Pók Ica 

Az első szerelem

28. rész

 

Pók Sándor

A ház sarkában eldugva helyezkedett el az aprócska helyiség, aprócska ablakkal. Raktárnak használták, ahol a használaton kívüli dolgaikat tartották. A gyerekek régi játékait, szerszámos ládát, iratokat.

Hétvégén kipakolták Ilonkával, és amit lehetett felhordták a padlásra, a szerszámokat pedig Sándor levitte a szuterénba. Kettesben kitakarították szobácskát és sebtében vásárolt bútorokkal berendezték Mimikének, mert Ilonka erősen tiltakozott, hogy a szobáját – és legfőképpen az ágyát – megossza a kislánnyal.

Sándor megértette. Gyorsan feladta a meggyőzést. Ha összeköltöznek, úgyis meg kell oldaniuk a helyzetet, így aztán Sándornak jobb ötlete nem lévén összehozta Mimikének a pici szobát. Majd a kislány belakja, ha ideköltöznek.

Sanyi nem mutatott hajlandóságot arra, hogy segítsen, így minden Ilonkára és rá maradt. Díjazta, hogy a lánya mégis segített, mert érezhetően neki sem sok kedve volt az egészhez. Sándor extra adag zsebpénzzel díjazta, és meghívta sütizni a belvárosi eszpresszóba.

– Ha összeköltöztök, akkor már be sem mehetünk majd a szobádba, Apu? – kérdezte akkor Ilonka a sütijét forgatva a tányéron. – Mert az, tudod, nagyon fura lenne. Eddig bármi történt, a szobád mindig nyitva állt.

Sándor gondterhelten sóhajtott, és megkevergette a kávéját.

– Feltételezem, az öcséd fejében is hasonló gondolatok járnak.

– Kicsit aggódunk – vallotta be Ilonka.

– Akkor azt hiszem, le kéne ülnünk hármasban, és meg kéne beszélnünk néhány dolgot!

Így történt, hogy akkor este leültek a konyhában egy tea mellé, és ki tudja, hányadszor megbeszélték, hogy nem fog változni semmi, ő ugyanúgy fogja szeretni mindkettőjüket, mint azelőtt, és igenis szeretné, ha ugyanúgy meg tudnának beszélni bármit ezután is. Akkor is, ha már ideköltözik Juli.

Sokadszor mondta el, hogy Juli igazán kedves nő. Majd meglátják, ha jobban megismerik, és ő biztos benne, hogy jó lesz nekik a jövőben. Még akkor is ezt mondta, amikor erre Sanyi indulatosan közölte vele, nem tudja, mitől lenne jobb attól, hogy Julcsi néni ideköltözik a kislányával?

Sándor nem tudott neki válaszolni, mert Sanyi otthagyta őket.

– Én sem tudom, miért lenne jobb – mondta Ilonka csendesen. – Amikor így minden teljesen jó, ahogy most van. Kivéve, hogy meghalt Anyu. De Sanyinak és nekem sosem volt szükségük semmiféle anyapótlékra. Ezt neked is tudnod kéne.

Sándor akkor este úgy tért nyugovóra, hogy ismételten tele volt kétségekkel.

 

Elérkezett Ádám-Éva napja.

Mire Sándor, reggel nyolckor felkelt, Ilonka már a konyhában szürcsölte a tejeskávéját. Kócos fürtjeit egy hajgumival fogta össze, és állig beburkolózott bolyhos köntösébe. Az arca egyik felén kékeszöldben játszott Marci ütésének a nyoma.

Sándor tegnap este – amikor meglátta a lányát, és miután Ilonka elmesélte, miként szerezte a foltot – át akart menni Marcihoz, hogy megregulázza, és felelősségre vonja Kővári Annát a fia miatt, de Ilonka visszatartotta.

– Az én hibám volt. Nem kellett volna éppen akkor közéjük ugranom – mondta szelíden.

– Én másképp gondolom.

– Ez visszafordíthatatlan volt. Én ugrottam az ökle elé.

– Hogy megvédd Jancsit?

– Igen.

