gondolta át eléggé! – tört ki belőle. – Mondd, mi lesz velünk, Angelika?

A nő elsimított egy tincset Ica arcából. Hűvösek voltak az ujjai, Icának jólesett az érintése.

– Nem szabad kételkedned abban, hogy édesapád a legjobbat szeretné nektek. Bíznotok kell a döntésében, hiszen titeket szeret ezen a világon a legjobban. Édesapátok, még fiatal ahhoz, hogy egyedül maradjon, Ica. Te sem kívánhatod tőle, hogy ezentúl örökké egyedül éljen.

– De te is fiatal vagy, és te egyedül élsz – mondott ellent Ica, bár tudta, hogy ez csak egy vékony kapaszkodó, és nem is igazi.

– Valóban – sóhajtotta Angelika.

– Apu azt mondta, az ember nem magányos fajta. Azt mondta, szüksége van társra.

– Meglehet, hogy több igazság létezik – válaszolta Angelika gyengéden.

– Te sosem akartál férjhez menni? – pislogott rá Ica.

– De. Egyszer akartam.

– És? Mi történt?

Angelika szeme könnybe lábadt.

– Fiatal voltam. Hibáztam. Sosem bocsájtotta meg.

– Azért vagy egyedül?

Angelika szeméből kibuggyant egy könnycsepp, miközben bólintott. Ica hozzábújt.

– Sosem akartál mást?

– Soha.

– Miért?

– Azt hiszem, így vezekelek. Hátha egyszer megbocsát. Butaság?

– Apu biztosan azt mondaná, hogy amit te a szíved mélyén helyesnek érzel, az nem lehet butaság, bárki mondja is az ellenkezőjét.

– Valóban azt mondaná – értett egyet vele Angelika, és elmosolyodott.

Ica az arcába nézett.

Angelikának ovális arca, gesztenyeszín szeme, hosszú göndör haja volt, amit most a tarkóján hátrafogott. Ica tudta, hogy valamikor modellkedett is, olyan szép volt.

Igazából most is szép.

– Miért nem beszéltek? – kérdezte Ica komolyan.

– Erről nehéz beszélni, és most nem is szeretnék, ha nem haragszol.

– Meg Apu is utálná, ha te mondanád el, ugye?

Angelika bólintott.

– Igen.

– De ő sosem fog erről mesélni. Ugye?

– Nem fog.

– Pedig szerintem mindkettőtöknek jó lenne, ha beszélnétek egymással.

– Egyszer. Talán.

– És ha az „egyszer, talán” már késő lesz? – kérdezte Ica komolyan.

– Igen. Van úgy, hogy már késő – értett egyet Angelika. – Van úgy, hogy jobb lenne elengedni érzéseket, embereket. A múltat.

– De ez nem könnyű, igaz?

Angelika gyengéden nézett vissza rá.

– Igaz. Megesik, hogy végtelenül nehéz.

Este még mindig esett a hó. Ica kedvetlenül tett fel egy teát a konyhában. Jólesett Angelikával beszélgetni, de most újra ránehezedett az osztálytársai bántása. Hallotta a nevetésüket, a gúnyolódásukat. Legszívesebben bezárkózott volna a szobájába, és soha többé nem megy vissza közéjük.

Sanyi a konyhaasztalnál ült, a lábánál ott feküdt Napóleon. Olyan hideg volt kint, meg a hó is esett. Megsajnálták és beengedték, had melegedjen fel egy kicsit. Miután a kiskutya mindent körbeszimatolt, egyszerűen csak lefeküdt az asztal alá, Sanyi lába mellé.

Ica hátrafordult a tűzhely mellől.

– Apu nem fog neki örülni! – állapította meg halkan.

Sanyi őt nézte. Vizslatva. Ica sejtette, hogy látja a szomorúságát, de nem maradt ereje, hogy eljátssza, hogy minden rendben, amikor semmi sem volt rendben. Meg úgy is butaság lenne. Az ember legalább otthon ne viseljen álarcot.

– Apu szereti az állatokat – mondta Sanyi. – Nem engedné, hogy Napóleon kint fagyoskodjon, amikor idebenn ilyen jó meleg van. Majd alszik az én szobámban.

Ica bólintott, majd csendesen kanalazta a cukrot a teáskannába.

– Mi a baj? – kérdezte Sanyi komolyan.

