Az első szerelem

24. rész

Pók Sándor

Az anyja közel járt a hatvanhoz, de Sándor szerint egy nappal sem látszott többnek ötven évesnél, hála az aktív, sportos életformának, és a kozmetikusának. Attól függetlenül a fia tudta, hogy gyűlölt minden egyes ráncot, amik megjelentek a szeme környékén és a szája sarkában.

Mindig csinosan felöltözött, és még mindig képes volt tizenöt centi magas sarkú cipőben végiglibegni bárhol. Festett szőke haját elegánsan feltűzte. Ez már nem az a szőke szín volt, mint régen az eredeti hajszíne. Olyan aranyló színben játszó festék nincs a világon. Az az élénk, ragyogó, szikrázó szőke, amit a fia és az unokája is örökölt tőle.

Pók János, Sándor apja sötét öltönyben a felesége mellett ült a garnitúrán. Ősz haja a homlokába hullott, a szeme barna melegséget árasztottak.

Sándor idegennek érezte ezt az eleganciát. Annyira nem illett bele ebbe az elegáns, gazdag környezetbe a farmer nadrágjával, sportcipőjével és az egyszerű hosszú ujjú pólójával. De sosem akart úri fiú lenni, ezért is költözött el tizennégy éves korában itthonról. Nem bírta a kötöttségeket.

Az anyja ráérősen az asztalra tette a teáscsészéjét, miközben le nem vette a szemét Juliról.

– El nem tudom képzelni, hogy akadtatok egymásra – mondta rosszallóan.

– Lényeges ez? – kérdezte Sándor barátságtalanul. Érezte Juli feszültségét maga mellett. Talán jobban fel kellett volna készítenie az anyjára.

Hiába mondta, hogy ne foglalkozzon vele, az anyjának úgysem lesz elég jó. Ilona sem volt az. Szarja le. Úgysem fognak találkozni túl sűrűn. Csak amikor a kötelező családi köröket futják. Azt is csak az apjára való tekintettel. Ha csak rajta múlott volna, Sándor minden kapcsolatot megszakít az anyjával évekkel ezelőtt, pontosan úgy mint Angelikával.

– Valami társkereső oldalon? – kíváncsiskodott az anyja.

– Nem – morrant Sándor. – Egyszerűen csak találkoztunk. Tudod, néha ilyesmi is megtörténik.

– Borzasztó az ízlésed a nők terén.

– Vera, kérlek, fogd vissza magad – tette a kezét a nő karjára Sándor apja.

– Miért baj az, ha kimondom a véleményemet?

– Nem az a baj anyám, hogy kimondod – szólt közbe Sándor higgadtan. – Tudod, csak az a nem mindegy, milyen stílusban teszed.

– Stílus maga az ember – húzta ki magát az anyja. – Én legalább őszinte vagyok. Hát te? – villantotta a szemét a fiára.

– Nem értem, mire gondolsz!

– Ne játszd itt nekem az ártatlan óvodást. Elegem van abból, hogy úgy viselkedsz, mint egy sértett kisfiú, ahelyett, hogy felnőtt férfi módjára odamennél hozzá, és elmondanád neki, ami benned van.

Annak ellenére, hogy Sándor nem nézett Julira, a szeme sarkából érzékelte, hogy a nő mereven tartott, egyenes háttal ül mellette. Benne meg felizzott a düh az anyja iránt. Ismételten. Hogy nem képes visszafogni magát akkor, amikor Juli is itt van? Éppen most mutatta be őket egymásnak.

– Nekem nincs mondanivalóm a számára – tört ki belőle.

– Hazudsz. Ismerlek, mint a rossz pénzt. Nyalogatod a sebeidet, miközben majd szétfeszít belülről az a sok ki nem mondott szó. De te ahelyett, hogy odamennél, és kimondanád, inkább összeszedsz mindenféle nőcskéket, hátha elfeledtetik veled mindazt, ami mérgez belülről.

Sándor felpattant.

– Na, nekem most van elegem ebből. – Megfogta Juli kezét és felhúzta. – Köszönjük a vendéglátást, mi most elmegyünk.

– Átmehetnél Angelikához, és neki is bemutathatnád a barátnődet. Biztosan értékelné a gesztust – mondta az anyja hideg mosollyal.

– Befejezted anyám?

– Én ezt sosem fogom befejezni, amíg élek.

– Nagyszerű – mondta Sándor mereven. – Isten áldjon.

Naivan azt hitte, hogy ezzel vége van. Karácsonyig nem is fog hallani az anyjáról. Tévedett.

