Pók Ica

Az első szerelem

 29. rész

 

Ica 

 Ica erről a karácsonyról nem sok jót tudott elmondani. Alig várta, hogy vége legyen. Mondjuk Julcsi néni egészen kedves volt és barátságos. Elbeszélgettek, ha éppen úgy hozta a pillanat. Ica a végére már kezdte sajnálni, mert Nagymama nem bírt magával és csak belekötött. A harmadik pohár bor után már csak Anyut emlegette, és megjegyezte Apunak, hogy soha nem fog olyan társat találni, mint, amilyen Anyu volt. És bár Ica egyetértett vele, mégis észrevette, hogy ez Julcsi néninek rosszul esett. Apu is feszült lett és összeveszett Nagymamával.

Aztán Mimike hozta a formáját, és annyira szemtelenné vált, hogy már Apu sem hagyta szó nélkül, Emiatt Julcsi nénivel is összezörrentek. Ica inkább bevonult a szobájába Sanyival, de még a falon át is hallotta a feszült beszélgetést. Ica nem nevezte volna veszekedésnek, de az biztos, hogy szeretetteli és meghitt beszélgetésnek sem.

Aztán másnapra lenyugodtak a kedélyek. Legalábbis eleinte úgy tűnt, minden rendben van Apu és Julcsi néni között. Icában pedig feljött újra az az ismeretlen érzés, hogy valaki elfoglalhatja Anyu helyét.

Annyira rossz érzés volt látni egy nőt Apu mellett. Egyáltalán nem volt hozzászokva a dologhoz. Apu sosem hozott haza semmiféle nőt. Ha ismerkedett is valakivel, mindig távol tartotta. Ica úgy sejtette, most sem Apu akarta igazán ezt az összeköltözősdit.

Icának éppen ezért, mert sosem látta mással, az édesanyja és az édesapja alkottak egy párt mindig is. Miután elveszítették az anyukájukat nem is volt egyetlen rendes nő sem az életükben.

Kivéve persze Angelikát, de hát az még sem volt ugyanolyan, mint most Julcsi néni. Mert most egy nőt kellett látnia közvetlenül az édesapja mellett. Látnia, hogy Apu milyen kedves vele, hogy mosolyog rá, hogy megérinti, hogy átöleli, hogy megcsókolja. Ezek mind iszonyatos fájdalmakat szítottak benne.

Utálta!

Utálta, hogy valaki el akarja foglalni az anyukája helyét!

Ugyanúgy látta Sanyin, mennyire rosszul esett neki is már pusztán az, hogy egymás mellett látja őket.

Mimikét láthatóan nem zavarta a dolog.

Olyan szinten kisajátította Aput magának, hogy Ica komolyan féltékeny lett rá.

Gyűlölte!

Gyűlölte ezt a kis betolakodót.

Azt is, hogy Apu olyan kedves és figyelmes Mimikéhez. Meghallgatta, ha mesélt, ha játszotta előtte az agyát. Sőt egyszer még meg is dicsérte, milyen ügyes.

Nem is a lánya!

Mi a fenének kell vele foglalkoznia?

Miért hallgatja meg a kislány idióta bohóckodásait?

Ica nem akarta. A régi életüket akarta visszakapni. Azt szerette volna, ha mindig csak hármasban lennének. Sanyi, Apu és ő. Mert az úgy jó. Igenis jó! Nincs szükségük senki másra. Mimikére főképp nincs szükségük. Meg amúgy Julcsi nénire sincs szükségük.

Karácsonykor szóba került az iskola is, és olyan történetek, amiket se Sanyi, se Ica nem mondott el Apunak, azért, hogy ne idegesítsék feleslegesen.

Ica látta Apu szemében az aggodalmat.

Na, éppen ez az, amitől szerették volna megkímélni. Úgyis van elég dolog egy felnőtt életében, ami miatt aggodalmaskodnia kell, egyikük sem akarta iskolai nehézségekkel terhelni, amíg maguk is meg tudták oldani a helyzetet.

Julcsi néni valószínűleg nem így gondolhatta, mert részletesen beszámolt minden dolgukról, amit eddig olyan féltetten csak magukénak mondhattak.

Ica dühöngött és keményen meg is jegyezte Julcsi néninek, hogy ezt talán nem kellene.

Julcsi néni erre annyit mondott:

– Nagyon sajnálom, ha ti úgy gondoljátok, hogy édesapátok nem kíváncsi arra, mi folyik az iskolában veletek!

És ez annyira nem volt igaz.