– És legalább sikerült?

– Megúszta egy orrvérzéssel.

– Te meg szereztél egy csúnya zúzódást. Remélem Marci elgondolkodott.

– Igen. Ráadásul visszaütöttem.

– Nagyon helyesen tetted. Milyenek lehetnek az ellenségeid, ha ilyenek a barátaid! – morogta Sándor.

– Véletlen volt – győzködte Ilonka, de Sándor egy pillanatig sem hitt neki. – Hiszen kedveled Marcit.

– Kedveltem.

– Nem utálhatod meg egy pillanat alatt. Én sem tettem. Nem ő tehet róla.

– Frászt nem! Téged meg a jó szíved visz egyszer a sírba, édes lányom.

 

Ádám-Éva reggelén a konyhában frissen főtt kávé illata terjengett.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte, miközben töltött magának egy csésze kávét.

– Félek – ismerte be a lánya csendesen.

Az illatos kávégőz Sándor orrába szállt.

– Nincs okod félni – próbálta megnyugtatni a lányát. – Mimike elviselhető.

– Elviselhető? – húzta fel Ilonka a szemöldökét.

Sándor megrántotta a vállát.

– Az.

Elkényeztetett, hisztis kislánynak tartotta, de megegyeztek Julival, hogy nem szólnak bele, miként nevelik a gyerekeiket. Csak azt nem tudta, hogyan lehet ezt kivitelezni akkor, ha már összeköltöztek. Neki is voltak félelmei, de erről nem kell a lányának tudnia, ezzel majd megbirkózik ő.

– Te is csak elviseled? – kérdezte Ilonka a bögréje felett pislogva.

– Ez kicsit bonyolultabb annál.

– Mindenre ezt mondod, amire nem akarsz válaszolni – jelentette be a lánya. – Valld be, hogy te sem gondoltad át ezt az egészet rendesen. Valld be, hogy te is félsz!

– Én is félek – ismerte be komoran. – Most jobb?

Ilonka megrázta a fejét.

– Jobb lenne, ha nem félnél.

– Talán jobb lenne. De Juli kedves nő. Hiszen ismeritek.

– Hát éppen ez az! Julcsi néni az osztályfőnököm. Apu! Már így is utálnak az osztálytársaim miatta.

– Akkor meg nem mindegy? – csúszott ki a száján hirtelen, és azonnal meg is bánta.

Ilonka tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Szerinted mindegy? – kérdezte vehemensen.

Sándor tudta, hogy elrontotta.

– Nem. Szerintem sem az. – Kivett magának egy szál cigit a szekrény tetején várakozó dobozból. – Sajnálom.

– Sajnálhatod. De fogalmad sincs, milyen ez – tört ki Ilonkából. – És ez csak rosszabb lesz, ha összeköltöztök.

– Minden csoda három napig tart – vigasztalta Sándor a lányát, miközben magára kapta a téli kabátját.

– Van, ami azért kicsit tovább – jelentette be a lánya borúsan.

Sándor ugyanilyen borús hangulatban szívta el az első cigarettáját a teraszon. Ráborult a köd, és ő úgy érezte, szeretne elveszni benne.

Sanyi dugta ki kócos fejét az ajtón.

– Apu! Veled mehetek vásárolni? – kérdezte.

Sándor jobban szerette egyedül intézni a vásárlást, főleg ünnepek előtt, mert hatékonyabban oldotta meg, de most nem mondott nemet Sanyinak. Meglehetősen labilis lelki állapotban vannak a gyerekei, és beismerte magának, hogy ő is. Nem kívánta tovább feszíteni a húrt. Ha Sanyinak szüksége van rá, akkor megadja neki az alkalmat, hogy kettesben lehessenek. Már amennyire egy vásárlás alkalmával kettesben lehetnek. Örült, hogy Sanyi néhány hónapja újra közeledett hozzá. Semmiképpen nem akarta ezt elrontani.

Az autóban a kisfiú hátradőlt az ülésen.