A hétvégét Julival töltötte, amíg a gyerekei Ilona anyjánál voltak, és sikerült teljesen elfeledkeznie az anyjáról, Angelikáról, és az egész rohadt múltjáról. Mondhatni majdnem normálisra sikerült a hétvégéje.

Hétfőn este a konyhában ültek. Sanyi egy nehéz matematika példa felett ült Ilonkával. A nővére segített neki megoldani a példát. Sándor Napóleonnal játszott, amikor csengett a telefon. Ilonka állt fel és ment be a nagyszobába, hogy felvegye a kagylót, mivel Sanyi belemerült a feladatba, Sándort pedig a kiskutya kötötte le. Próbálta a papucsát kiszabadítani Napóleon fogai közül, aki morogva tiltakozott az ellen, hogy elvegyék tőle ezt a kiváló játékszert.

– Pók lakás – szólt bele Ilonka kedvesen a telefonba. Némi csend után. – Persze, hogy itt van, Vera nagyi! Nem tudom, hol máshol lehetne! – mondta kicsit keményen.

Sándor, ahogy meghallotta az anyja nevét, kirántotta a papucsát Napóleon fogai közül.

– Majd később játszunk – ígérte meg a kutyának, és kelletlenül elindult a nagyszoba felé. Ilonka már tartotta is felé a telefonkagylót.

– Vera nagyi téged keres! Semmi jót nem ígér a hangja! – figyelmeztette csendesen. – Mit követtél el, hogy ennyire dühös rád? – kérdezte kíváncsian, miközben visszaült Sanyi mellé az asztalhoz.

– Folyamatosan dühös rám – válaszolta Sándor.

– De most kicsit jobban, mint szokott – jegyezte meg a lánya.

Sándor el nem tudta képzelni, miért hívja az anyja, mivel sosem tengett benne túl az anyai ösztön, sosem volt kíváncsi a fia hogylétére. Ha hívta annak mindig oka volt. Nyilván megint megjegyzéseket fog tenni Julira.

Fene abba a ráérős fajtájába! – gondolta rosszkedvűen.

– Mit akarsz, anyám? – szólt a telefonba.

– Jól érzem, hogy nem örülsz a hívásomnak, drágám? – kérdezte az anyja mézes-mázas hangon.

– Térjünk a lényegre!

– Látogasd meg Angelikát, és beszéljétek meg végre ezt a dolgot egyszer és mindenkorra.

– Angelika… – mordult dühösen a kagylóba. – Eszem ágában sincs beszélni vele!

Tekintete a gyerekeire siklott. Mennyi ideje már, hogy elhagyta Angelikát. Tizenhat éve nem látta, legfeljebb csak magazinok címlapjain, ha éppen olyan helyen járt.

Semmi kedve nem volt vele találkozni, mert akkor ismét át kellene élnie a fájdalmát, amit nem akart. Az érzést, hogy hazudtak neki, rászedték, becsapták. Ráadásul éppen az az ember tette mindezt, akit a világon a legjobban szeretett.

A nő, akit feleségül akart venni nem volt képes megbízni benne.

Mit mondhatna neki?

Mit mondhatnának egymásnak?

Már nem maradt semmi ezen a világon, amit meg akart volna vele osztani. Beleértve a dühét is.

– Amíg nem teszed meg, addig nem hiszem el, hogy komolyan gondolod ezzel a kis nővel.

– Juli a neve – mondta Sándor ridegen.

– Juli – fújt az anyja. – Ha neked így jobban tetszik.

– Anyám, szíved joga azt hinni, illetve nem hinni, amit akarsz. Ha nincs más mondanivalód számomra, akkor fejezzük be ezt a beszélgetést, és kérlek, tartsd tiszteletben a döntésemet.

Az anyja nem hívta fel többé. Végül az a nagybetűs ÉLET nem tartotta tiszteletben a döntését. A karácsonyi vásárlást intézte. Sanyinak keresett igazi bőrfocit, amikor a Sportszer bolt ajtajában összekoccantak.

Először észre sem vette, hogy ő az. Sűrű bocsánatkérések közepette, ösztönösen nyúlt a nő karja után, hogy megtartsa. Lágy parfümillat ölelte körül. Ismerősen, szívet tépően. Csak azután nézett a nő arcába. Legelőször a szemébe. Semmit nem változott. Ugyanolyan mosolygósan, gesztenyeszínben csillogott, a hó nagy pelyhekben ült meg hosszú göndör fürtjein.

– Sanyi? – kérdezte rekedtesen hangon.

Sándor elengedte, és kettőt lépett hátra. A szíve a torkába ugrott.

