Pók Ica 

Az első szerelem

25. rész

Marci

Elérkezett az iskolában a téli szünet előtti utolsó nap.

A 8. c. osztály a délutáni fenyőünnepélyre készült.

Marci bizalmasan közölte Icával, hogy szakított Dórival. Még reggel becsengetés előtt botlottak egymásba a folyosón. Nem is nagyon kellett beszélniük, egy szempillantásból értették egymást.

Marci éppen egy nagy, feltekert, második világháborús térképpel közeledett a terem felé. Mint kinevezett térképfelelős mindig gondoskodnia kellett az aktuális mappáról. Élvezte az olyan feladatokat, amik mozgásban tartották, addig sem kellett a fenekén üldögélnie.

Ica Mariskával érkezett, de amikor meglátta Marcit, kicsit lemaradt és hagyta, hogy a barátnője előre menjen és megvárta, míg becsukódik mögötte az osztályajtó. Marci vigyorogva rákacsintott.

– Szia! Nem sok kedvem van ma este lemenni a clubba – közölte. – Tegnap szakítottunk Dórival.

Ica levette a sapkáját és gyengéden megérintette a fiú karját.

– Sajnálom! Mi történt?

Marci vállat vont.

– Állandóan féltékeny volt. Totál kiakadtam.

A folyosón hirtelen lökdösődés támadt, sokan rohantak el mellettük. Jobbnak látták az ablak mellé húzódni. Ica kíváncsian nézett Marcira. Nem igazán értette:

– Rám volt féltékeny? – kérdezte hirtelen.

Marciéknak voltak ebből problémáik még azután is, miután Ica és Robi együtt kezdtek járni. Dóri utána sem nyugodott meg teljesen.

– Ja. Többek között. Meg minden lányra. Már kezdtem tőle nagyon megőrülni. Fogalmam sincs, miért volt ez jó Dórinak. Ez az állandó kiakasztó patáliázás, ha csak, rá mertem nézni bárkire. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a bizalmatlanságot, és igenis fenntartom a jogot arra, hogy lányokkal is barátkozzak. Azt is megmondtam, hogy csak azért, mert ő ilyen gyanakvó, én nem fogok lemondani a barátságodról. Mindig is barátok voltunk.

Ica kinézett az ablakon, az iskola udvarán jó nagy hó volt már, hiszen egész héten esett. Ott ahol a takarítók utat csináltak kupacokba álltak a rakások.

– Akkor is sajnálom. Robi is elutazott… – mondta csendesen. – Két hónapra. Franciaországba.

– Hát, szar az élet – jelentette be Marci komolyan.

Becsengettek, végül bementek az osztályba. Ica nagykabátban, Marci kezében a térképpel. Szőnyi már megint olyan roppantul mindentudóan nézett rájuk. Persze nem szólt semmit. Mióta múltkor Marci betörte az orrát, nem mert megszólalni.

Mindenki a délutáni fenyőünnepély lázában égett. Sokan kikotyogták, hogy kit fognak megajándékozni, sőt még azt is, hogy mit vettek.

Az uzsonnaszünetben, Marci bosszúsan állapította meg, hogy Zita, az apja barátnője megint azt az undorító, mócsingos, szalámis szendvicset csomagolta neki, amit ki nem állhatott, és amit Zita is nagyon jól tudott. De direkt, minden alkalommal ezt pakolta neki. Pedig Marci hányszor megmondta neki, hogy utálja, nem bírja megenni, még a gyomra is felfordult tőle, és még a szagát sem bírja.

Megkereste a szemével Szőnyi Tamást.

– Hé, Szőnyi! – Megvárta, míg az ránéz és egy mozdulattal felé hajította a szalvétába csomagolt szendvicset. – A tied lehet.

Ica, aki amúgy is mindig olyan gondoskodó volt aggódva nézett rá:

– Akkor te most mit fogsz enni?

Marci megvonta a vállát.

