Pók Ica 

Az első szerelem

27. rész

 

Ica

Másnap délután tartották az iskolai karácsonyi ünnepélyt. Szombatra esett, de ez, mintha a tanárokat nem érdekelte volna, elvárták a kötelező megjelenést.

A sportcsarnokban gyülekeztek délután kettőkor. Már Apu sem dolgozott, így ő is eljött. Ica beismerte, hogy Apu általában minden iskolai ünnepségen részt vett, a munkája sosem lehetett fontosabb. Icának főképpen azért esett ez jól, mert ő, első osztályos kora óta mindig verset mondott az ünnepélyeken. Imádta, egyszer sem jutott eszébe olyasmi, hogy bármilyen okból kihúzza magát. Rá versmondásban mindig lehetett számítani. Különben is potyaötös, és szaktanári dicséret járt érte. Akkor meg miért ne, ha olyanért kapta, amit amúgy örömmel csinált.

Gyalog indultak el hármasban, jó kedélyűen. Mivel közel laktak az iskolához, Apu sem ragaszkodott a kocsijához.

Ahhoz hideg volt már, hogy Ica otthon felvegye a szoknyáját, így inkább egy kis nejlon szatyorba vitte magával a fekete, térd fölé érő miniszoknyáját. Úgy gondolta, kedvenc, hosszú szárú, fekete csizmájával veszi fel, amit tavaly Aputól kapott szülinapjára. Ica szerette a nadrágot is, de mostanában egyre szívesebben viselt szoknyát.

Ica egy kicsit elfeledkezett az otthoni karácsonyról, és Julcsi néniről, mert Apu vidám történetet mesélt egy régi, ifjúkori karácsonyáról. Jókedvű nevetéssel fordultak be a sarkon, amikor Ica megpillantotta Marcit és Mariskát kéz a kézben andalogni a suli felé. A jókedve rögtön elszállt.

– Ezek szerelmesek? – kérdezte Sanyi meglepődve.

– Látod – válaszolta Ica tettetett könnyedséggel, de maga is érezte, hogy hamisan cseng a hangjában a megjátszott vidámság. A szíve összeszorult, és még a szemét is szurkálta a hideg. Pislogott néhányat. Csak nem fog már sírni ilyen semmiség miatt.

– Na, ne! – háborgott Sanyi. – Tök más érdekli őket. Hogy lehetnek szerelmesek? Ezt nem értem!

– Nem is kell neked mindent érteni – vágta oda Ica kurtán.

– Jól vagy, Ilonka? – kérdezte Apu együtt érzően. Pontosan úgy, mint, aki tudja, mit érez ebben a pillanatban. Ica szerette volna, ha nem ismeri ennyire, és nem tudja, és nem kérdezi meg, jól van-e?

– Persze – vágta rá nyeglén, de a hangja megbicsaklott.

Ez nem lehet. Verset kell mondania, nem remeghet így a hangja. Egy ilyesmi miatt. Csak, mert Mariska…

– Én ezt akkor sem hiszem – jelentette be Sanyi ellenkezést nem tűrő hangon. – Nem is illik hozzá ez a nyafka Mariska. Tuti nem is fogja hosszútávon elviselni. Különben is – tette hozzá felhúzott orral –, miért kell Marcinak csajokkal mászkálnia? Amikor olyan jó lányok nélkül! Nem értem.

– Néhány év múlva megérted –válaszolta Apu szelíden.

– De akkor most már nem is lesz benne az iskolai balhékban? Ha becsajozott? A lányok nem értik az ilyesmit.

A fennmaradó úton, Sanyi végig méltatlankodott a dolog felett, és többször megjegyezte, hogy ő ezt nem érti. Ami azt illeti, Ica sem értette, de ő most arra koncentrált, hogy eltüntesse azt az egyre nagyobb gombócot a torkából, ami egyre jobban szorította, és félt, hogy a verset sem fogja tudni elmondani, ha ott marad.

Apu búcsúzóul átölelte, és Ica belebújt a karjaiba.

– Meg tudod csinálni! – súgta Apu a fülébe.

Semmi mást.

Nem mondott olyasmit, hogy rá se rántson, vagy azt, hogy nem fontos, és majd minden rendben lesz, ne is foglalkozzon Marcival és Mariskával. Csak annyit mondott: „Meg tudod csinálni!” és ez elég volt ahhoz, hogy enyhébb legyen a szíve körül a szorítás, és kisebbé váljon az a gombóc a torkában.