– Tudom, hogy ma fontos időben odaérni mindenhová, hogy kapjunk kenyeret – jelentette be mindentudóan, és Sándor sejtette, hogy a gyerek figyel, fülel, és attól tartott többet tud, mint amennyit ő szeretne, hogy tudjon.

– A kocsiban beszélgethetünk.

– Inkább vásárlás után tegyünk egy kerülőt, ha úgy neked is jó.

Sándor ránézett a fiára. Csak egy pillanatig, mert utána a forgalomra koncentrált ismét. Bekanyarodott a bolt lőtt álló, szűk parkolóba, ahol talált még egy szabad helyet. Leállította a kocsit és komolyan nézett a fia szemébe.

Sanyi arca komoly maradt. Kemény gyerekkor állt mögötte és előtte is még sok a buktató, mégis úgy nézett most rá Sanyi, mint egy sokat tapasztalt öregember.

 

Sándor sosem bánt a gyerekeivel komolytalanul csak azért, mert gyerekek. Mindig meghallgatta a problémáikat, bármilyen apró, banális dologról esett szó, és egyszer sem fordult elő, hogy nevetett rajtuk.

Mindig próbált segíteni.

Mindvégig komolyan vette őket.

Sándor most is komolyan bólintott.

– Rendben! Teszünk egy kerülőt.

Sanyi megkönnyebbült sóhajjal szállt ki a kocsiból.

Roskadozott a csomagtartó, amikor utolsó állomásként, a halbolt elől kikanyarodtak. Éppen az ellenkező irányba indultak el, mint amerre laktak. Sanyi elől ült az apja mellett és csak nézte az elsuhanó házakat.

– Hallgatlak, Sanyi! Miről van szó? – Eszébe sem jutott elviccelni a dolgot, amikor Sanyi úgyis olyan ritkán nyílik meg előtte. Örült, hogy egyáltalán eljött vele vásárolni, és örült, hogy önszántából akar vele beszélgetni.

– Tudod, a fehér szegfűt én szoktam kivinni Anyu sírjára. Nem csavargok délután. Nincsenek is barátaim… meg bandám sincs, akikkel lóghatnék.

Sándor bólintott.

Megkönnyebbült, hogy Sanyi végre beszél.

Négy éve, véletlenül látta meg a temetőben a fehér szegfűvel. Azóta tudja, hogy Sanyi a délutánjai nagy részét kint tölti a temetőben az édesanyja sírjánál.

– Tudom, Sanyi.

– Tudom, hogy tudod. Csak… – Sanyi a dzsekije húzózsinórját babrálta. – Csak el akartam mondani.

– Örülök, hogy elmondtad. Ha van még más is, amit szeretnél megbeszélni, akkor szívesen meghallgatom.

Sanyi egy darabig az ujja köré csavarta a zsinórt, majd hirtelen mozdulattal kigöngyölítette.

– Igazából szeretném tudni, miért nem Angelikát? – kérdezte Sanyi hirtelen.

Pont úgy, mintha most jutott volna eszébe, de Sándor sejtette, hogy már régóta készült rá.

Pont amiatt gondolta így, ami miatt tartott tőle, hogy Sanyi többet tud a múltjáról, mint ős szeretné. Mert Sanyi odafigyelt a részletekre.

Idegeneknek ez a kérdés is értelmetlennek hangozhatott.

Kettőjük között mégis értelmet nyert.

Sándor mindenesetre tökéletesen megértette.

Először megdöbbent. Aztán fogalma sem volt mit is válaszolhatna.

– Angelika nagyon kedves, és nagyon szép, Apu! – mondta a kisfiú meggyőződéssel a hangjában.

– Meglehet. De ez olykor kevés.

– Sokat beszélgetek Angelikával – jelentette be Sanyi. – Tudod, jó Angelikához bújva sírni. Ő mindig megvigasztal, és elmondja, hogy Anyu nagyon kedves volt. Azt is mondja, hogy tudja, mennyire hiányzik, mert ismeri az érzést. És tudod, Apu, Angelika azt is elmondja, hogy te nagyon kedves és jó ember vagy, aki nagyon szeret engem is és Icát is.