– Angelika – mondta ki nehezen.

Tizenhat éve egyszer sem futottak össze. Véletlenül sem. Bár állítólag Angelika ott volt Ilona temetésén. Ő nem látta. Alig emlékezett bármire azokból az időkből.

Népes család tódult ki a sportbolt ajtaján, félrelökték őket.

Angelika megigazította a vállán a táskáját.

– Örülök, hogy látlak. Hogy vagy? Jól nézel ki – jegyezte meg Sándor arcát vizsgálva.

A férfi bólintott.

– Megvagyok.

A fenébe! Úgy érezte magát, mint akit jól gyomorszájon rúgtak.

– Tudod, sajnálom, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól.

– Sajnálod? – tört ki Sándorból. – Te sajnálod? Figyelj rám, Angelika! Szeretném, ha jövőben nem szólnál bele a gyermekeim életébe! Az lenne a legjobb mindannyiunknak, ha egyáltalán nem is találkoznál velük! Nem akarom, hogy bármi közöd legyen hozzájuk!

Angelika vett egy mély lélegzetet.

– Sajnálom, de ebbe nem egyezek bele, Sanyi! – mondta határozottan. – Bármit megtehetsz. Megbánthatsz, gyűlölhetsz, semmibe vehetsz, de azt sosem tilthatod meg nekem, hogy találkozzak a gyerekeiddel. Szükségük van rám!

Sándor megrázta a fejét.

– Julira van szükségük! – jelentette be komolyan.

Angelika bólintott.

– Rendben. Akkor engedd meg nekik, hogy erre maguktól jöjjenek rá. Ha úgy gondolják, nincs szükségük rám, elengedem őket.

Sándor egy ideig csak nézett rá. Nem várta tőle, hogy így kiáll bármiért. Főként nem az ő két gyermekéért. Valahol a szíve mélyén boldog volt, hogy Angelika így ragaszkodik Ilonkához és Sanyihoz. Még akkor is, ha egyszer úgyis Julira fognak támaszkodni. Olyan érett, felnőtt gondolkodásra vallott, amit sosem várt Angelikától.

– Ha már így összefutottunk, talán megihatnánk egy kávét – mondta hirtelen. Úgy érezte mégis van miről beszélgetniük. Most először tudni szerette volna milyen az a kapcsolat, ami a gyermekeit és Angelikát összeköti.

A nő hirtelen elmosolyodott. Váratlanul tűnt el a feszültség köztük. Olyan sok év óta először találkoztak és igaz, hogy csupán egy kávéra ültek be a közeli presszóba, de mintha leomlottak volna a falak, amit eddig Sándor kettőjük közé emelt.

Beszélgettek. Óvatosan. Finoman elkerülve a tizenhat évvel ezelőtt történteket. És nem emlegették Julit sem. Még nevettek is, mert értették egymás vicceit. Nem hiába nőttek fel együtt.

A végén úgy váltak el egymástól, hogy abban benne rezgett egy új találkozás lehetősége. Úgy, hogy bármikor leülhessenek újra kávézni és bármikor ott folytathassák a beszélgetést, ahol most abbahagyták.

Mintha nem is lett volna az elmúlt tizenhat év.

Ilonka szomorkodott. Robi bejelentette, hogy elutazik. Az utolsó randijuk volt, és odakint szakadó hóesésben búcsúzkodtak a kapualjban, amikor megérkezett Sándor és ellenkezést nem tűrve beparancsolta őket a szobába.

– Semmi szükség arra, hogy mínusz tízben mind a ketten megfázzatok – mondta szigorúan. – Ne aggódjatok, nem fogom rátok törni az ajtót! – biztosította őket, bár szíve szerint azt is megtiltotta volna nekik, hogy kettesben bevonuljanak Ilonka szobájába és magukra csukják az ajtót. De rettenetesen hideg volt odakinn, és nagyon jól tudta, hogy képesek lennének órákig kint álldogálni a kapualjban, mert elválni olyan nehezükre esett egymástól. Meg persze tudta, hogy Robi a héten elutazik Franciaországba, tegnap este felhívta Ilonkát, hogy elmondja neki.

Na, hát az ilyen elválós utolsó randikat sem szerette, mert ilyenkor tesznek a szerelmes lányok meggondolatlanságokat! Szíve szerint fogta volna Robit és egyenesen elindította volna hazafelé, még akkor is, ha szívtelennek tűnik. De közben sajnálta az ő kicsi lányát, mert tegnap este ott könnyezett a vállán és szipogva ismételgette egyfolytában: „Elutazik! Már nem szeret!”