– Leginkább semmit.

Így történt, hogy Jancsi odaadta neki az almáját, Ica pedig a fél szendvicsét, ami mindenképpen jobb volt, mint az eredeti verzió. Szőnyinek meg úgyis mindegy. Megevett mindent. És még azt sem mondta köszönöm.

A szünetben, a hókupacok között óriási hó csata kerekedett a felsősök körében. A nyolcadikosok nagy része méltóságán alulinak érezte, hogy bekapcsolódjon a játékba. Nem így Marci!

Minden évszakban megtalálta a maga gyönyörűségét. Szerette a telet, alig várta, hogy leessen az első hó. A szánkózás épp úgy a kedvenc elfoglaltságai közé tartozott, mint a hóemberépítés vagy a nagy hógolyó csata.

Rövid ideig szemügyre vette a terepet. Mindenki ott volt, aki valamicskét is adott a jó hírére. Az elit verekedők ki nem maradtak volna, hogy ezzel is biztosítsák a hírüket az erő terén. Marci gondolkodás nélkül beállt a gyengébbik csapatba, tudta, hogy szükségük van a segítségére.

Villámgyorsan gyúrt néhány kemény gombócot, a hó különösen jól tapadt ma. Aztán, amikor kiszúrta a másik csapat vezérét, határozottan célba vette erős, kemény dobásával. Egymás után értek a hógolyók a hetedikes fiúra. Az első a vállát találta el, amivel még nem is foglalkozott, azt hitte eltévedt hógolyó volt. A következő kettő már a nyakába landolt és utat talált a hideg hó és lecsorgott a hátán. Akkor kezdett el rájönni, hogy ez nem csupán a véletlen műve lehet!

Nem sokáig kellett keresni az új ellenséget. Azonnal meglátta. A szemük összevillant. Ki ne ismerte volna Kővári Marcit, aki mindig ott volt, ahol nem kellett volna és általában, minden egyes alkalommal a gyengébbek oldalára állt. A nagymenők közül soha senki nem értette, miért teszi, amikor neki ott kéne lennie a másik oldalon. Az örök nyertesek oldalán.

De Marci mindig olyan jótét lélek volt és a gyengék pártjára állt.

Ha vertek egy kis mitugrászt, tuti felbukkant, hogy megvédje. Most is!

Mit gondolt, hogy a kis kétbalkezesek, az örök vesztesek oldalán kapcsolódik be a hó csatába? Amikor már nyerésre álltak az iskola nagymenői!

Ica

Jancsi a fejére húzta a meleg sapkáját.

– Szerintetek megérjük ebben az életben, hogy megkomolyodjon? – kérdezte tragikusan, mintha megbocsájthatatlan bűn lenne beállni a nagy iskolai hógolyózásba.

Jancsi mindenesetre úgy is gondolta, hogy egy nyolcadikosnak már igencsak felelősségteljesebben kéne viselkednie, és nem vad hó csatát vezetnie az udvar közepén, mert Marci pillanatok alatt átvette az irányítást.

Idáig hallatszottak rövid, erőteljes utasításai, és mindenkit név szerint ismert. Egytől egyig szót fogadtak neki. Sanyi egyenesen odacsapódott mellé és ő lett a szárnysegédje. Közben az egész udvarban feltámadt a hangzavar és vad bíztatásba kezdtek a kint rekedtek.

Mariska a hóban toporgott.

– Sosem fog felnőni! – jelentette be fintorokat vágva, majd Icára nézett. – Odafigyelhetnél az öcsédre is, milyen társaságban forgolódik. Az életben nem mosod le róla a kis hülye, bajkeverő címkét!

Ica megbántva nézett rá vissza. Az öccse akkor sem kis hülye és egyáltalán nem bajkeverő sem.

– Nem bántsd az öcsémet! Sanyi nem rossz! És Marcit sem kéne leszólnod! – tette hozzá dühödten. Egyáltalán nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy valaki iskolai hó csatát játszik.