Ica megkeverte a teát és elzárta alatta a gázt. Határozottan két bögrét teletöltött és odavitte az asztalhoz. Az egyiket óvatosan letette Sanyi elé, míg a másikkal leült vele szembe.

– Tudják, hogy Apu Julcsi nénivel jár – mondta csendesen. – Mindenki tudja.

Sanyi belenézett a szemébe.

– Cikiznek. – Nem kérdés volt. Egyszerű ténymegállapítás. – Velem is ugyanez a helyzet! – mondta csendesen.

Ica torka összeszorult. Nem gondolta, hogy Sanyit is.

– Miért nem szóltál?

Sanyi megvonta a vállát.

– Minek? Úgyis piszkálnak mindenért. Leginkább azért, mert olyan alacsony vagyok. Mindig meg kell védenem magam. Egy dologgal több vagy kevesebb, már nem számít.

– Sosem mondtad, hogy bántanak.

– Minek mondtam volna?

– Hogy megvédjelek.

– Meg tudom védeni magam. Persze jobb, amikor Marci is ott van. Tőle félnek. Tőled senki sem fél.

Icának rosszul esett, hogy Sanyi ezt mondta. Az is bántotta, hogy Marci sosem említette Sanyit, és azt, hogy bármikor meg kellett védenie. Azt hitte, barátok.

– Hidd el, meg tudnálak védeni – jelentette be szilárdan.

Sanyi a teáját kevergette.

– Hogy? – kérdezte szkeptikusan. – Lekaratéznád őket?

– Akár.

Sanyi a vállát vonogatta.

– Mindegy. Most már tudod.

– Marci elmondhatta volna – tört ki Icából végül. Sehogy sem tudta a megbántottságot magában tartani.

– Marci tud titkot tartani.

– Akkor is. Barátok vagyunk, vagy mi.

– Azok vagytok, de ez a mi dolgunk.

– A ti dolgotok, mi? – háborgott Ica. – És ha úgy megvernek, hogy összetörik valamid? Akkor is a ti dolgotok lenne?

– Marci azt sosem hagyná.

– Marci nem lehet mindig ott, hogy megvédjen.

– Azért valahogy mégis mindig ott van – vigyorgott Sanyi.

– Ez nem annyira vicces. – Aztán eszébe jutott, hogy bár ők nem akarják nyomasztani Aput az iskolai dolgaikkal, Julcsi néni biztosan elmesélte neki. – Szerinted Apu tudja? – kérdezte Sanyit bizonytalanul.

– A balhéimat? Nagyjából.

– És azt, hogy cikiznek Julcsi néni miatt?

– Szerintem nem. Eddig legalábbis nem kérdezett rá.

– Mert tudod… ott volt Julcsi néni is, amikor történt.

– Gondolod Julcsi néni elmondta neki? – kérdezte Sanyi a szék lábát rugdosva.

– Nem tudom.

Mintha csak erre várt volna minden, kint megállt egy autó. Mindketten felismerték az édesapjuk kocsijának a hangját, majd nem sokkal utána Nagyapáét is. Összenéztek.

Apu Nagypapával együtt lépett be a konyhába, Napóleon rögtön körbeugrálta őket.

– Hé! Erről nem volt szó – jelentette be szigorúan.

Sanyi és Ica szinte egyszerre ugrottak fel.

– Ugye megengeded, Apu? – kérte Ica. – Olyan hideg van kint.

– Szegényke fázik! Aludhatna a szobámban – terjesztette elő a javaslatát Sanyi.

– Arról szó sem lehet!

– De Apu…

Nagypapa mosolyogva nézte őket az ajtóból, és Apu végül megengedte, hogy Napóleon bekuckózzon a folyosóra. Kizárólag a téli, fagyos napokra.

Ica vacsora közben Aput figyelte. Annak ellenére, hogy Apu nem említette a sulit, Ica észrevette az aggódó fényt a szemében, ahogy rájuk nézett.

Tudja – gondolta Ica elnehezült szívvel. – Julcsi néni elmondta neki.

De miért mondta el? Minek zaklatja Aput ilyesmivel? Amikor Apunak úgyis olyan sok a gondja.

Másnap Mariska a suliban nagy bejelentést tett. Éppen csak leültek a helyükre, amikor lelkesen kitört belőle.

– Belegondoltam mennyire jó is lesz, ha Gabi feleségül veszi Julit –kezdte éppen úgy, mint aki néhány napja még nem fújogott volna az ötlettől.