Ő pedig gyengéden magához ölelte és együtt érzően vigasztalta, miközben kis iróniával gondolt az élet apró fintoraira. Angelika és ő… Robi és Ilonka. Másolja magát az élet.

Mennyire nem ismerte az ő kicsi lányát, mert amikor bejöttek az volt az első, hogy felrakott egy teát és leültek a konyhába melegedni, amíg fel nem forrt a teavíz, és ez nagyban megnyugtatta Sándor háborgó apai gondolatait. Még akkor is, ha Robi és Ilonka végig egymás mellett ültek és egyetlen pillanatra sem engedték el egymás kezét.

Amikor aztán kicsit elvonultak nem is tudta volna megmondani, hogy a lányában nem bízik, vagy a saját nevelésében. Rájött, hogy az életben nem lesz többet egy nyugodt perce sem, ezek után folyton félteni fogja a lányát mindenféle jöttment fiúktól, mert hirtelen elképzelni sem tudta, hogy létezhet valahol bárki, aki elég jó lehetne egy Pók Ilonához!

Megpróbált nem egyfolytában arra gondolni mit csinálhatnak odabenn, mert a fantáziája kezdett pokoli dolgokat produkálni és nem állt messze tőle, hogy bemenjen és beverje Robi képét, ha nem csinált semmit, akkor is.

Robi nemsokára már ment is. Ilonka szeme könnybe lábadt, amikor bement az édesapja szobájába. Sándor az ágyán nézte a tévét. Ilonka odabújt mellé, ő pedig átölelte.

– Nem akarom, hogy elmenjen! –mondta csendesen a lánya és eleredtek a könnyei.

Sándor megsimogatta a lánya könnyes arcát. Nem tudott neki vigasztalót mondani. Nem akart valótlanságokat kiejteni a száján, közhelyeket mondani vagy jóslatokba bocsátkozni csak azért, hogy megvigasztalja és ezzel hiú ábrándokba ringassa, mert akkor csak még nagyobb fájdalmakat okozna neki, ha Robi mégsem jönne vissza két hónap múlva.

Látott már példákat arra, hogy valaki elindult néhány hétre Franciaországba és csak hosszú évek múltán tért haza. Angelika éppen ezt tette a veszekedésük után. Pedig, ha akkor hazajött volna, ha akkor találkozhattak volna, akkor ő megbocsájtott volna. Tudta.

Mert akkor már nagyon hiányzott és nagyon bántotta a dolog.

De Angelikának esze ágában sem volt hazajönni. Ezzel be is tetőzte az ő akkori vad elkeseredettségét. Akkor már valóban kezdte gyűlölni, mert a karrierje sokkal fontosabb volt mindennél.

Másrészt.

Ha Angelika nem ment volna el, akkor ő soha nem ismerte volna meg Velencei Ilonát. Sosem lett volna része élete legboldogabb tíz évében és nem lett volna két csodálatos gyermeke. Mindennek oka van ebben az életben. Csak még azt nem tudta mi célja volt a sorsnak azzal, hogy elvette tőle imádott feleségét, gyermekei szerető édesanyját. Mert ez egy szörnyen gonosz dolog volt, bármilyen hatalmas erő kezébe is futottak össze a szálak. Ez kegyetlenség volt az élettől.

A csendben élesen berregett fel a telefon. Sándor kicsit kedvtelenül állt fel, hogy felvegye a kagylót. Ilonka valószínűleg nem volt abban a lelkiállapotban, hogy most bárkivel elcseverésszen. Főleg, hogy még mindig olyan kis szipogós volt miután megsiratta Robit.

– Pók lakás! – szólt bele határozottan a telefonba.

Egy ideig nem szólt vissza senki. Sándor már éppen fontolóra vette, hogy visszateszi a telefonkagylót a helyére, amikor végül beleszólt az a jól ismert, kedves, vidám hang.

– Az autóm…

Sándor elmosolyodott. Jelen pillanatban képtelen volt haragudni Angelikára. Valaha mindig a kocsijára hivatkozott, ha váratlanul látni akarta, de tudta, hogy Sándor mennyire elfoglalt. „Az autóm” olyan volt, mint egy kód kettőjük között.

– Mi van az autóddal? – kérdezte vissza kedvesen.

A nő belenevetett a kagylóba. Szinte látta maga előtt gyönyörű, barna szemét, vidám, mosolyra húzódó, piros ajkát, apró, fehér gyöngyfogait. Olyan felkavaró érzések kerítették hatalmukba, amilyet már nem érzett évek óta. Határozottan zavarba jött saját érzéseitől és mivel tudta, hogy Ilonka ott van és őt nézi, így inkább még el is fordult az ablak felé.