Mielőtt belépett az osztályba, vett egy mély lélegzetet. Legyen.

Rögtön kiszúrta, hogy Mariska nincs bent. Marci a nyitott ablaknál állt, ahonnan tódult be az utca hidege, és valamit nagyon figyelt, de amikor nyílt az ajtó, odafordult.

Összeakadt a pillantása Icáéval.

Ritka alkalom volt, hogy egyikük sem mosolyodott el ilyenkor. Általában játékos vidámsággal üdvözölték egymást. Ica megbántottan fordult el, módszeresen kigombolta a kabátját, és felakasztotta a fogasra. Még kevesen értek be, ezért bőven akadt hely a fogason. Újabb nagy levegővétel, mielőtt megfordult, és a helyére ment.

Marci komoly arccal közeledett felé. Fekete, élére vasalt szövetnadrágot viselt, makulátlan, fehér ingét nem tűrte be a nadrágjába, még a fekete nyakkendőjét is kilazítva hordta. Mindig utálta a kötöttségeket.

 

 

Marci

Bántotta, amiért Ica tegnap este csak úgy lelépett a karácsonyi osztály buliból, anélkül, hogy elköszönt volna tőle.

Az sem esett jól, hogy Ica hagyta, hogy Mariska csak úgy ráakaszkodjon.

Marci úgy gondolta, Icának oda kellett volna jönnie és közbeavatkoznia. Nem egyedül hagynia éppen akkor. Így Mariska totál rámászott a nyakára. Azóta állandóan nyüzsög körülötte. Nyomul, mintha lenne bármi esélye.

Marci azt sem tudta, járnak-e még Jancsival. Meg azt sem, Mariska mit akar. Nyilvánvalónak tűnt, hogy csak Játszik, Jancsi miatt.

Marcit mindig is idegesítette Mariska játszadozása, de tegnap óta különösen. Akárhányszor megpróbált vele beszélni, hogy hagyja már abba ezt a baromságot, a lány elkezdett nyavalyogni. Marcit fárasztotta, miközben sajnálta is Mariskát, úgy erőlködött.

De akkor is! Azon nem változtat, hogy Icának közbe kellett volna avatkoznia, ha már Jancsi lelépett Piroskával.

Marci egyik keze a zsebében, míg a másikkal odatámaszkodott Ica padjára.

– Szia! – köszönt kurtán.

Ica nem mosolyodott el. Sőt, úgy tűnt, egyáltalán nem is akar figyelmet fordítani rá. A vékony szatyrában matatott.

– Szia! – köszönt vissza, de közben elővette a szoknyáját.

Marci őt nézte.

Miért ilyen rideg vele?

Már megint miért haragszik?

Mert nyilvánvaló, hogy haragszik. Csak rá kellett nézni. Sosem szokott ilyen távolságtartó lenni. A csoda igazodik már ki rajtuk!

Minden lánynak egy libának kell lennie?

Még Icának is?

Ezt azért nem fogja hagyni, ebben biztos volt!

Miért nem lehet minden olyan, mint régen?

Még akkor sem értette, amikor az anyja egyszer mosolyogva csak ennyit mondott: „Tobzódnak a hormonjaitok, gyermekem!”

Az anyja nem csinált ügyet az ilyesmiből.

Az anyja nem volt meglepődve semmin.

Az anyja mindent tudott és sosem voltak tabuk közöttük.

Az anyjával mindenről lehetett normálisan beszélni.

De hogy lehet az ilyesmit úgy magyarázni, hogy túltengnek bennük a hormonok?

Még ha így is van, barátok közt ennek fel sem kéne tűnnie. Legalábbis Marci úgy gondolta.

– Most miért haragszol? – kérdezte Marci komoran.

– Nem haragszom – hárított Ica rá sem nézve.

– Tök nyilvánvaló, hogy haragszol.

– Tényleg?

– Sosem vagy ilyen távolságtartó. Ica! Nézz már rám!

Ica végre felnézett. Kék szeme elsötétedett, mintha viharfelhők gyülekeznének az égen.

– Mi bajod van? – kérdezte Marci.

– Semmi – vágta rá Ica morcosan.

– Ne már! Mindig elmondod, ha bánt valami. Most miért nem?

Ica szája megremegett.

– Ti jártok? – kérdezte remegő hangon. – Mariskával?