Mert most Julcsi néni úgy állította be, mintha Sanyi és ő gonosz és hálátlan gyermekek lennének.

Pedig nem voltak azok!

De ahogy ezt Julcsi néni mondta, az olyannak hatott, hogy nekik rosszul kellene ettől érezni magukat. Ám ezzel csak azt érte el, hogy kezdték nagyon nem kedvelni Julcsi nénit.

Alig várták, hogy vége legyen.

Karácsony másnapja végre régi nyugalomban telhetett volna, de addigra már mind olyan feszültek voltak, hogy szinte menekültek otthonról. Sanyi is elment, Ica megkérdezte Aput, nem bánná e ha ő is elmenne itthonról.

Apu nem bánta. Biztosan tudta ő is, hogy ez a két nap Julcsi nénivel megterhelte a gyermekei idegzetét. Ami azt illeti biztosan az övét is, mert eléggé feszülten ért haza, miután hazavitte Julcsi nénit és Mimikét.

Ica felhívta Marcit, aki a karácsonyra való tekintettel előbb költözhetett vissza az édesanyjához, tehát valószínű, hogy csak néhány percnyire vannak egymástól. Icának most nagyon nagy szüksége volt arra, hogy valakinek kiönthesse a fájdalmát. Tudta, hogy ha van valaki a világon, aki megérti őt, hát akkor az a valaki Marci lesz.

Marci anyukája vette fel a telefont és csak annyit mondott Icának, hogy ugorjon át nyugodtan, Marci biztosan szívesen látná. Így hát karácsony másnap, kora délután Ica becsengetett hozzájuk.

Anna néni bevezette a meleg konyhába és elvette tőle a nagykabátját.

– Csúnyán megütött! – mondta, miközben szemügyre vette a lány szeme alatt a kissé bedagadt, sárgásban játszó foltot. – Hihetetlen barbár az én elsőszülött gyermekem – mondta rosszallóan. –Annak ellenére, hogy nagyon bántja a dolog!

Ica természetesnek vette, hogy ő elmesélte Apunak ami történt. Különben is magyarázatot kellett adnia, miért van egy akkora kék folt az arcán.

Az apja hirtelen fogta volna magát és szinte azonnal előrángatta volna Marcit és letépte volna a fülét. Ezt Ica tudta jól. Fél órát kellet neki ismételgetni, hogy nem szándékos volt! Véletlen volt! Mire Apu lenyugodott, elhitte és végre higgadtan is meg tudta hallgatni a történetet.

– Elmondta? – kérdezte Ica Marci anyukáját.

– Be szokott számolni a hülyeségeiről – mondta Anna néni. – Nem hiszem, hogy lennének titkai előttem. Tudod, megvan köztük a kölcsönös bizalom. Én sem titkolózom Marci előtt. Ha tudni akar valamit, mindig válaszolok a kérdéseire, ha mégoly nehezemre esik is.

– Mint én és Apu.

– Minden kapcsolatban fontos a bizalom, Ica. Akkor is, ha nehéz. Marcinak ebben az utolsó fél évben voltak nehéz kérdései, amikre eleinte nem is akartam válaszolni. A válás felborította mindannyiunk lelki világát. De ezeken is át kellett essünk. Mindenesetre nem vagyok büszke arra, hogy megütött egy lányt. Ráadásul a barátját.

Ica levette a csizmáját.

– Anna néni, higgye el, hogy teljesen véletlenül történt, és valójában én vagyok az oka, mert nem kellett volna olyan hirtelen közéjük ugranom.

–Természetesen nem értek egyet veled. Meg is mondtam Marcinak akkor, hogy eleve nem kellett volna leállnia Jancsival verekedni. Lehetett volna annyi esze, hogy felmérje, jóval erősebb és rutinosabb, mint Jancsi. Hagyni kellett volna az egészet. Persze mi mást várhatnék tőle, amikor olyan vad és hirtelen Kővári vére van. Az életben nem lesz képes megfontoltan cselekedni. El sem tudom képzelni, hogy eljön a nap, amikor Marci megkomolyodik.

– Azt én sem. De mi így szeretjük – válaszolta Ica szelíden. – Szerintem Jancsi sem haragszik már rá.

Marci anyukája megérintette Ica karját.

– Nem tudja, hogy telefonáltál. Lepd meg! Szereti a meglepetéseket. Rögtön viszek nektek egy teát, rendben? – mosolygott Icára bíztatóan.

Ica elindult Marci szobája felé, aminek az ajtaját nem csukták kilincsre, csak behajtották. Azért Ica illedelmesen bekopogott, mielőtt belépett.