Sándor torkába összeállt egy gombóc, és a szíve lenehezült.

– Mert ez így van Sanyi. Nagyon szeretlek téged, és Ilonkát is. Senkit ezen a világon jobban.

– Julcsi nénit sem?

– Julcsi nénit sem.

Sanyi biccentett.

– Azért Angelika sokkal megnyugtatóbban tudja mondani. Neki mindig elhiszem, hogy nincs semmi baj.

– És ha én mondom? Nekem nem hiszel?

Sanyi elgondolkodott.

– Nem. Mert most baj van, Apu. Hiába mondod, hogy nincsen baj.

– Sanyi, Juli kedves nő – ismételte meg a fiának ugyanazt, amit egy órája Ilonkának is mondott. – Nincs mitől félnetek.

– Valahogy ez akkor sincs jól, Apu. Mondd, miért nem beszélsz Angelikával? Angelika szeret téged.

Sándor azonnal lekanyarodott az út szélére. Ott leállította a kocsit és komolyan nézett a fia szemébe.

– Elképzelsz valamit, ami nem létezik, Sanyi, csak azért, mert valaki kedves veled, és megért. Ami természetesen fontos. Lehet, hogy nem érzed, de igyekszem, és sajnálom, hogy én nem tudok az lenni az életedben, mint Angelika. Viszont én sem most, sem soha többé nem akarok Angelikáról beszélni, Sanyi – válaszolta higgadtan. – Nem tudom, mennyit tudsz, de bármit is gondolsz, hidd el, hogy az én életemben Angelika lezárt fejezet.

– Angelika nagyon szép. Neked nem tetszik? – kérdezte Sanyi pislogva.

– Nem arról van szó, Sanyi. Már mondtam, hogy a szépség olykor kevés.

Sanyi elkomorodott.

– Olyan nagyon szereted Julcsi nénit? – Szomorúan csengett a hangja.

– Ez, Sanyi túl bonyolult.

– Mi ebben olyan bonyolult? – kérdezte a gyerek felháborodottan. – Csak tudod, hogy szereted vagy sem!

– Tudom. Persze. De nem akarok erről beszélni. Majd megérted, ha felnősz, hogy a kapcsolatok nem mindig feketék vagy fehérek.

– Szerintem most is érteném, ha elmagyaráznád – vágta rá Sanyi sértődötten.

– Figyelj rám, Sanyi! Most nem arról van, szó, hogy én szeretem vagy nem szeretem. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem bolygat az ember. Olyan rendesen mennek a dolgok, ha nem bonyolítjuk feleslegesen őket. A lényeg, hogy Juli aranyos.

Angelikára nem akart gondolni, mert fájó sebeket tépett fel vele a lelkében. Julival meg egész jól elvoltak ahhoz, hogy egyszerűen eléldegéljenek egymás mellett, kölcsönösen segítve egymás életét. Ő már úgysem várt nagy szerelmet az élettől. Csak egy társat, akivel megöregedhetnek egymás mellett és csendes, nyugodt életet élhetnek.

– Angelika is aranyos! – vágta rá Sanyi állhatatosan.

Sándor elindította a kocsit és kikanyarodott az útra.

– Azt hiszem, ezt megbeszéltük, Sanyi! – mondta komolyan. – Biztos vagyok benne, hogy könnyebb lesz nekünk Julival! – válaszolta szilárdan.

Sanyi felsóhajtott.

– Hát én nem vagyok benne olyan biztos. És Ica sem! – tette hozzá kimérten.

Sándor ránézett.

– És most mit vársz tőlem?

Sanyi vállat vont.

– Csak annyit, hogy gondold át!

– Ezen nincs mit átgondolni, Sanyi! Már eldöntöttem – felelte őszintén.

Így is gondolkodott rajta éppen eleget.

 

 

Ica

Eljött a perc, amitől mindketten rettegtek. Feldíszítették a karácsonyfát, úgy mint mindig, hármasban. A háttérben karácsonyi dalok szóltak, a házban fenyőillat terjengett. Ők idén mégsem viccelődtek. Nehéz volt a levegő a feszültségtől. Apu sem tudta oldani, pedig próbálkozott. Hiába. Most Ica sem volt partner benne.

