Pók Ica

Az első szerelem

5. rész

 

Ica

Néhány utcányira Icáék otthonától volt egy játszótér. Homokozóval, mászókával és hintával. Semmi extra. Beton és fém az egész.

Hányszor lenyúzta már mindegyikük a térdét vagy a könyökét, ha a játék hevében elestek. Mennyi könny és mennyi vér folyt ezen a kis játszótéren életük rövid tizenhárom éve alatt. A tér szélén állt egy nagy fa, ami az évek múlásával velük nőtt, kis csemetéből erős, terebélyes tölggyé.

Az ő fájuk.

A barátságuk fája.

Minden alkalommal megmászták, az ágak között játszottak indiánosat, kalózosat, szörnyeset. A képzeletük szabott csak határt. Később már itt beszélték meg az élet nagy dolgait is.

Ma újra összeverődtek. Egyre nehezebben hozták össze a közös programokat. Felvételi előkészítők, különórák, családi programok jöttek be a képletbe, ráadásul úgy tűnt, idén Mariska sokkal inkább Jancsival akar kettesben lenni, mint együtt a bandával.

Mariska olykor ugyan átugrott Icához is, de Ica úgy érezte, mintha a barátnője Marcit kirekesztené. Icát bántotta. Sokszor úgy szólt rá, hogy ne beszéljen már Marciról olyan csúnyán a háta mögött.

Őszi délután volt. Hétágra sütött a nap. A színes sárgában és rézvörösben játszó falevelek beterítették az egész játszóteret. A jó időre való tekintettel sok kisgyerek játszott a téren. Hangjukat mindenfelől lehetett hallani.

Jancsi mászott fel elsőnek a fa tetejére, Marci összefűzött ujjaival tartotta neki a bakot. Megvárta, míg a fiú elég magasra mászik és akkor elkapta az egyik alsó ágat, ami elég fent volt ahhoz, hogy csak úgy tudja elérni, ha elég magasat ugrik hozzá. De Marcinak az ilyesmi sosem esett nehezére. Már az első ugrással elkapta a vastag ágat, a lábait szilárdan a fa törzsének támasztva pillanatokon belül fel is jutott Jancsi mellé.

– Na, mi lesz? – nézett le a fa alatt álló lányokra.

Mariska mérgesen sandított Icára.

– Meg ne próbálj felmászni oda! – figyelmeztette. – Már túl nagyok vagyunk ilyen gyerekes dolgokhoz!

Marci hangja ért el hozzájuk, aki láthatóan nehezményezte, hogy a lányok nem követik őket.

– Ica! Menjek le érted? – kérdezte nyilván lovagiasnak szánt segítőkészséggel.

Ica felnevetett. Mit képzel Marci róla? Azt hiszi nem képes felmászni a fájuk tetejére segítség nélkül? Tudott ő is majdnem akkorát ugrani helyből, mint Marci. Nem olyan nagyot, de elég lesz ahhoz, hogy el tudja kapni azt az alsó hajtást a feje fölött. Már éppen a lábát vetette át a vastag ágon, amikor Mariska sértődött hangja elért hozzá.

– Hogy képzelted, hogy felmászol oda utánuk, Ica? – kérdezte felháborodottan.

A lány éppen félig lefelé lógott, nem talált megfelelő fogást a fán, amikor a feje felett meglátta Marci felé nyújtott kezét. Csak egy pillanatig gondolkodott elfogadja-e a segítséget. Határozottan megfogta a fiú kezét, ujjai belesimultak Marci tenyerébe. Érezte határozott, erős szorítását. Marci egyetlen mozdulattal felrántotta és Ica nemsokára ott találta magát a két fiú között a faágon, ami benyúlt a játszótér fölé. A keze még mindig Marci kezében volt, aki vidáman rávigyorgott.

– Lányok… – mondta úgy, mint aki biztos benne, ha nem segít, akkor Ica leesik a fa tövébe. Elengedte a kezét és Jancsira nézett. – Különösen az a hisztis ott a fa alatt! – bökött a fejével Mariska felé.

Mariska kényes durcáskodása oda hallatszott hozzájuk.