Marci még nem érkezett meg. Jancsi kíváncsian hátra fordult és összeakadt a tekintete Icáéval. Nem szólt csak kérdőn felvonta a szemöldökét. Ica sem tudta, mire ez a hirtelen lelkesedés a bátyja esküvőjével kapcsolatban. Mariska határozottan előre nyúlt és megérintette Jancsi vállát.

– Én hozzámegyek Jancsihoz! – áradozott álmodozva. – Szuper! Sőt a szuperek legszuperebbje! – fokozta még tovább.

Jancsi elképedt arccal fordult meg és hitetlenkedve nézett a barátnőjére, mint aki nem hiszi el, amit hallott.

– Mit mondtál? – kérdezte lassan.

Ica nem volt messze attól, hogy felnevessen.

Mariska csillogó szemmel nézett Jancsira.

– Négy év múlva összeházasodunk! – Úgy mondta, mint aki nem is kételkedik a dologban. – Hát nem csodálatos? – Icára nézett. – Szerintem tök jó! Szerinted nem?

Ica vállat vont.

Marci jelent meg az ajtóban és vidám hangja betöltötte az egész osztálytermet. Gyorsan odadobta a kabátját a zsúfolt fogasra, csak úgy keresztbe, a többiekén át és egy lendületes mozdulattal leült Jancsi mellé.

– Sziasztok! Bomba hírem van!

Mariskában felvillant a minden pletykára éhes kíváncsiság, Jancsi is érdeklődéssel fordult felé. Ica felsóhajtott. Úgy látszik, ma mindenkinek van valami jó híre. Mintha megbolondult volna a világ. A lány lefogadta volna, hogy Marci is bejelenti, hogy feleségül kívánja venni hőn imádott Vörös Dórikáját. Legalább a jövőre nézve lesz programja, esküvőkre járkálhat.

– Mi az? – kérdezte minden érdeklődés nélkül.

A tekintete megállapodott Marcin, mert úgy érezte, hogy van valami furcsa rajta. A haja a régi volt, nyakába kunkorodó égetően vörös, ami szokás szerint kicsit kócos rendezetlenségében állt. Sötét, mohazöld szeme huncutul csillogott, miközben orra körül még a szeplői is mosolyogtak.

– Új tesi tanár van! – jelentette be Marci vidáman.

Ica ekkor jött rá. Azt hitte a szívverése is eláll.

Na, nem! Marci ilyet sosem csinálna!

Kilövetni a fülét?

Hát nem! Pont Marci?

Éppen olyan kis ezüst karika volt a bal fülében, mint a filmekben a kalózoknak.

– Marci?! – A fiú érdeklődéssel nézett felé és Ica folytatta. – A füled…

Marci elmosolyodott. Pimasz kis mosoly volt.

– Tetszik, mi?

Ica megrázta a fejét. Neki személy szerint nem tetszett az ilyesmi. Még Marcin sem.

– Nem! Mondd, miért csináltad?

Marci nem bántódott meg, csak jókedvűen rákacsintott és már fordult is vissza Jancsihoz. Mariska elragadtatottan megszólalt.

– Baromi szexi! – A lelkesedés Marci új fülbevalójának szólt.

Ica meglepetten nézett rá vissza. Még hogy szexi? Ő tuti nem járna olyan fiúval, akinek fülbevaló van a fülében. De Mariska most témát váltott:

– Mi van az új tesi tanárral?

– Ja, igen! – Marci odafordult Jancsihoz. – Öregem! Te futsz elől! Remélem, jól megfuttatod!

– Sosem biztos, hogy velünk fut – jegyezte meg Jancsi higgadtan.

– Mindent tudok róla! – vigyorgott Marci. – Azt mondják a hetedikesek, megvan száz kiló is, és velünk fut.

– És? Mit vétett neked?

Marci vállat vont.

– Semmit. Csak megnézném, bírja-e a tempódat.

Az osztályban azonnal elterjedt a hír, és már alig várták, hogy második órájuk legyen. Nem lehetett velük bírni. Ica nem bánta, mert most legalább leszakadtak róla. Ha Marci szándékosan dobta be a hírt, hálás volt neki, ha nem akkor is.

Kicsengettek és máris rohantak átöltözni. Soha ilyen hévvel nem készültek még a testnevelés órára.