Marci az ágyán ült, ölében gitárral, és az előtte levő füzetet lapozgatta, de a kopogásra felnézett. Mosolya kedves volt és őszinte.

– Ica. Szia! – mondta vidáman. – Ülj le! – bökött magával szembe az ágyra, ahol egyébként nem nagyon volt szabad hely, mert tele dobálták ruhákkal.

Ica tanácstalanul nézett körbe, mire Marci határozott mozdulattal lesöpört mindent a szőnyegre az ágy mellé.

– Ülj már le! Anyától kaptam karácsonyra! – mondta lelkesen a gitárra célozva. – Annyira jó fej az anyám! – folytatta csillogó zöld szemmel.

Ica leült Marcival szembe az ágyra.

– Nem tudtam, hogy gitározol… – szólalt meg halkan.

– Nem is… csak nemrég kezdtem el tanulni… Nagyon fáj? – bökött a kék foltra.

Ica megrázta a fejét.

– Alig.

– Sajnálom. Nem is tudod, mennyire. – A lány felé fordította az arcát. – Nyugodtan húzz be nekem egy jó nagyot.

– Ne már! – tiltakozott Ica.

– De. Komolyan. Rajta! Megérdemlem.

– Hagyd már ezt a butaságot – kérte Ica. – Véletlen volt.

– De ennek véletlenül sem szabadott volna megtörténnie. Sohasem – mondta Marci lehajtott fejjel.

Ica megérintette a karját, és megvárta, amíg Marci felpillant és találkozik a tekintetük.

– Felejtsük el! Jó?

Marci bólintott.

Ica lassan körbenézett Marci szobában. Tipikus fiú szoba. Tele Sabrina és Samantha Fox poszterekkel. Nem is értette miért buknak a fiúk az ekkora mellekre. Már megkérdezte az apját is, de aztán rájött, hogy ez olyan férfi dolog, amit egy nő soha nem fog megérteni. És azt is tudta, hogy neki soha nem lesznek ilyen nagy mellei.

Marci szobájában akármerre is fordult, csak fürdőruhás énekesnők szexi pózolásait látta.

– Ez menő? – kérdezte Ica körbe mutatva a szobán. – Ez a sok… izé.

Marci vidáman csillogó, zöld szemmel rákacsintott.

– Jobban szeretnéd, ha pasikkal plakátolnám ki a szobám falát?

Ica felnevetett.

– Hát nem is tudom. Az én szobámban nincsenek plakátok. Se fiúkról, se lányokról.

Marci bólintott.

– Tudom.

– Ez aggasztó? – kérdezte Ica kíváncsian.

– Nem tudom. Téged aggaszt?

Ica újra nevetett.

– Engem? Nem – válaszolta vidáman.

– Akkor szerintem ezzel sincsen semmi baj.

– Tudsz játszani valamit? Azon – bökött a fejével Ica a gitár felé.

Marci megpengette a gitár húrjait, és belenézett a füzetébe.

– Máté Péter? Azt tudom kicsit játszogatni.

Ica nem nagyon ismerte Máté Pétert, de azért hevesen bólogatott:

– Jöhet.

– Én is szeretem. De én nem is ismertem addig, amíg nem kezdtem el gitározni tanulni.

– Akkor játszd el, kérlek! – tapsikolt Ica izgatott örömmel.

Marci végighúzta az ujjit a gitár húrjain.

– „Egy kis patak, mindig rohant, s egyre csak énekelt

Egy sziklafal útjába állt s a dalnak így vége lett.”

Ica falnak döntött háttal hallgatta a dalt. Már az első soroknál megfogta a szöveg. Nem is tudta, hogy Marci ilyen csodálatos hanggal van megáldva.

– „Nekem többé már a Nap sem tündököl,

Csak ha újra megjönnél.”

Összetalálkozott a pillantásuk. Mennyire zavarba ejtő volt ez így most. Ica nem tudta volna megmondani, miért. Inkább csak lenézett Marci kezére, az ujjai határozottan fogták le az akkordokat a gitár karcsú nyakán. A lassú gitárpengetés folyamatosra váltott.

Ica felnézett újra.

Marci a füzetét nézte.

Milyen jól állt a kezében a gitár. Mennyire szép ez a dal. Marcinak mennyire jó hangja van hozzá. Ica szeme is könnybe lábadt, ahogy hallgatta. aztán egyszer csak hirtelen vége lett.

