Pók Ica

Az első szerelem

8. rész

 

Ica

Gabinak világoskék, Ladája volt. Ica nagyon menőnek találta, hogy Mariska bátyja összeszedte őket. Természetesen Mariska ült mellette, hátul pedig simán befértek Jancsival és Marcival hármasban. Marci ült középen, és a legújabb viccekkel szórakoztatta a társaságot.

Ica megállapította, hogy Gabi nagyon elegáns. Fekete farmert vett fel fekete bőrdzsekivel, és illatozott valami drága arcszesztől. Ica később azt is láthatta, hogy Gabit szeretik a lányok. Szinte azonnal körbedongták, amikor megjelent, mint egy virágot a méhecskék.

Ica magában elmosolyodott, mert rögtön eszébe jutott a virágokról meg a méhecskékről sok minden a nőkkel és a férfiakkal kapcsolatosan. És ez így vicces volt.

Gabit rengetegen ismerték, és amikor beléptek a discoba mindenhonnan üdvözölték. Mariska büszkén feszített a bátyja mellett olyan erős sminkben, hogy simán tizennyolcnak nézett ki. Ica csodálta, hogy ezt meg merte csinálni. Meg azt is, hogy a szülei megengedték.

Ica napokkal ezelőtt meglehetősen sokáig gondolkozott azon, mit is vegyen fel. Mariskával egy egész délutánt szenteltek annak, hogy átnézzék a ruhatárát. Végül egyszerű farmerszoknya mellett döntött, ami a térde fölé ért és világoskék szűk felsőt vett fel hozzá. Még magára kapta a farmerdzsekijét mielőtt elindultak. A fiúk is tetőtől talpig farmerszerelésben voltak. Így hát nem érezte magát annyira alulöltözöttnek.

Bent tömeg volt és füst. Szinesen villódzó fények és a plafonról egy discogömb lógott alá. Átverekedték magukat a táncolókon és az egyik sarokban találtak maguknak szabad asztalt. Jancsi és Marci rögtön el is foglalták, mielőtt más lecsaphatott volna rá.

Gabit lépésenként megállították. Úgy nézett ki nincs ember, aki ne ismerné. Ica is lehuppant, hátradőlt a széken, hogy szemügyre vegye a terepet.

Mariska nem sokáig hagyta nézelődni. Megragadta Ica kezét, és felhúzta.

– Gyere!

– Hová?

– Pisilni!

– De nekem…

Mariska maga után rángatta. A női mosdó tele volt hangoskodó lányokkal. Egyik tükör előtt sem volt szabad hely. Mariska kikapott a táskájából egy vörös rúzst.

– Oké, tudom, hogy apád nem engedi… de muszáj némi sminket tennünk rád.

– Miért muszáj? – értetlenkedett Ica.

– Mert, csak.

– Teljesen értelmes magyarázat – vigyorgott Ica. De hagyta, hogy Mariska kifesse a szemét és a száját. – Honnan ismeri mindenki a bátyádat?

Mariska vállat vont.

– Hát innen is meg onnan is.

Nyilván ő sem tudta, így Ica nem faggatta tovább.

– Fura vagy – jegyezte meg Marci, amikor visszatértek.

– Nem tetszik? – kérdezte Ica.

– Azt nem mondom – vizslatta Marci Ica arcát. – Nem is tudom. Mintha nem is te lennél. Öregít. Meg… Nem fogsz megsértődni?

– Nem. Mondd ki!

– Kicsit… kurvás.

Ica felnevetett.

– Komolyan?

Marci szélesen elvigyorodott.

– Nagyon.

Ica megfogta a szalvétát és letörölte a rúzst.

– És így?

– Valamivel jobb.

Mariska Jancsit kínozta, állandóan táncolni rángatta, így Ica gyakran maradt az asztal mellett kettesben Marcival, és bár a fiú nem szeretett táncolni, Icának olykor sikerült rávennie, hogy menjenek ki a táncparkettre. Találkoztak néhány ismerőssel, bár láthatóan Marcinak sokkal több ismerőse volt itt is, mint Icának. Látszott, hogy amúgy az iskolán kívül is hatalmas társasági életet él, táborok, különórák, sportkörök, míg Ica jóformán a sulin és az otthonán kívül nem fordult meg semerre.