– Ica! Azonnal gyere le! Milyen dolog, hogy felmásztál oda? – Még egy kicsit nyűglődött magában mire megint megszólalt. – Jancsiii! – kényeskedett bántóan húzva a fiú nevében az i betűket. – Gyere le nyomban és kísérj haza! – parancsolta. – Egy percig sem maradok itt tovább!

Jancsi lassan eloldalazott Marci mellett az ágon. A barátja felsóhajtott.

– Lemész? – kérdezte halkan. Ica szerint beleegyező lemondással a hangjában.

Jancsi bólintott.

– Hazakísérem.

Marci egy ideig nézett rá.

– Visszajössz? – kérdezte végül.

– Nem hiszem – jött a gyenge válasz és már ereszkedett is lefelé. Egy tompa puffanással ért földet. – Sziasztok! – köszönt el tőlük hangosan. Mariska arra sem vette a fáradtságot, hogy egyáltalán köszönjön nekik.

Ica a fa sárguló levelei mögül látta, hogy kéz a kézben távoznak az úton. Mariska egyfolytában beszélt, Jancsi meg csak némán, lehajtott fejjel ment mellette.

A lány visszanézett Marcira, aki lassan kényelembe helyezte magát a faágon, a hátát a vastag törzsnek támasztotta, az egyik lába lefelé lógott a levegőbe, míg a másikat felhúzta és a térdére könyökölt. Felnézett Icára.

– Abszolút nem értem, miért hagyja Jancsi, hogy Mariska ugráltassa. Menjen haza egyedül, ha már annyira nem bírja a társaságunkat, és annyira el akar menni. Nem, hogy jól érezné magát velünk. Inkább ott hisztizik a fa alatt elrontva ezzel Jancsi szórakozását is! Ez undorítóan önző dolog! Mondd meg, most ezt miért kellett? – kérdezte vadul.

Ica leült vele szemben laza törökülésbe. Belenézett Marci zöld szemébe. Nem igazán értette mit akart a fiú ezzel kérdezni.

– Mire gondolsz?

Marci ökölbe szorított kezével a térdére csapott.

– Erre az egész hisztire, amit a fáramászás körül csapott. Magyarázd meg nekem! Elvégre te is lány vagy. Érteni akarom, mire volt ez jó.

A lány elnézően elmosolyodott.

– Tudnom kéne, Mariska miért őrjöngött? Csak azért mert én is lány vagyok? Te sem hiszed, hogy minden lány egyforma, ugye?

Marci könnyedén vállat vont.

– Végül is mindegy – rántotta meg a száját. – Csak ne Jancsi szenvedné el ezt az egészet. Rühellem, hogy Mariska úgy rángatja a barátomat, ahogy neki jólesik. Ő meg hagyja.

– Szerinted, miért hagyja?

– Mert azt hiszi, ez a szerelem – válaszolta Marci könnyedén. Hátra döntötte a fejét a fa törzsének.

Ica is a kék eget bámulta egy ideig, amit könnyű felhők fodroztak, követte szemével a felbukkanó repülőgépet, ami fehér csíkot hagyott maga után a kék égen, ahogy távolodott. Marci később nyári tábori történeteivel szórakoztatta Icát. Júniusban, sporttáborban volt, aztán meg egy erdei cserkésztáborban is. Valószínű a szülei le akarták kötni az energiáit, hogy ne legyen láb alatt, amíg váltak.

Amúgy is mindig túlpörgött benne a tenni akarás, képtelen volt egy helyben elüldögélni. Ha nem foglalkozott volna valamivel hamar megunta volna a szünidőt is. Ica tudta jól. Marci volt az, akinek minimum két tábor szerepelt mindig a nyári programjában.

Ica egyszer ment el nyári táborba. Neki nem jött be igazán, így aztán utána sosem vágyott rá. De azért szeretettel hallgatta Marcit, mert érdekes történeteket mesélt. A lány néha közbeszólt, kérdezett, de amúgy hagyta a fiút beszélni. Jókat nevetett az élménybeszámolóján. Annyira viccesen mesélt. Közben egyfolytában tépkedte a leveleket a fa ágairól, vagy éppen letört egy vékony kis gallyat és azt tördelte milliomegy apró darabra.