Marci felnézett. Egyenesen a szemébe. Ica elveszett a zöld szemek mélységében, mintha hirtelen örvénybe keveredett volna, ami egyre húzta magához.

Nem bírt megszólalni sem, mert a szíve a torkába ugrott. Marci sem szólt egy szót sem.

– Ez valami fantasztikus volt! – Marci anyjának lelkes kiáltása térítette Icát magához. Anna néni az ajtóban állt, kezében tálca két bögre teával. – És még csak két hónapja tanul gitározni! Valami fantasztikus tehetsége van! –mondta hittel.

Ica lassan kitörölte a könnyeket a szeméből. Végre el tudott szakadni Marci szemének igézetéből. Nem is értette mi történt velük az elmúlt pillanatokban.

Marci letette a gitárját, elvette az anyjától az egyik bögre, gőzölgő teát.

– Kösz, Anya! De elfogult vagy.

Anna néni megrázta a fejét és gyengéd szeretettel felé nyúlt, hogy megsimogassa kócos, vörös fürtjeit, de aztán nyilván rájött, hogy ezzel csak zavarba hozná Marcit, ezért játékos komolytalansággal összeborzolta a haját.

– Több vagy, mint tehetséges! – felelte komolyan. – Igazam van, Ica? – nézett a lányra. Ica felé nyújtotta a másik bögrét. – Ne haragudjatok, hogy csak így rátok törtem – mosolyodott el gyengéden. – Beszélgessetek nyugodtan! Már nem is zavarok tovább.

Ezzel fogta magát és határozottan rájuk csukta a szoba ajtaját.

Marci belekortyolt a teájába.

– Anya – mondta zavartan, mintegy magyarázkodva Icának. – Milyen volt Julcsi nénivel karácsonyozni? – kérdezte komolyan.

Ica két kezébe fogta a bögrét, ami kicsit égette az ujjait, de most nem zavarta.

– Hát… – Elborult tekintettel visszanézett Marcira. – Nagyon fájdalmas volt együtt látni őket.

Marci bólintott.

– Tudom.

És Ica nagyon is tisztában volt vele, hogy valóban tudja.

Hasonlóan rossz érzés lehetett neki is látnia az apját az új barátnőjével. Ezért is volt biztos benne, hogy megérti őt. Másnak nem is lett volna képes beszélni a karácsonyáról és az érzéseiről, de Marcival valahogy minden annyira könnyen ment. Pontosan érezte rajta, hogy megérti, és együtt érez vele. Ez most mindennél többet jelentett számára. Valaki olyannal beszélni, aki hasonló érzésekkel küzdhet.

Mindezek ellenére Marci mindenképpen megőrizte az optimizmusát és régi kedves vidám természetét. Képes volt a legmélyebb szomorúságból visszarángatni Icát és átfordítani rosszkedvét fergeteges vidámsággá.

Nemsokára hihetetlen jókedvű nevetésük töltötte be a kis házat.

----

Kővári Anna, aki éppen a vezércikkét írta az írógépe előtt egy szál, füstölgő cigaretta társaságában, elgondolkodva kinézett az ablakon.

De régen is hallotta Marci ilyen önfeledt nevetését, mert ez csak akkor volt az igazi, amikor átragadt a környezetében mindenkire. Most lassan elmosolyodott. És ez most újra a régi volt.

Jó, ha van az embernek néhány jó barátja, aki mellette áll a szakadék szélén és visszarángatja. Úgy érezte Ica éppen most rántotta vissza Marcit, még éppen időben, mielőtt mindörökre elveszett volna régi, kedves vidám természete.

Ahogy múltak a napok Marci úgy vált egyre komorabbá és egyre kevesebb vidámságban volt részük az utóbbi hetekben, hónapokban. Pedig Marci lételeme a jókedv és a nevetés.

Nemsokára az ikrek is előkerültek a szobájukból és rágták a fülét, hogy hadd mehessenek ki játszani. Beleegyezett azzal a feltétellel, ha Marci is velük tart. Ezzel a kicsik egy emberként vették be a bátyjuk szobáját.

-----

Ica felnézett a rohamra, amikor az ikrek vad kiabálással szinte rájuk törték az ajtót. Egy percig sem bánta meg, hogy eljött Marcihoz. Amellett, hogy vele tudott beszélni Julcsi néniről még képes volt arra is, hogy megnevettesse és erre most nagyon nagy szüksége volt, érezte.

Miki állt meg az ajtóban.