– Nem tudom, de igazán megnézhetnéd.

Sándor behúzta a sötétítőfüggönyt.

– Esetleg holnap délután megfelel? – kérdezte hirtelen.

Nem tudta mit várhat attól, hogy újra találkoznak. De amikor a közös kávézás után elváltak, tudta, hogy újra látni akarja Angelikát. Ugyanolyan jó volt vele beszélgetni, mint azelőtt. Érezte, hogy figyel rá. Hogy érdekli minden, amit mondd és ő is szeretett volna mindent tudni, ami az elmúlt tizenhat évben történt a nővel.

Merre járt? Kivel? Hogyan? Meddig?

Nem is tudta miért tartotta magát olyan konokul távol Angelikától. Amikor annyira jól kijöttek egymással és fél szavakból értették mit akar a másik.

– Igen! Tökéletesen megfelel. Sanyi! Esetleg kérhetek tőled még valamit?

–Természetesen! – mondta úgy, mintha az elmúlt tizenhat évben is beszéltek volna egymással. Mintha nem is lett volna az a távolságtartó sok év.

Angelika felsóhajtott.

– Sanyi! Bocsáss meg nekem, kérlek! – suttogta elfúló hangon. – Nem tudtam, mit teszek!

– Ne kérj tőlem lehetetlent – válaszolta Sándor. – És talán mégis jobb, ha nem találkozunk többé.

Újra úgy érezte, hogy soha nem lesz képes megbocsájtani Angelikának.

Nem tudna soha többé megbízni benne.

Nem tudta, minek nevezhetné azt, ami akkor köztük volt, annak ellenére, hogy össze akartak házasodni.

Mi volt a baj, hogy Angelika nem bízott eléggé benne?

Miért nem neki mondta el, hogy gyermeket vár?

Miért kellett ezzel az anyjához fordulnia és ezzel tönkre tenni a jövőjüket?

Sándor háta mögött ők ketten megbeszélték, hogy elveszik azt a kis életet, pedig még meg sem született. Neki, az apának, el sem mondták, nem is hagytak számára választási lehetőséget! Esélye sem volt, hogy megvédje meg nem született gyermekét. Amikor megtudta, akkor már késő volt.

Pontosan emlékezett arra a végzetes májusi délutánra. Teljesen átlagos csütörtök délután volt, illatos könnyű tavaszi záporral. Telefonhívást kapott a műhelyben. Egy férfi volt. Ma sem tudja kicsoda. Közölte vele, hogy a menyasszonya közelében sem volt az elmúlt napokban semmiféle fotózásnak.

Sándorban ott tört össze minden. Minden, ami szép lehetett volna. A jövőjükbe vetett hite. Mindennek vége volt. Nem volt már bizalom, nem volt már szeretet, nem maradt egy szemernyi jó érzése Angelikával kapcsolatban.

Hazudott, becsapta minden szemrebbenés nélkül. Ennél még talán az is sokkal jobb lett volna, ha megcsalja.

Akkor elment hozzá, hogy tőle hallja. És Angelika még mindig hazudott, olyan konokul nem volt hajlandó beismerni semmit. De Sándor már látta rajta, látta a szemén… tudta, hogy nem mond igazat.

Soha nem bántott egyetlen nőt sem addig a percig és azután sem sohasem. Angelika volt az első és ugyanakkor az egyetlen nő is, akit életében megütött.

Nem bánta meg.

Ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt azok után, amit a gyermekükkel tett. Ma is iszonyatos gyilkos düh vett rajta erőt, ha csak rágondolt.

Miért nem számított akkor ő?

Hol volt kettőjük között a bizalom?

Egészen addig azt hitte, hogy tökéletesen összeillenek.

Mennyire fiatal volt, mennyire naiv. Angelika éppen ugyanúgy.

Hogy hihette el az anyjának, hogy ezek után semmi sem fog változni kettejük között? Hogy is hihette, hogy mindezek után képesek lesznek úgy élni, mint azelőtt? Hogy hihette?

Ki akarta menekíteni Angelikát az anyja karmaiból, hogy végre lehessen saját önálló élete, amibe nem szól bele senki. Késő volt.

Ismét úgy érezte, hogy nem akarja, újra látni Angelikát. Nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzá. Mert a közelébe képes elfelejteni, mennyire megbántotta akkor régen.

Nem akarta elfelejteni!

És soha nem is akart megbocsájtani!