Hiába lengett be mindent a karácsony illata, Icába mégis a nyugtalanság költözött, és tovaillant a meghittség.

Bárhogy húzták az időt, koradélután az édesapjuk elment Julcsi néniért és Mimikéért.

Közben befutott Nagypapa. Habár elváltak, mégis magával hozta Nagymamát is. Karácsonykor általában együtt érkeztek.

Nagymama keze tele volt a frissen sütött karácsonyi finomságokkal és a karját ajándékokkal teli szatyrok húzták.

Ica segített neki lepakolni a konyhában. A süteményeket a karácsonyi terítővel feldíszített asztalra helyezték, de akármennyire is szerette volna ő és Sanyi, az ajándékokat Nagymama nem engedte meg, hogy kibontsák. Így aztán az illatos, édes süteményeket kóstolták meg. A krém szétoszlott Ica szájában és átmenetileg elnyomta a keserűséget, amit egész délután érzett.

Nagymama szigorú szemmel körbenézett, miközben hiányolta az apjukat.

– Mondtam, hogy elment Julcsi néniért! – mondta Sanyi komolyan.

Nagymama elkerekedett szemmel bámult Nagypapára.

– Ki az a Julcsi néni, Gábor? – kérdezte felelősségre vonó hangsúllyal.

Nagypapa letette a kabátját az előszobába.

– Újabb alkalom, amikor bebizonyosodik, hogy nem figyelsz rám. Egész úton arra próbáltalak felkészíteni, hogy Sanyi meghívta a barátnőjét a karácsonyi, családi vacsorára. Ezek szerint neked megint valahol máshol járt az eszed.

– Tévedsz, Gábor! Én odafigyeltem, csak egyszerűen azt hittem, hogy ez egy vicc! El nem tudom képzelni, hogy megnősüljön… Amikor sosem fog olyan feleséget találni magának, mint az én egyetlen, drága kislányom volt! – Mire végére ért a mondatnak, már erősen szipogott.

Ica és Sanyi egyszerre léptek oda hozzá, hogy eltereljék a figyelemét és megvigasztalják.

Ica gyengéden lenyomta a székre és nagy elhatározással töltött neki egy deci vörösbort, hátha attól kicsit megnyugszik, Sanyi pedig hatásosan a karácsonyi iskolai ünnepélyre terelte a szót, hogy elvonja a figyelmét.

– Neked meg mi történt az arcoddal? – törölgette a szemét Nagymama, és úgy tűnt, csak most vette észre Ica arcán sárguló foltot.

– Baleset – mondta Ica.

– Miféle baleset?

–Nekiment Marci öklének –vigyorgott Sanyi. Ica szerint azért ez nem volt ennyire vicces. Ráadásul Nagymama előadást tartott arról, hogy a lányoknak miért nem illik verekedni.

Nagypapa is leült közéjük, és miután Nagymama befejezte Ica kioktatását azzal, hogy "Ugyan mit várhatunk az apádtól!" csendes nyugalomban eltársalogtak. Megbeszélték, mennyire szép a karácsonyfájuk, milyen jó, hogy fehér karácsonyuk van.

 

Nagypapa nem volt annyira szigorú, így megengedte nekik, hogy felbontsák az ajándékaikat, amit tőle kaptak. Sanyi csomagjában sportcipő lapult, Icáéban pedig meleg pulóver. Mind a ketten pontosan azt kapták, amit hónapokkal ezelőtt már kinéztek maguknak, csak akkor Nagypapa nem is volt velük. Apuval sétáltak, nézelődtek a belvárosban. Apu odafigyelt rájuk és mindig kerített alkalmat, hogy ajándékba megkaphassák azt, amire a legjobban vágytak. Éppen ezért volt ez a sportcipő pontosan olyan színű és fazonú és éppen akkora méretű, hogy az megfeleljen Sanyinak. Ica pulóvere pedig éppen olyan, amilyet kinézett magának, még a színe is pontosan ugyanolyan volt, mint amilyet szeretett volna. Ica boldogan megszeretgette a nagyapját.