Nemsokára olyan fergetegesre sikerült a hangulat, hogy Ica órákig le sem jött a táncparkettről. Addigra Marciban nagyon jó társra lelt, mert Marci fáradhatatlanul ugrált mellette. Elszórakoztatta, bár nagy hangzavarban ordítani kellett, hogy megértsék egymást. Egyre többen érkeztek, arrébb lökték őket, vágni lehetett a cigarettafüstöt, már csípte Ica szemét. Arra gondolt, hogy kéne egy kis friss levegő, amikor a bárpult közelébe kerültek, és Ica felfigyelt egy fiúra, aki ott üldögélt a magas széken. Felismerte Robit.

Megörült neki. Végre ő is talált ismerőst.

Robival sűrűn találkozott Vera nagyinál, meg Angelikánál. Robi Angelika nevelt fia. Gimnazista. Tizenhét éves. Tökre felnőtt már hozzájuk képest. Igaziból Robival ők majdnem-majdnem unokatestvérek.

Ica elmosolyodott a gondolatra. Mivel Angelika és Apu majdnemtestvérek, Robi pedig Angelika majdnemgyereke.

Mondjuk Apu, meg Angelika nem beszélnek, igazából sosem találkoznak, mert a családi eseményeken sem jelennek meg egyszerre. Ica hiába kérdezte, miért? Angelika azt mondta, kérdezze meg az apját, Apu meg csak annyit mondott, oka van. Vera nagyi meg annyit, hogy az apja egy csökönyös szamár. Jancsi papa, pedig hozzátette, hogy csodálkozik, hogy Apu Vera nagyival szóba áll.

– Nem kell a dráma, János – utasította rendre Vera nagyi akkor. – A fiam. Még jó, hogy szóba áll velem.

– Ilonának köszönhetően, és ne feledd, hány év kellett.

És Ica csak pislogott nagyokat, mert annyira szerette volna tudni, mi ez az egész. De soha, semmit nem tudott meg.

Odaintegetett Robinak, aki máris leugrott a bárszékről, hogy csatlakozzon.

– Kit látnak szemeim?

Ica sebtében bemutatta Marcit, majd néhány szót váltottak, és az asztaluknál kötöttek ki, ahol Ica bemutatta Robit a többieknek is. Gabit nem tudta, mert ő éppen egy vékony, rövid szoknyás, barna lánnyal táncolt összesimulva a táncparketten. Pedig nem is lassú szám ment. Ica ráébredt, hogy Apunak igaza volt Gabival kapcsolatban. Gabi konkrétan leszarja, mit csinálnak.

Marci rögtön kerített egy széket Robinak, és a maga közvetlen módján máris beszédbe elegyedett vele. Mariska hatalmas szemmel pislogott Robi felé. Úgy tűnt, nem zavarja, hogy Jancsi ott ül mellette.

Ica is leült a helyére Mariska és Robi közé. Úgy megszomjazott, hogy szinte azonnal lehúzta a narancslevét. Mariska odahajolt Ica füléhez.

– Ki ez a srác? Jártok? Baromi jól néz ki.

Ica felnevetett.

– Az unokatesóm.

– Neked nincs is uncsitesód – mondott ellent Mariska.

– Nyilván jobban tudod, mint én – vont vállat Ica.

Robi rájuk pillantott, és elmosolyodott. Hát oké. Ica elismerte, hogy egészen jóképű, meg helyes is a mosolya, és menő a divatosra nyírt világosbarna haja, és világoszöld szeme. Mariska egyből fülig vörösödött Robi mosolyára.

Mariska elkapta Ica kezét, megszorította, és amikor Robi újra Marci felé fordult odahajolt Ica füléhez.

– Láttad? – súgta elfulladt hangon. – Láttad a mosolyát? – kérdezte izgatottan, tovább szorongatva Ica kezét.

Ica lehajtotta a fejét. Látta, persze, hogy látta, mivel nem vak. Most kezdjen el ő is ájuldozni, mint Mariska? Mert ez a menő? És vajon tényleg ez olyan menő? És tényleg akkora szám, hogy Robi rájuk mosolygott?

Marci kérdőn nézett rá, hogy mi van a barátnőjével, de Ica csak mosolyogva megvonta a vállát.

– Láttad, ahogy rám nézett? Tuti tetszem neki – jelentette be Mariska.

Ica felvonta a szemöldökét.

– Ezt abból szűrted le, hogy idenézett?

– Naná! – lelkesedett Mariska.

Egy lassú szám kezdődött.

Robi feléjük fordult. És Ica tuti biztos volt benne, hogy rá nézett. De ő nem ájult el ettől annyira, mint Mariska. Igazából semennyire sem ájult el tőle. Talán azért, mert régóta ismerte Robit, többször is beszélgettek. Igazából teljesen olyan volt neki, mint bárki más. Persze örült neki, hogy végre ő is talált egy ismerőst, és így jólesett, hogy itt van.