Aztán, amikor befejezte a mesélést, csendben üldögéltek még egy ideig. Ica egy faággal láthatatlan köröket rajzolt maga elé, majd felnézett Marcira, aki el volt foglalva azzal, hogy némi fakérget leszedjen a lába alatt levő ágról.

– Egyébként milyen? – kérdezte Ica csendesen. Marci felnézett rá és értetlenül felvonta a szemöldökét.

– Milyen mi?

A lány vállat vont.

– Hát tudod… Apád nője.

Marci elhúzta a száját.

– Ja! Az. Aki miatt anya kidobta? Milyen volna?

– Nem tudom. Találkoztatok már? Ismered?

– Ja. Egy ribanc! – válaszolta Marci konok vadsággal. – A bíróság akarata szerint, minden második hónapban velük élek. Tudod.

– Ő is ott van?

– Hol lenne?

– Nem tudom – vallotta be Ica.

– Nyáron lehúztam velük egy teljes hónapot.

– Milyen volt?

– Hát elég rosszul bírtuk egymást. Mégis mit várnak tőlem? Hogy tapsikoljak örömömben?

– Azt biztos nem várják – mutatott rá Ica.

Marci szája megrándult.

– Most együtt élnek. Olyan undorító, amikor nyalják-falják egymást. Apám már tök öreg! – mondta teljesen kiakadva. – Negyvenhárom éves. Mit akar ilyen vén létére?

Ica egyet értett. Tizennégy éveseknek mindenki öreg, aki elmúlt már harminc.

– Nem tudom.

– Gusztustalan! – jelentette be Marci némi undorral a hangjában. – Ha megint ott leszek, tuti nem sokat fogok náluk tartózkodni. Legfeljebb csak aludni járok majd oda. Kár erőltetni ezt a havi ott lakást. Tök gáz.

A fiú még egy ideig vadul szidalmazta az apját és a nőjét, majd lehangolt mozdulattal az összes falevelet meg forgácsot leszórta maga alá. Lassan felállt, mire a faág imbolyogni kezdett, Ica is leengedte lábait a törökülésből és megkapaszkodott.

– Azt hiszem, lassan én is kinövök a fáramászásból. – mondta szelíden.

Marci megbántottan nézett rá.

– Miért mondod? Ez ovis korunk óta a mi fánk.

Ica nem tagadta, tavasztól-őszig megmászták, velük együtt nőtt évről évre. Mindannyian ismerték az összes ágát, minden letört darabkáját.

Marci elfordult tőle és vadul lejjebb mászott, majd nagy lendülettel leugrott az alsó ágról és olyan ügyesen talpra érkezett, mint egy macska.

– Miért mondod azt, hogy kinőttél a fáramászásból? Az ilyesmiből sosem lehet kinőni! – jelentette be határozottan.

Ica lassabban követte, lassabban is ereszkedett le a legalsó ágba kapaszkodva és a fa törzsén megtámasztva a talpát. Amikor leért, nagy körültekintéssel leporolta farmernadrágját és a pulcsiját.

Marci nézte egy ideig, majd kitört belőle.

– Nem tudom, miért akar mindenki hirtelen olyan rohadtul komoly lenni és gyerekesnek tartani a fáramászást? – Ica ránézett és gyengéden megérintette a karját, de a fiú ellépett előle. – Esküszöm, ha egyszer gyerekeim lesznek én, akkor is fel fogok mászni velük bármelyik fa tetejére! És nem fogom ettől gyerekesnek érezni magam! – vágta oda elszántan.

Ica már sajnálta, hogy így megbántotta. De egyszerűen valóban úgy érezte, hogy már nem neki való az ilyen móka.

– Ne haragudj! – kérte kedvesen.

Marci felsóhajtott.

– Ne haragudjak? Miért haragudnék azért, mert őszinte vagy? Csak rosszul esik, hogy már te is így gondolod! – válaszolta lehangoltan.