Nemsokára megérkezett Apu is.

Nem lehetett nem észrevenni, mert Mimike, mint a szélvész robogott befelé rózsaszínű fodros ruhájában, fekete hajában röpködött a masni.

Mindannyian arra néztek.

A kislány minden félénkség nélkül, azonnal leállt traccsolni a konyhában Nagymamával és Nagypapával. Pedig Nagymama nem volt hozzá túlságosan barátságos.

 

Ica megfordult.

Sosem látta még együtt Aput és Julcsi nénit. Most a szíve is belesajdult, amikor rájuk nézett. Nem akarta, hogy ez valóságos legyen. Annyira fájt a lelke, ahogy elnézte Aput, amint átöleli Julcsi néni derekát, mikor határozottan beljebb vezette a konyhába. Kedvesen lemosolygott rá, mert Julcsi néni sokkal alacsonyabb volt, mint ő. Olyan kicsinek tűnt és törékenynek, meg egy kicsit elveszettnek is, ahogy jött beljebb az ő összeszokott kis családi körükbe. Ica gondolta, hogy a kislánya nemcsak, hogy kívülről nem hasonlít rá, de biztos, hogy a természete is teljesen más.

Nagymama egy ideig szúrós szemmel figyelte őket, de egy szót sem szólt, végül elmorzsolt egy könnycseppet. Ica sejtette, hogy neki is rosszul esett, hogy Aput és Julcsi nénit együtt látta.

 

Apu a szuterénban főzte a halat Nagypapával. Nagymama kifőzte a tésztát, amit ő gyúrt meg saját kezével délelőtt. Miközben gondosan elmondta Icának, miként kell tésztát főzni. Ica tudta, és már a könyökén jött ki minden főzéssel kapcsolatos jó tanács, de nem tette szóvá.

– Ti is is tésztával eszitek a halat, kedvesem? És gyúrtok is? És így főzitek, ahogy mi? – kérdezgette Julcsi nénit.

Julcsi néni pedig illedelmesen válaszolt. Tényleg nem volt vele semmi gond. Pont, ahogy Apu mondta. Kedves nő. És Ica tényleg kedvelte is volna. Egy másik helyzetben.

Mimike viszont nem volt sem kedves, sem aranyos, és Ica sejtette, hogy semmiféle helyzetben nem tudná megkedvelni.

Mimike tíz perc után teljesen otthon érezte magát náluk, és úgy tűnt Julcsi néni nem nagyon rendszabályozza meg a gyermekét.

A kislány gátlás nélkül fordította fel az egész házat. Ica dühös is volt rá, amiért, mindenfélét egy kupacba hordott a konyhaasztalra, amikor ő teríteni próbált. Akkor meg pláne, amikor meghallotta Sanyi hangját.

– Ha még egyszer beteszed a lábadat a szobámba, nagyon megbánod!

Ica akkor szólt Julcsi néninek, hogy legyen szíves, kicsit fogja vissza Mimikét. Ica sem szerette volna, ha a kislány a szobájában randalírozna. Feléjük nem divat csak úgy besétálni a másik szobájába és nem szokás elvenni egymás személyes dolgait, mint ahogy az Miminek láthatólag természetes.

Julcsi néni elnézést kért, hogy a kislánya ennyire eleven és szólt neki, hogy fogja vissza magát, hiszen most csak vendégségben vannak. Mimike ránézett és ártatlan arccal megkérdezte.

– Hát nem ide fogunk költözni, Anyu?

Ica legszívesebben rászólt volna, hogy ez még nem azt jelenti, hogy fel kell forgatnia az egész házat. Egyébként is, még a gondolatát is utálta, hogy ezzel a kislánnyal egy fedél alatt éljen.

Icának sosem kellett bezárnia a szobája ajtaját, mert mind az öccse, mind az édesapja tiszteletben tartották a magánszféráját. Tudta, ha Julcsi néni ideköltözik, biztosan kulcsra fogja zárni a szobája ajtaját. Nem akarta, hogy Mimike bármihez is hozzá nyúljon.