– Jössz táncolni? – kérdezte Robi.

Mariska felsikoltott Ica mellett.

– Igen.

Robi megrázta a fejét, és végre elnézett Ica feje mellett, most végre Mariskára.

– Bocs, Icát kérdeztem.

Mariska ajka lefelé görbült és visszahuppant a helyére.

– Icát?

– Nem akarnál inkább vele? – kérdezte Ica Robitól.

– Nem.

– De sokkal jobban táncol, mint én – erősködött Ica, és nem értette, hogy Marci meg Robi miért nevetnek ezen.

– Menj már, Ica! – küldte Marci kedvesen. – Ha már téged akar.

Ica tanácstalanul nézett Marcira. Tuti ez szar ötlet. De Marci nem vette a lapot.

– Olyan arcot vágsz, mintha azt kérdezte volna, mi az utolsó kívánságod mielőtt karóba húzunk! – nevetett. – Menj már! Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz belehalni!

Ica felállt, rápillantott Mariskára, aki barátságtalanul nézett vissza rá és vadul odabökte neki:

– Tőlem…

Robi máris megfogta a kezét, és elvezette a táncparkettre. Átölelte a derekát és magához húzta. Ica érezte a tenyerét a hátán, az illatát, ami körülölelte. Ica lassan a fiú vállára tette a kezét. Olyan idegennek érezte ezt a bizalmas összesimulást Robival. Amikor rögtön rátaposott a fiú lábára, zavartan megtorpant.

– Mégis csak inkább Mariskát kellett volna elhoznod.

– Semmi baj, nyugi.

– Mariska sokkal ügyesebb.

– De engem nem érdekel az a lány.

– Pedig kedves.

– Aha. És mi lenne, ha valami másról beszélnénk, nem róla?

Így aztán beszéltek a suliról, családról kicsit, de mivel nagyon belemélyedtek Robi evezős kalandjaiba, tánc után a bárpult mellett folytatták. Robi meghívta Icát egy narancslére, és összedugott fejjel nevettek. Robi valóban szórakoztató társaság, de ezt persze Ica tudta már. Majdnem annyira szórakoztató, mint Marci, csak kicsit felnőttesebben.

Ica nem is tudta, meddig üldögéltek ott a bárpult mellett beszélgetve, amikor eszébe jutott, hogy Mariska is szeretné megismerni Robit. Persze azt nem tudta, hogy mennyire esne rosszul Jancsinak ez az ismerkedés. Fura ez a helyzet. Ha itt marad Robival, száz százalék, hogy Mariskát megbántja vele, ha odaviszi az asztalukhoz, akkor pedig biztosan Jancsinak nem fog tetszeni, ha Mariska rámozdul Robira.

Ica felnevetett. Rámozdul Robira? Mintha Robi csak úgy hagyná az ilyesmit. Észre sem vette, hogy Robi őt figyelte, miközben magában kuncogott.

– Mi olyan vicces?

– Csak ez az egész?

– Én?

Ica némi megbántottságot érzett ki a hangjából. Könnyedén megérintette Robi karját, hogy megnyugtassa.

– Dehogy. Nem akarsz odaülni az asztalunkhoz?

– Ja. Mert a haverokkal jöttél, és fura, hogy itt üldögélsz velem.

– Annyira nem fura – válaszolt Ica. – Csak… mégis a barátaim. Akik nélkül nem lennék most itt.

Amikor visszatértek az asztalukhoz Gabi megint nem volt ott. Ica nem tudta, megjelent-e egyáltalán az este folyamán. Ica észrevette, hogy Mariska barátságtalanul méregeti. Nem igazán értette, pedig idehozta Robit. Különben is, Mariskának ott van Jancsi. Miért akarja, hogy minden fiú bolonduljon utána? Mariska mégis durcás arcot vágott. Jancsi kicsit unottan nézett Robira, viszont Marci a maga közvetlen modorán jól vállon veregette a fiút, hogy az majd leharapta a nyelvét és miközben áthajolt az asztalon felborított egy poharat, aminek a tartalma szétfolyt az asztalon. Marci felugrott.

– Ezer bocs!

Mire végre sikerült letörölni az asztalt az ülésrend igencsak átalakult. Marci és Robi a sarokba húzódtak és láthatólag megtalálták a közös hangot, mert dőlt belőlük a nevetés. Jancsi lelépett valamerre, mert nem látták sehol. Ica Mariska mellé került és a fülébe súgta a nemtetszését.

