Pók Ica

Az első szerelem

  30. rész

 

Ica

Szilveszter előtt Robi is jelentkezett. Jött tőle egy képeslap, ami az Eiffel- tornyot ábrázolta éjszakai kivilágításban. Kellemes karácsonyt és boldog újévet kívánt Icának és az egész családjának.

Amellett, hogy jól esett Robitól képeslapot kapni, el is szomorította Icát. Valahogy annyira személytelen volt ez a karácsonyi üdvözlet azon a képeslapon. Még akkor is, ha a végére Robi még odabiggyesztette, hogy „Hiányzik a mosolyod!”

Lehet, hogy Robi megérezte Ica szomorúságát és hiányérzetét, mert a lány alig kapta kézhez a lapot, csörgött a telefon, és amikor Ica felvette – meglepetésére – Robi szólt bele a vonal túlsó végén. A telefonvonal recsegett, de ennek ellenére mindent jól hallott.

– Szia, Ica! Hát tényleg te vagy az… – lelkendezett Robi.

Ica repesett az örömtől. Annyira jó volt újra hallani Robi hangját. Csak most tudatosodott benne, mennyire hiányzik neki.

– Olyan jó hallani a hangodat, Robi! Mesélj el mindent, kérlek! Mindent, ami veled történt.

Robi vidám nevetése olyan távolinak tűnt, és Ica nem tudott ellene mit tenni, rossz érzés kerítette hatalmába. A gyomra görcsbe rándult, miközben hallgatta a jókedvű beszámolót Párizsról.

Nem hiányzott Robinak.

Éppen akkor, amikor ez megfogalmazódott a gondolataiban, a fiú elhallgatott. Az a pillanatnyi csend szinte végtelen időnek tűnt Ica számára.

– Járok egy lánnyal – mondta ki Robi végül.

Ica kezében megremegett a telefonkagyló. Érezte. Robi úgy ment el Párizsba, hogy részéről felfüggesztette Icával a kapcsolatát, még akkor is, ha a lány biztosította, hogy megvárja. Két hónap nem olyan hosszú idő.

Robit már akkor sem hatotta meg ez az önfeláldozás, de akkor Ica nem foglalkozott vele. Most ébredt rá, hogy Robi mindenképpen úgy akart elmenni, hogy Párizsban akármikor becsajozhasson, ha úgy tartja a szeszélye.

Ica buta kislánynak érezte magát Robi mellett.

Nem tudta, mit is kéne mondania. A szíve elfacsarodott, ő meg mélységesen megbántottnak érezte magát. Legszívesebben levágta volna a telefont, de sejtette, ha nekiállna hisztizni, Robi éretlen csitrinek titulálhatná. Ezt semmiképpen nem akarta.

– Ica, ne haragudj rám ezért… A mosolyod tényleg gyönyörű, és valóban nagyon hiányzik!

Ica bánatosan felsóhajtott, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán.

– Hát persze… – Attól félt, hogy a hangja elcsuklik, ha most többet kéne mondania.

– Barátok maradunk? – Robi hangja nagyon messzinek hatott a telefonvonal másik végéről.

Mit is mondhatna erre?

Nem akarta elveszíteni a fiút. Csak most még annyira váratlan volt, hogy barátnője van. Más… nem ő…

– Oké! – mondta lassan és megpróbálta megnyugtatni háborgó lelkét. A szempilláin megállt egy könnycsepp, elhomályosította a látását.

Robi jókedvű hangja elért hozzá.

– Ica, te csodálatos vagy!

Nem értette, ugyan mitől lenne ő csodálatos?

Azért mert képtelen veszekedni Robival?

Azért, mert gyáva ahhoz, hogy hisztisen az orra alá dörgölje a saját érzéseit?

Ezért lenne ő csodálatos?

Azért, mert megpróbálja higgadtan kezelni a dolgokat? Még akkor is, ha mégannyira fáj is.