– Nem hinném! Miért?

Ica a szoknyáját babrálta.

– Fogtátok egymás kezét…

Már érteni vélte, miért orrolt meg rá Ica. Szóval ez a baja! Azt hiszi, hogy elhappolta a legjobb barátja nőjét.

Ne már! Jobban kéne ismernie, hogy tudja, ez nem igaz!

Dehogy is kéne neki Jancsi barátnője. Nem is egy az ízlésük Jancsival, már ami a lányokat illeti. Marci igazság szerint nem tudta, milyen az ő nőideálja, de tuti nem olyan, mint Jancsié. Ebben már most száz százalékig biztos volt.

– Nem járunk! – vágta rá Marci határozottabban.

Ica a szoknyájával a kezében elindult kifelé.

– És ezt ő is tudja? – kérdezte meglehetősen mérgesen.

Marci nem értette igazán.

– Ica… – szólt utána, de a lány szó nélkül kiment az osztályból.

Marci homloka ráncba szaladt, ahogy nézett utána.

Nem is ő fogta Mariska kezét, hanem a lány ragaszkodott ehhez mindenáron. Mariska nyomult! Most mi a fenét csinálhatott volna? Amikor Mariskával nem lehet beszélni?

Ja, ott kellett volna hagynia a fenébe, és leszarni az egészet.

Miért ilyen bonyolult minden?

Lassan összegyűlt az osztály.

Mindenki meglepetésére, a tegnapi osztály bulin történtek ellenére, Jancsi egyedül érkezett. Marci el nem tudta képzelni, hol hagyta Ács Piroskát.

Jancsi fess volt, mint mindig. A nadrág, a zakó és még a nyakkendő is tökéletesen rendezetten állt rajta. Első útja Marcihoz vezetett. Az osztályban olyan csend honolt, hogy ha egy hajszál földet ér, azt is meghallották volna.

– Kopj le róla! – szikrázott fel Jancsi tekintete. Marci még sosem látta ilyennek.

Minden kétséget kizárva Mariskáról beszélt. Egyáltalán nem csinált ügyet belőle, hogy majdnem tele van az osztály és mindenki őket bámulja.

Marci a lányok padja felé fordult. Mariska a körmét rágta, Ica, egészen a pad szélére húzódva, a lehető legtávolabb ült le Mariskától, de most felvonta a szemöldökét.

Marci újra minden figyelmét Jancsinak szentelte. El nem tudta mondani, mennyire hálás azért, amiért végre valaki megszabadítja Mariskától. Bár eddig Marci azt hitte, Jancsi totál rá van állva Ács Piroskára.

– Oké! – emelte fel a kezét. – Kész örömmel!

Azt gondolta, ezzel rendben vannak. Nem értette, hogy ezek után Jancsi miért esett neki. Hiszen Marci igen előzékeny módon, könnyed gyorsasággal lemondott Mariskáról.

Lehet, hogy Jancsi már nem tudta visszafogni magát?

Talán egészen eddig hergelődött?

Marci nem tudta a válaszokat, mert Jancsi mindig maga volt a tökéletes úriember. Most mégis elveszítette a fejét. Hatalmasat csapott Marci állára. Egyértelműen feljebb akarta, bele Marci arca közepébe, de Marci kiváló reflexeinek és verekedős múltjának köszönhetően, felkapta a fejét, mielőtt még Jancsi ökle becsapódhatott volna. Így is elsötétült előtte a világ egy pillanatra.

A dühe is fellángolt.

Na, nem! Ezt nem hagyja annyiban! Egy Kővári Marcit nem lehet következmények nélkül megütni! Még Jancsinak sem.

Olyan erővel ugrott Jancsinak, hogy a fiú ledőlt a lábáról. Marci lehajolt és a zakójánál fogva rángatta fel a földről, majd teljes erejéből nekilökte a táblának.

 

 

Ica

Ica felpattant a helyéről, és elkerekedett szemmel bámulta őket. Már akkor sem értette, mi történik, amikor Jancsi nekiment Marcinak. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző.

Nem tudta, miért nem avatkozik közbe valaki. Egy erős fiú, aki szét tudná őket választani. Ica biztos volt benne, hogy Jancsi nem gondolkodott, amikor nekiment Marcinak. A szelíd Jancsi pont Marcinak? Marcinak, aki az egész iskola legjobb verekedői közé tartozott.