– Visszahoztam Robit. Most mi a bajod?

– Semmi! – dőlt hátra a székén Mariska durcásan. – Amúgy túl öreg hozzád. Csak mondom – vetette oda fintorogva.

Ica elképedt. Nem értette, mi baja van Mariskának, hogy így beszél vele? Semmi rosszat nem tett. Ellenkezőleg. Hiszen idehozta Robit az asztalhoz. Akkor is, ha butaságnak érezte, és Jancsival szemben szemétségnek. Ő mégis idehozta Robit. Mariskának csak beszélnie kellene vele, ha annyira tetszik neki. Ha nem beszélnek, sosem ismerik meg egymást, és sosem tudják meg, van-e bármi közös bennük.

– Tényleg nem értelek – mondta.

Mariska bántóan, élesen felnevetett.

– No, nézd a kis ártatlant.

– Mariska, ne csináld ezt!

– Én ne csináljam? – Fújt egyet, és Icára villantotta a szemét. – Azt mondtam, hogy öreg hozzád! Mégis hány éves?

– Tizenhét. És? Attól még nagyon jó fej… igazán!

Mariska szeme szikrát szórt.

– Igazán?

– Beszélhetnél vele.

– Ja. Nyilvánvalóan én érdeklem.

Icának ettől az ellenségeskedéstől rögtön elment a kedve a bulitól.

– Én nem akarok Robitól semmit.

– Lehet, hogy te nem akarsz, de hétszentség, hogy ő akar.

– Félreérted.

– Ugyan mit lehet ezen félreérteni?

– Barátok vagyunk.

– Ja. Én azt hittem unokatestvérek. Baromi rosszul hazudsz össze-vissza. Királylány – vágta oda lekezelően, majd lelépett ő is.

Marci ránézett. Felhúzta a szemöldökét.

– Mi van? – kérdezte.

Ica megrázta a fejét. Érezte, hogy a könnyek csípik a szemét.

– Hazamegyek – felelte elfúló hangon.

– Hazakísérjelek? – kérdezte Marci.

– Inkább majd én – ajánlotta Robi.

– Azt ne – tiltakozott Ica. – Kösz, de… inkább ne. Felhívom Aput. Értem jön.

– De miért? – kérdezte Robi értetlenül.

Marci Robi vállára tette a kezét.

– Öreg, azért, mert azt mondta.

Ica végre elmosolyodott. Marci értette. Megértette.

– Figyelj, Ica, felhívlak majd, és megbeszélünk valamit. Oké? Mozi, vagy bármi. Amihez kedved van. Mit szólsz?

Ica felkapta a fejét. Robi reménykedve, Marci meg kíváncsian leste a válaszát.

– Ez szar ötlet – felelte és felállt.

– Már miért lenne szar ötlet?

– Mert azt mondtam.

Marci elvigyorodott.

– Mert azt mondta. Fogadd el.

Ica felhívta az apját. Az utcán Robi végig ott toporgott mellette, szó nélkül, amíg várt. Rettentő kellemetlennek érezte volna, ha nincs ott Marci, aki oldotta némileg a feszkót, sőt még egyszer mosolyt is csalt Ica arcára.

Marci egy igazi kincs.

Hazafelé az apja elmosolyodott a kocsiban.

– Büszke vagyok rád! – Ica arcára bökött. – Ez mi?

Ica csak akkor jött rá, hogy a szemfestéket nem törölte le.

– Mariska műve.

– Hú – nevetett fel Apu. – Nagyon punkos.

Ica végre megint felnevetett.

– Az. Aggódtál?

– Nem – vágta rá az apja túl gyorsan.

Ica felhúzta a lábát, felé fordult és úgy figyelte.

– Elmondhatod.

Az apja felé pillantott.

– Ez esetben bevallom, aggódtam. Nem is kicsit. Elfelejtettem, hogy olyan testőröd van, mint Marci.

– Marci, mint testőr? Benne jobban bízol, mint bennem?

– Hát, fene tudja. Tudod, azt mondják, kicsi a bors, de erős. Valamiért megnyugtató volt, ahogy ott állt melletted. Meg Robi. Ugye, ő volt?

– Igen. Ő – suttogta Ica.

– Jó, ha az embernek ilyen barátai vannak.

Ica lehajtotta a fejét.

– Igen. Az.

És Mariskára gondolt. Az elveszett barátságra. Tudta, hogy sosem lesz már semmi olyan, mint azelőtt.