– Anya csak úgy enged ki minket szánkózni, ha velünk jössz! – mondta harciasan. – Gyerünk! Menjünk! – szólította fel a bátyját ellenkezést nem tűrő hangnemben.

Ica kénytelen volt elmosolyodni, mert nagyon kedvesen hangzott a szájából. Most összeakadt a tekintete a kisfiú kék szemével. A gyerek rávigyorgott.

– Szia, Ica! Te is jöhetsz! – engedte meg nagyvonalúan és már távozott is.

Misi bátortalanul nézett a bátyjára.

– Marci… Kijössz velünk, kérlek? – Sokkal udvariasabb volt, mint a testvére és valahogy felfogta, hogy most minden a bátyján múlik, várakozásteljesen várta a válaszát.

Marci ránézett Icára.

– Nem tehetem meg, hogy nem megyek velük. Meg az az igazság, hogy már nekem is szükségem van egy kis mozgásra, elég régóta üldögélek már idebenn a szobámban. Velünk jössz, Ica? – kérdezte, miközben felállt az ágyról.

Misi ránézett.

– Gyere! – mondta vékony kis szelíd hangján. – Majd Marci húz a szánkón.

Marci felnevetett.

– Kizárt, öcsi! – jelentette be vidáman.

Miki szólalt meg valahonnan kintről.

– El sem bírná! Ica sokkal magasabb, mint ő!

– De Marci nagyon erős! – védte meg a bátyját Misi határozottan. – Te is láttad, amikor verekedett a múltkor az iskolaudvaron. Mindenkinél erősebb! És mindenkinél bátrabb! – mondta áhítattal, mint, aki egy valóságos hőst tisztel Marciban.

Ica mosolyogva nézett Marcira, aki vállat vonva nézett rá vissza.

– Hét évesek… – figyelmeztette Icát vidáman. – Nem látják reáliasan a dolgokat. Misi! – szólt az öccsére. – Nem vagyok mindenkinél erősebb.

A kisfiú mély meggyőződéssel bólogatott.

– De! Hiszen mindenki fél tőled. Tudom! – közölte rajongással. Egy valóságos hős volt Marci a szemében.

Miki benézett az ajtón. Már rajta volt a nagykabátja és a sapkája. Figyelmeztette őket, hogy jó lenne, ha igyekeznének, majd kicsit beleegyezően még hozzátette.

– Na, jól van tényleg erős! – Menjünk már! – zárta le a vitát.

Marci ránézett Icára, aki még mindig az ágyon ült felhúzott lábakkal. Kicsit elmélázva játszott a karórájának a csatjával. A fiú elmosolyodott.

– Jössz? – kérdezte hirtelen.

Ica felnézett rá, de nem válaszolt. Igazság szerint meg sem mozdult.

Marci kedvesen elvigyorodott.

– Na! – noszogatta szelíden. – Gyere! – És már ki is ment a szobából.

Végül Ica mégiscsak úgy döntött, hogy velük tart. Nem volt kedve még hazamenni. Így hát egy rendkívül vidám, kellemes délutánt töltöttek el együtt.

Az ikrek csintalan, minden rosszaságra képes bohócok voltak, amivel egy kis időre el is feledtették a lány minden kétségét Apuval és Julcsi nénivel kapcsolatban.

Szánkóztak, hógolyóztak és nagyokat nevettek ezen a hideg karácsonyi délutánon. Ica még arra is képes volt, hogy együtt hemperegjen velük az útszéli hóban, majd befeküdve a friss hóba hó angyalkát csináltak, miközben jókat nevettek egymás ügyetlen próbálkozásain. Miki meg is jegyezte, hogy Ica milyen tök jó fej, csak egy a baj vele, mégpedig az, hogy lány. Mert ha fiú lenne az mekkora kaland volna! Akkor aztán minden klafa lenne!

Marci meg csak nevetett Ica megrökönyödött arcát látva.

– Nekem tökéletesen megfelel Ica úgy, ahogy van – vágta hátba az öccsét. – Nem cserélném el egyetlen fiú barátomra sem.

Icának jólesett, hogy Marci ezt mondta.

– Még Jancsira sem? – kérdezte azért, kicsit félve a választól.

Nem is értette, miért szorult össze a gyomra, és miért ugrott a szíve ismételten a torkába.

Marci felé fordult. Elmosolyodott és rákacsintott.

– Még Jancsira sem – felelte komolyan.

Mikor aztán fáradtan és átfagyottan megunták a viháncolást a fiúk hazáig kísérték Icát. Icának nagyon régóta nem volt ilyen önfeledt, vidám délutánja.