Pók Ica

Az első szerelem

7. rész

 

Ica

Mariska bátyja, Nagy Gabi, leszerelt. Ünnepeltek.

Ica nem tudta, hogy vajon alapból kinek az ötlete volt a disco. Vajon tényleg Gabié, ahogy azt Mariska állította, vagy sokkal inkább Mariska sírta ki magának, és rágta Gabi fülét, amíg a bátyja be nem adta a derekát. Ica az utóbbira tippelt.

– Mind megyünk – jelentette be Mariska a nagyszünetben, a sportpályát elválasztó, kék korláton ülve. – Jancsi, te – nézett Icára. – Meg te is jöhetsz – fordította a fejét nagy kegyesen Marci felé. Ica utálta ezt a lekezelő gesztust.

– Kösz, hogy megengeded – vágott egy fintort Marci.

– Én nélküled sehová sem megyek – jelentette be mellette Jancsi határozottan.

– Jaj, ne már. Nem lehetsz ilyen anyámasszony katonája – hisztizett Mariska.

Ica kissé vonakodva egyezett bele, hogy ő is megy. Sejtette, hogy Apunak is lesz ehhez némi szava, tekintettel arra, hogy nyáron kijelentette, felejtse el a bulizást és a pasizást tizennyolc éves koráig. Sőt, az érettségiig mindenképpen.

Ica akkor nevetett rajta, mert a fiúk, meg a pasizás egyáltalán nem érdekelték. Meg annyira a bulik sem. Most mégis szívesen elment volna, ha már a többek is mennek. Biztosan jól szórakoznának a barátaival.

Ám amikor otthon megemlítette, az apja szilárdan ellenezte.

– Megmondtam, hogy felejtsd el a bulizást érettségiig.

– De Apu – toppantott Ica türelmetlenül. – Mindenkit elengednek.

Az apja felé fordult a konyhaszekrény elől, és végignézett rajta.

– Ha így hisztizel, mint egy óvodás, akkor biztos, hogy kitolom a korhatárt húsz éves korodig.

– De ez csak egy buli a barátaimmal.

– Aha – fordult el az apja, és kávét kanalazott a kotyogóba.

Ica keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Mi az az aha? – kérdezte durcásan.

Az apja feltette főni a kávét és megfordult.

– És még kik lesznek ott a barátaidon kívül?

Ica megrántotta a vállát.

– Nem tudom.

– Egy csomó idegen – adta meg a választ az apja.

– Nem állok szóba idegenekkel – felelte Ica komolyan. – Nyugi megtanultam. Különben is nagylány vagyok már. Tudok magamra vigyázni.

– Azt kétlem.

– Nem bízol bennem?

– De. Benned bízom. Azokban a tesztoszteron túltengéses, kamasz fiúkban nem bízom.

– Apu! Ne csináld már! Szerinted anélkül nem lehet bulizni, hogy az ember pasizna?

Az apja őt nézte, majd megrázta a fejét.

– Nem engedlek közéjük.

– De miért?

– Korai – jelentette be az apja ellenkezést nem tűrve. Kinyitotta a feje felett a szekrényajtót, és kivett egy csészét. – Kérsz egy tejeskávét?

Ica a hátát nézte. Egy ideig gondolkodott, hogy dacból nemet mond, és nem fogadja el a nyilvánvalóan béke jeleként felkínált tejeskávét. Aztán rájött, hogy ez megint csak gyerekes viselkedés lenne. Hiszen szereti a tejeskávét. Ezt az apja is tudja.

– Kérek – jelentette be végül. Leült az asztalhoz, és felkönyökölve megtámasztott állal figyelte az apját. – Kíváncsi vagyok rá, te mikor kezdtél bulizni!

Az apja felé fordult.

– Az lényegtelen.

– Szerintem nagyon is lényeges.

– Akkor más idők jártak. Ráadásul egy kislány jobban ki van téve a veszélyeknek, mint egy fiú.

– Nem vagyok kislány.

– Akkor meg pláne ki vagy téve a veszélyeknek.

Az apja elővette a tejet a hűtőből, Ica felpattant, odalépett mellé, és elkészítette magának a tejeskávéját, miközben az apja megkeverte a saját kávéját.

– Szerinted egy fiút nem erőszakolhatnak meg ugyanúgy? – kérdezte harciasan.

– Meglehet.

– Akkor?

Az apja megrázta a fejét.

– Szerintem erről nincs mit beszélnünk tovább, Ilonka. Visszatérünk rá öt év múlva.

– Jaj, Apu, ne legyél már ennyire rossz fej! Megígérem, hogy el sem mozdulok a barátaim mellől. Meg ott lesz Gabi is. Biztosan vigyázni fog rám, ha megkéred.

Az apja végre felnevetett.

– Gabi? Talán megígéri, de kétlem, hogy vigyázna bármelyikőtökre is. Biztosan csak arra vágyik, hogy egy halom óvodásra vigyázzon – mondta szarkasztikusan. Ica utálta, amikor ezt csinálta.

– Én is bízom benned, te miért nem bízol bennem? – kérdezte megbántva.

– Bízom benned!

– Nem úgy tűnik!

– Ez most más. Gyerek vagy. Semmit nem tudsz a világról.

– Tényleg? – vágott vissza Ica remegő hangon. – Kilenc évesen halt meg az anyukám. Az apukámat hónapokig nem is láttam. A Nagymama próbált tőled elvadítani. Neki sem sikerült. És akkor még azt mondod, hogy nem bízol bennem?

Az apja odalépett hozzá, és átölelte.

– Sajnálom.

– Ne mondd nekem, hogy semmit nem tudok a világról – zokogta Ica. – Többet tudok, mint szeretnék tudni.

– Tudom. Nagyon sajnálom. Sajnálom!

Apuban az volt a jó, hogy tudott bocsánatot kérni, és belátta, ha hibázott. Mert hibázott olykor. Azt mondta, az apaságot neki is folyamatosan tanulnia kell, és néha elszúrja, de igyekszik.

Ica pedig megértette, hogy félti.

– Bízz bennem, kérlek! Csak engedd meg, hogy jól érezzem magam a barátaimmal.

Még három nap és Marci anyukája kellett hozzá, hogy meggondolja magát, és elengedje Icát a többiekkel a buliba.

Marci anyukája igazán jó fej, és bár Ica nem tudta, mit mondott Apunak, amiért meggondolta magát, de a lényeg úgyis az volt, hogy elengedte.

– Bízom benned! Ne okozz csalódást! Ha pedig haza akarsz jönni, hívj fel! Ne másokhoz alkalmazkodj! Érted?

Ica szeme elkerekedett.

– De hát te is lazulni mész a srácokkal.

– Nem megyek. Ha bármi van, telefonálj! Itt leszek.

Ica átölelte az apját, és belebújt az ölelésébe.

– Köszönöm!

Bár úgy érezte, kevés ez az egy szó, hogy kifejezze, mit érzett ebben a pillanatban.