Mariska a szemeit forgatta.

– Ne már! – mondta finnyáskodva. – Olyanok, mint valami elszabadult gyogyósok! Nézz már rájuk! Visszamentünk az oviba, vagy mi van már? – kérdezte fennhéjazva.

Ica megbántódott és nem volt messze attól, hogy komolyan megsértődjön Mariskára, amiért ilyen hangnemben szapulja az öccsét és a legjobb barátját. Erőteljes mozdulattal megkötötte a sálját, és határozottan elindult Sanyi és Marci felé. Egyenesen át minden hóakadályon. Még hallotta maga mögül Jancsi jókedvű nevetését és Mariska hisztis sipítozását, amivel tiltakozik Ica viselkedése ellen.

Útközben lehajolt egy maréknyi friss hóért és vadul gyúrni kezdett egy formás kis hógolyót. Mire odaért már kész is volt vele, határozottan odanyújtotta Marcinak. A fiú meglepődve nézett rá vissza.

– Nem hittem, hogy itt fogsz megjelenni, egy hócsata kellős közepén.

Ica kihúzta magát.

– Mégis itt vagyok.

Marci elmosolyodott, kedvesen rávigyorgott, olyan ellenállhatatlanul rákacsintott, majd elvette tőle a hógolyót. Sanyi felnevetett.

– Hát ez tök állat! – jelentette be, amikor meglátta a nővérét Marci mellett.

Ica meleg sapkája alól kiszabadult néhány szőke hajtincs. Magas karcsú alakja olyan volt, mint egy hős amazon a sok kipirosodott fiú között. Térdig érő fekete csizmájában volt. A túloldalon szinte megállt a támadás, amikor észrevették. Egyszerűen elbűvölő volt, maga a megtestesült gyönyörűség, és odaát a fiúk többsége hangos füttykoncertbe kezdett! Icát olyan szinten felhergelte Mariska bántása, hogy most hangosan odakiáltott az ellenfélnek.

– Mit tátjátok a szátokat? Elment a bátorságotok, srácok? – kérdezte kihívóan.

Hallotta, hogy mellette Marci jókedvűen felnevet, majd egy határozott utasítással vad támadásra szólította fel a csapatát, miközben megfogta a lány kezét és behúzta egy hókupac mögé, nehogy eltalálja néhány arra tévedt hógombóc.

Körülöttük egyfolytában zúgtak a hógolyók. Akkor megjelent köztük Jancsi is és egy nagy sóhajjal megkérdezte.

– Mit segíthetek?

Marci jókedvűen hátba vágta, miközben megkérte, hogy gyúrjon néhány hógolyót. Mire becsengettek leverték a másik csapatot. Vidáman mentek be az osztályba, ahol Mariska dühöngött.

– Tök égők vagytok! – mondta szikrázva. – Legszívesebben letagadnám, hogy ismerlek benneteket – tette hozzá halkan. Majd ránézett Jancsira. – Hogy tehetted? Tök égés, hogy veled járok, amikor ott hócsatázol! Hihetetlen!

Marci rávigyorgott.

– Mit hergeled magad! Semmi jelentősége nincs! – felelte jókedvűen. – Szerintem meg klassz, hogy egyszer képes volt jól érezni magát! – ránézett Icára. – Igazam van?

A lány bólintott. Ha Marcival volt, érdekes, hogy nem gondolt arra, hogy olyan gyerekesen viselkednek, és hogy dedós, amit csinálnak. Olyankor minden annyira természetes volt. Másképpen nem is csinálhatták volna. Egy percig sem bánta meg, hogy elment mellé hócsatázni. Tudta, hogy Jancsi sem bánta. Tulajdonképpen hálásnak kellett lennie Mariskának, mert ha nem piszkálta volna, akkor soha nem ment volna oda Marci és Sanyi közé és lemaradt volna egy ilyen fantasztikus érzésről.