 

Vacsora után megkapták Nagymamától is az ajándékaikat. Illetve csak Ica és Sanyi, amit Mimi nehezményezett is, és szóvá is tette.

– Nekem nem hozott ajándékot a néni? – kérdezte duzzogva.

Nagymama csak félvállról jegyezte meg.

– Nem készítettek fel arra, hogy még egy gyerek lesz.

Ica kicsit félve bontotta ki Nagymama karácsonyi ajándékát, amit Nagymama szépen becsomagolt és felmasnizott. Nagymamának mindig kifinomult érzéke volt az ilyesmihez. De Ica mégis csak lassan bontotta ki a csomagot.

Nem akart megint alvós babát kapni.

Lopva Sanyira nézett.

Az öccse éppen felnyitotta a doboz tetejét és kivett belőle egy hatalmas télapót. A hátán egy kis kulccsal fel lehetett húzni, akkor járt és hangos karácsonyi dalt játszott.

Sanyi bosszúsan Icára pillantott. Ica tudta, hogy az öccse világosan és érthetően célozgatott arra, hogy igazi futball labdát kér. Az osztályban már minden fiúnak volt igazi bőrfocija csak neki nem. A fiú most várakozásteljesen nézte, mit kapott a nővére. Ica diadalmasan emelt a magasba egy babát.

Öt éve minden egyes karácsonyra, húsvétra, névnapra és születésnapra óriási, fodros ruhás alvós babát kapott a nagyanyjától. Mint, aki képtelen felfogni, hogy az unokái már régen kinőttek az óvodából.

Mimike szinte azonnal ott termett Ica mellett és kérdezés nélkül kikapta a kezéből a babát. Csillogó szemmel magához ölelte, ringatta. A játék baba valóban nagyon csinos és ellenállhatatlanul vonzó lehetett egy olyan kislány számára, mint Mimike. Ráadásul a gyönyörűen felöltöztetett babának éppen olyan loknis, fekete haja volt, mint neki. Mimike magához ölelte a babát.

– Ez olyan csodaszép! – lelkendezett. Icára nézett és még jobban magához szorította a babát. – Neked már nem kell! Nagylányoknak már nem való! – mondta mindentudóan, kioktató hangon. Felállt és leült a babával az ágyra.

Ica nem is tudta miért, de mérges lett, még a szeme is könnybe lábadt a tehetetlen dühtől.

Az az ő babája!

Igen, az igaz, hogy már nem neki való, és volt ezen kívül sok másik babája, amelyikekkel nem is játszott, csak ültek szépen sorban a szekrénye tetején.

De ez mégis csak az övé!

Az ő ajándéka!

Ez a kis elkényeztetett liba meg csak úgy elvette tőle! Meg sem kérdezte! Ica odaadta volna neki szívesen, ha kérte volna, mert sosem volt irigy. De ő csak elvette. Csak úgy!

A felnőttek észre sem vették ezt a kis incidenst, mert a konyhában beszélgettek. Sanyi odament Icához és vigasztalóan megszorította a kezét. Nem szólt semmit, de ez a néma együttérzés is jólesett Icának.

– Nem volt joga hozzá! – suttogta elkeseredetten.

Igyekezett összeszedni magát, nem akarta elrontani a karácsony estét.

Szólhatott volna Apunak. Apu biztos helyre tenné a kislányt még akkor is, ha nem az ő gyereke. Apu mindig igazságos döntéseket hozott, amikor nézeteltérés támadt Ica és Sanyi között. Most is el tudná rendezni a dolgot. Ica tudta. De nem akarta ilyen látszólag semmiséggel zavarni éppen ma este, amikor először van itt Julcsi néni.

Később Sanyi az édesapjától megkapta a várva várt fociját, Ica meg azt a selyem inget, amiért már régóta nyúzta.

Julcsi nénitől mind a ketten egy könyvet kaptak, ami a magyar írókról szólt. Ica sejtette, hogy egyikük sem fogja kiolvasni.