– Fel foglak hívni! – ígérte Robi.

Így fejezték be a telefonbeszélgetést. Ica lassan leült a fotelba, halk kattanással visszatette a kagylót a helyére.

A barátok fontosak az ember életében, és tudta, Robiból jó barát válik majd. Biztosan nagyon jó barát tudna lenni. Csak még hozzá kell szoknia a gondolathoz. Egyelőre nem volt könnyű. El kell fogadnia Robit barátként. Nem szabad, hogy ez kevés legyen neki!

Akkor is muszáj megpróbálnia, ha itt és most ez szinte lehetetlennek tűnik számára.

 

Ica az óévet a barátaival búcsúztatta. A közeli presszóba mentek ünnepelni.

Jancsi és Mariska megint egy párt alkottak. Unottan lassúztak a táncparkett közepén néhány fiatallal körülvéve. Megint csak Mariska beszélt egyfolytában, láthatólag Jancsit nem kötötte le vele.

Marci fáradtnak tűnt, ahogy hátradőlt a székén. Az asztalon gyertya égett. Elvileg Gabinak kellett volna vigyázni rájuk, de ő teljesen el volt foglalva a menyasszonyával, Jancsi nővérével. Ica most először gondolt arra, milyen kicsi a világ. Vagy talán a város az.

Ica a poharát tologatta az asztalon. Kedvelte Juliskát. Jancsi nővérét. A lány ugyanazokat a sötét színeket örökölte a szüleitől, mint az öccse. Náluk valószínűleg családi vonás, hogy mindig elegánsak és jól néznek ki.

Most odapillantott Marcira. Nyúzottnak tűnt, éppen olyannak, mint, aki keveset alszik mostanában. Pedig téli szünet van.

– Mi a baj, Marci?

Marci ránézett, még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából.

– Nincs baj. Csak fáradt vagyok. Tudod a gitárleckék. Aztán megígértem anyának, hogy a suliban is felhozom magam. Mármint a jegyeimet… – magyarázta. – De ha akarod, táncolhatunk. Nem bánom.

Ica megrázta a fejét. Látta Marcin, hogy nem sok kedve van a tánchoz. Pedig amúgy örökmozgó volt, és ahogy ő ismerte, biztos volt benne, hogy nem sokáig lesz képes egyhelyben üldögélni. Akkor majd táncolnak. Most hagyta Marcit pihenni.

– Nem muszáj! Beszélgethetünk is.

Marcival jólesett beszélgetni, szerette a társaságát, mindig fel tudta vidítani, volt egy egyedi, jó humora, de közben tudott igenis komoly dolgokra odafigyelni és olyan érző lélekként hozzászólni, bátorítani, megvigasztalni. Mivel ma este Szilvesztert ünnepelték, inkább Marci kedves vidámsága került előtérbe. Annyira ellenállhatatlan volt a humora, hogy Ica azt vette észre, hogy perceken belül úgy nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak. Amikor megjelent az asztaluknál Gabi Julival nagyon bután érezte magát, mert szó szerint képtelen volt abbahagyni a nevetést. Miközben Gabi leült jól hátba veregette Marcit.

– Mi vagy te, bohóc? – kérdezte nevetve, mert Ica jókedve rá is átragadt. – Na, milyen helyre hoztalak benneteket?

A füstös, tömött vendéglőbe okkal több embert beengedtek, mint, amennyi kényelmesen elfért volna. Jöttek-mentek a bulizni vágyó fiatalok. A plafonról színes, krepp papír füzérek lógtak lefelé. Mindezek ellenére Ica jól érezte magát, mivel elég korán jöttek nekik még szabad asztal is jutott, igaz, hogy csak négy személyes, de mivel táncoltak elégnek bizonyult.

Éjfélkor kaptak egy üveg pezsgőt, és koccintottak az eljövendő, boldogabb újévre. Ica nehezen tudta elképzelni, hogy az ő családjának ez boldog lehet.