Esélye sem lehet ellene!

Ica jól látta, hogy Jancsi már nem tud védekezni, Marci meg teljesen elvesztette a józan eszét.

Ismerte.

Marci nem hagyja senkinek, hogy felülkerekedjen rajta. Jancsinak sem!

Kővári Marcit nem lehet büntetlenül megütni.

Hogy felejthette el ezt Jancsi?

Ica el nem tudta képzelni, hogy lehetne Marcit leállítani.

Marci veszélyes volt, amikor verekedett.

Az osztálytársaik meg ott állnak, és hangosan őrjöngnek, miközben Marci betegre fogja verni Jancsit.

Ica előrébb nyomakodott a többiek gyűrűjében, tudta, hogy neki kell közbeavatkoznia, ha azt akarja, hogy befejezzék a verekedést.

A többiek nehezen engedték oda a tábla elé. Ica kihasználta a pillanatot, amikor Marci kicsit hátrébb lépett, Jancsi teljesen nekipréselődött a táblának, mint, aki mozdulni sem tud, az orrából lecsöpögött a vér makulátlan fehér ingére.

Ica ekkor ugrott közéjük.

– Elég legyen! – kiáltotta erőteljes hangon, hogy felfogják, ahányan vannak. Marci is, Jancsi is, és az egész osztály is, akik hangosan hergelték őket.

Szinte ki sem mondta, amikor eltalált az ütés az arcán, olyan erővel, hogy hirtelen azt sem tudta, hol van és mi történt.

Gyorsan rájött, hogy éppen Marci elszabadult öklének az útjába állt. Egy pillanat alatt történt. Mint egy lassított felvétel úgy pörgött a lány szemei előtt.

Belépett Julcsi néni és riadtan nézte, mi történik a tábla előtt.

Az osztály hirtelen elnémult.

A csendben csak Ica fájdalmas sikoltása hallatszott.

Ugyanakkor felemelkedett a keze és olyan váratlanul ütötte vissza Marcit, hogy a fiú védekezni sem tudott.

Az osztályban csend honolt.

Marci leeresztett kézzel, bámult Icára.

Ica ugyanolyan elkerekedett szemekkel nézett vissza rá. Kék szemében hatalmas könnyek csillogtak.

Marci megfogta a kezét.

– Bocsáss meg!

Ica kipislogta szeméből a könnyeket.

– Te bocsáss meg! – kérte.

Aztán egyszerre mosolyodtak el, és nevettek.

Egyszerűen csak kirobbant belőlük a nevetés.

Julcsi néni térítette magához, aki összecsapta a tenyerét.

– Ha balhé van az osztályban, ti ketten biztos, hogy mindig benne vagytok – jegyezte meg rosszallóan. – És te Jancsi? – húzta fel a szemöldökét Julcsi néni.

Jancsi egy zsebkendővel próbálta elállítani az orra vérét.

– Elnézést a rendbontásért, Julcsi néni – kezdte tompa hangon. – Én kezdtem.

– Te? – kerekedett el Julcsi néni szeme.

Marci kezdte megérteni, mire célzott az anyja azokkal a tomboló hormonokkal.

– Nem értem, miként tudtok így nevetni ezek után – csóválta a fejét Julcsi néni rosszallóan. – Most pedig, gyerünk! Sorakozó, mert lekéssük az ünnepélyt! Istenem, Ica! Hogy állsz ki ilyen feldagadt arccal?

Ica megérintette az arcát, felszisszent a fájdalomtól.

– Bocs, hogy elcsesztem a fellépésedet – kérte Marci.

– Meg a potya ötösemet is – lökte oldalba Ica. – Mi lenne, ha a térelválasztó mögött maradnék?

– Tudsz beszélni? – kérdezte Julcsi néni óvatosan.

– Igen. Szeretném elmondani a verset.

– A potya ötösért – kacsintott rá Marci.

Ica elvigyorodott.

– Naná!

Az osztályba visszatért az egyenletes zsibongás

Ica a függöny mögül leskelődött. Hogy miként tudta ennyi ember közül kiszúrni azt az egyet, az számára is rejtély volt, de mindig megtalálta az édesapját a tömegben. És amikor meglátta, megnyugodott.

A Betlehemi királyok című verset szavalta József Attilától. Bár nem állt elől, mindenki néma csendben hallgatta. Mire a végére ért, néhányan a szemüket törölgették a meghatottságtól.