Az öltözőben is ez volt a témájuk. Noémi felvette a három színben pompázó, feltűnő melegítőjét, amiben úgy nézett ki, mint egy papagáj és halkan megjegyezte:

– Azért ez szemétség a fiúktól – mondta rosszallóan.

Mariska felnevetett.

– Jaj, már, Noi, ezt te sem gondolod komolyan!

Bár Ica egyetértett Noémivel, mégsem mondott semmit, mert most újra erőt vett rajta a csüggedés.

Csináljanak, amit akarnak!

Neki semmi kedve az ilyesmihez. Nyomorultul érezte magát. Neki már tuti sosem lesz normális élete.

Egykedvűen tekerte kontyba a haját. Lassan követte a lányokat a sportcsarnokba.

A fiúk már ott voltak és furcsamód nem őrjöngtek, mint máskor. Ez nem csak azért volt, mert Szőnyi Tamás, a hangadó ma nem jött iskolába. A srácok meglepően csendesek álltak egy kupacban. Igazából nem is szoktak álldogálni, általában mindig a kispadon ültek.

Icát erélyes, mély hang verte fel a gondolataiból.

– Átöltöztek végre a hölgyek? Komolyan mondom, egy menyasszony nem öltözik ilyen sokáig. Legközelebb tiszteljetek meg azzal, hogy becsengetésre megjelentek az órámon.

Az új tesi tanár magas, kisportolt férfi volt – ahogy Marci mondta megvolt vagy száz kiló is, csak éppen hatalmas izmok formájában – néhány centis sötét hajjal, kemény tekintettel. Fekete melegítőben várta őket, nyakában síp himbálózott. Azonnal tornasorba parancsolta a gyerekeket.

Jancsi elhaladt Marci mellett és epésen megjegyezte:

– Őt futtassam meg? – kérdezte boldogtalanul.

A férfi végignézett rajtuk. Ica lefogadta volna, hogy semmi jó véleménye nincs az osztályukról, ahogy ott álltak, elől a lányok, mögöttük a fiúk szép sorban, nagyság szerint.

Ica mögött Jancsi állt. Jancsi az egyetlen fiú az osztályban, aki valamivel magasabb volt Icánál. Marci valahol középtájban álldogált egy kusza elrendezésű szakaszon, mert ott aztán magas, alacsony váltakozva követte egymást, mintha nem tudták volna eldönteni melyikük a magasabb. Levél Noémi volt mindig is a legutolsó.

Az új tesi tanár végignézett rajtuk.

– Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy nem igen álltatok még tornasorba, ha egyáltalán tudjátok mi az.

Odalépett hozzájuk, és határozott utasításokkal rendezte a sor közepét magasság szerinti sorrendbe.

Miután befejezte a szemlét megszólalt:

– A nevem Litterfy Attila. A mai naptól én vagyok a testnevelés, a matematika és a fizika tanára a hatodikosoknak, a hetedikeseknek és a nyolcadikosoknak – jelentette be higgadtan.

– Az igazgatónő helyett jött? – kérdezte Marci a nyilvánvaló tényt.

Litterfy Attila bólintott.

– Igen. Egyelőre helyettesítő tanárként vagyok itt. Most pedig, balra át! Öt kör futás, közepes iramban!

Az osztály egyszerre mordult fel. Ica teljesen megértette a felháborodást. Eddig csak kettő kört kellett fussanak, és mindannyian úgy érezték az is bőven elég.

Marci nem is tudta türtőztetni magát.

– Már elnézést, hogy közbeszólok – kezdte felháborodottan –, de nekünk nincs kilométer hiányunk. Szerintem öt kör az egy kicsit sok. Tökre időpocsékolás.

Litterfy Attila érdeklődéssel nézett rá, majd bólintott.

– Rendben van! – Erre mindenki fellélegzett. A tanár folytatta. – Te futhatsz hatot is!

Marci megdöbbenten nézett rá vissza.

– Kösz, de elég lesz az öt is!

Csendesen futottak egymás mögött, már nem tornasorban, mert voltak jobb futók és voltak lassabbak is.

Jancsi futott elől, minden nehézség nélkül diktálta a tempót, nem sokkal mögötte Ica minden nehézség nélkül tartotta az iramot, véletlenül sem lemaradva, de arra vigyázva, hogy meg ne előzze Jancsit. Marci könnyedén futott egy másik fiú mellett az élbolyban és közben be nem állt a szája egy pillanatra sem. Ica tudta, hogy simán bírta volna a hat kör futást is. Nem önmaga miatt tiltakozott olyan vehemensen.

Mire megszólat az ötödik kör végét jelző sípszó mindannyian kifulladva, kipirult arccal álltak meg. Egyesek hanyatt vetették magukat a pályán, Jancsi a térdére támaszkodva vett néhány mély lélegzetet, Marci még sétált pár métert, Ica pedig megigazította a meglazult copfját.

– Talpra, srácok! – szólt rájuk Litterfy Attila. – Pihenésképpen kérek mindenkitől egy rövid bemutatkozást. – Ránézett, Marcira. – Mondjuk, kezdhetnéd te! Látom úgysem tudodsz csendben maradni.

Ica elmosolyodott, miközben hallgatta Marcit. Azon kívül, hogy Kővári Mártonnak hívják, és elmúlt tizennégy, nem sok mindent árult el magáról, pedig öt percig beszélt egyfolytában. Litterfy Attila már felhúzta a szemöldökét is, de nem állította le. Ica bármibe lefogadta volna, hogy tetszik neki Marci monológja, amiben a fiú elmondta azt is, hogy a kedvenc étele a bolognai spagetti rengeteg ketchup-el, és még azt is elmesélte, hogyan kell elkészíteni úgy, hogy olyan igazi legye. Ezután azt is közölte, hogy az anyukája süti a legfinomabb almás pitét kerek e világon.

Ica Marcival ellentétben keveset mondott.

– Nem erősségem a tesi – fejezte be halkan.

– Tekintettel arra, ahogy futsz, ezt egy pillanatig sem hiszem el. – Ica nem válaszolt. – Találkoztam az öcséddel első órában. Ugyanolyan szűkszavú, mint te.

– Talán azért, mert testvérek vagyunk – jelentette be Ica.

Litterfy Attila Ica arcát vizslatta, mintha még mondani akart volna valamit. Ica bármiben lefogadta volna, hogy hallotta a pletykákat ő is Apuról és Julcsi néniről. Magában azért imádkozott, hogy ne kérdezzen rá.

Imái meghallgatásra találtak, mert a tanár biccentett, elfordult, és Jancsi következett, aki három kerek, egyszerű mondatban bemutatkozott, elmondta, hogy jogásznak készül, majd egyszerűen elhallgatott.

Levél Noémi örömmel csacsogott. Elmesélte, hogy a kedvenc színe a rózsaszín, mert az olyan nőies. Noémi vidáman elcseverészett az arcfestésről is, és szinte kerítőnőt játszott, amikor egyedülálló édesanyjáról mesélt, és megkérdezte, Litterfy Attilának van-e felesége, vagy esetleg barátnője?

– Nem gondolod, hogy kicsit túl indiszkrét vagy? – kérdezte Marci, mielőtt még Litterfy tanár úr leállíthatta volna Noit.

Noémi ártatlanul nézett Marcira.

– Az ilyesmit sosem árt az elején tisztázni. Nehogy úgy járjon az ember, mint a szüleid.

Marci keze ökölbe szorult.

– Befogod?

Ica odalépett, és gyengéden megfogta a karját, nehogy nekimenjen Noinak.

Noémi a melegítő felsőjének a cipzárját babrálta.

– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.

– Nem, mi? – durrogott Marci.

Óra végén az öltözők felé menet Marci és Ica a többiektől lemaradva beszélgettek.

– Tudod, hogy sokat fecseg gondolkodás nélkül.

– Szarom le – morogta Marci. – Veled mi van? Mintha itt sem lettél volna futás közben. Megint az apád? Úgy néz ki, ezekkel az apákkal manapság csak a gond van.

Ica megrázta a fejét.

– Nem!

– Hát tudod, nem szeretem, amikor ilyen elszontyolodott arcot vágsz.

– Bocs, de most nem tudok másmilyent.

– Julcsi néni?

Ica bátortalanul bólintott.

– Annyira fáj! Olyan rettenetesen fáj! Úgy érzem, szétreped a szívem!

Marci vigasztalóan húzta magához Icát.

– Majd elmúlik! – bíztatóan elmosolyodott – Te mondtad nekem! Emlékszel? Azt mondtad: Minden rossz elmúlik egyszer!

Ica odabújt Marci ölelésébe.

– Emlékszem. És tévedtem. Ez soha nem múlik már el!