Pók Ica

Első szerelem

31. rész

 

Pók Sándor

Sándor pocsék hangulatban lépett be a terembe. Persze, amikor lefoglalta az asztalt a város legszínvonalasabb helyén, még le akarta nyűgözni Julit.

Mostanra rájött mekkora baromságot csinált. Főként miután Juli bejelentette, karácsony után, hogy szüneteltessék a kapcsolatukat.

Sándorban forrt az indulat.

Juli akart komoly kapcsolatot, összeköltözést, nagycsaládi idillt. Ő csak belement. Sodródott. Megadta Julinak, amire vágyott. Erre karácsony után a nő megfutamodott.

Sok volt neki Sándor anyja, az anyósa, az elhunyt feleség, a gyerekek közötti civódás, és még megannyi apróság, amit egyelőre Sándor sem tudott kezelni, de megígérte,, hogy keres megoldást. Juli nem hitte el. Időt kért. Így most szünet van.

Mostanra Sándornak is elege lett a veszekedésekből, abból, hogy nem tudnak egy épeszű kompromisszumra jutni. Mi a fenét is várt ettől az egésztől? Tudhatta volna, hogy az anyja kiutálja Julit. Ilonával is megpróbálkozott, de Ilona karakán, pimasz tizennyolc évesként került a családba, és nem hagyta, hogy Pók Vera kiutálja. Sándornak ez akkor rendkívül üdítően hatott.

Azzal meg nem tud, mit csinálni, hogy az anyósa az életük része. Beismerte, hogy olykor nehéz vele, de Ilonkának és Sanyinak szükségük van rá. Nem fogja megszakítani Sárával a kapcsolatot, csak azért, mert Julinak nehéz. Mindenkinek nehéz. Az élet nem sétagalopp, hanem kőkemény próbatétel, akár a homokba dugja a fejét Juli, akár nem.

Kifizette az asztalt, és már nem tudta lemondani. Juli akkor sem volt hajlandó vele jönni. Barátként sem. Csak szüneteltetik a kapcsolatot, mert Julinak gondolkodási idő kell. Sándor meghagyta neki a teret, és adott neki időt. Ha egyszer Julinak ez kell. De ő maga nem fűzött már sok reményt az újrakezdéshez.

Bár ki tudja…

Még minden lehetséges.

Sándor már megtanulta, hogy az élet olyan megoldásokat, olyan váratlan helyzeteket dobhat az ember elé, amire álmában sem gondolt, így aztán hagyta, hogy folyjék minden a maga medrében. Ha harcol is a helyzet ellen, akkor sem lesz jobb neki.

Juli helyett az apósát, Velencei Gábort hozta magával. Csak azért sem fog az ablakon kidobni egy ilyen asztalfoglalást, ahhoz túl drága volt. Megfelelő öltözet nélkül be sem engedték az embert. Ezért aztán Sándor öltönyt húzott egy világoskék inggel és sötét csíkos nyakkendővel. Összeszorította a fogát, és megtette, bár utálta a kötöttségeket.

Gábor is felvette az egyetlen öltönyét, amit csak azért tartogatott a szekrényében évek óta, hogy legyen mit felvennie esküvőkre vagy temetésekre. Mindenesetre az apósa Sándor számára meglepő módon jót szórakozott az ő feszélyezettségén. Sándort kezdte kicsit idegesíteni, de igyekezett nem mutatni.

A kabátjaikat leadták a ruhatárban és egy pincér fekete frakkban máris bekísérte őket a terembe. Halkan szólt a zene, amikor beléptek. Még alig tettek néhány lépést, amikor Sándor egy jól ismert hangra figyelt fel.

– Sanyi! ... Csatlakozatok hozzánk, drágám!

Sándor nagyot sóhajtott, és az aranyozottra festett stukkókkal díszített plafonra nézett. Ezt a hangot nem lehetett összetéveszteni. Az anyja volt.

Ha még nem lett volna így is elég kellemetlen ez az egész helyzet, most az anyja rátett egy lapáttal.

Tudhatta volna, hogy egy ilyen helyen mindenképpen összefutnak vele.

És nem csak vele.

Most először tudatosodott benne, hogy talán nem is véletlenül választotta éppen ezt a helyet szilveszterre. Talán nem is azért, hogy Julinak felvágjon. Talán már akkor is tudat alatt többre vágyott.

Látni…

Találkozni vele…

Akár úgy is, hogy Juli mellette van.

És ez nem volt normális. Semmiképpen. Sándor tudta jól.

Az anyja máris jött feléjük. Méregdrága, fényesen csillogó estélyi ruhát viselt, egyenesen a Pók divatházból. Egy élő, két lábon járó reklám.

– Anya… – morrant Sándor, és nem is igyekezett eljátszani, hogy örül a találkozásnak.

Az anyja bűbájosan mosolygott rá vissza. Valamit mondott a pincérnek olyan halkan, hogy más nem hallhatta, majd amikor az elment ő könnyedén belekarolt a fiába.

– Természetesen odaültök az asztalunkhoz, drágám! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. –Még éppen elfértek!

Úgy vonult át a termen Sándorral kart karba öltve, hogy egy kívülálló észre sem vehette, hogy ő vezet.

Sándor hamarosan kiszúrta a csendes helyen álló asztalt. Az ablak mellett állt, hatalmas pálma takarta a kíváncsi pillantások elől. Az asztal közel helyezkedett el a táncparketthez és a teraszra vezető kijárathoz is, mivel bent nem lehetett dohányozni, viszont Pók Vera erős dohányos volt. Olyan tökéletes volt az asztal elhelyezkedése, hogy Sándor bármibe lefogadta volna, hogy az anyja választotta ki.

Semmit nem lehetett látni az asztalnál ülőkből. Két lépcső vezetett fel a pálmafa rejtekében elhelyezkedő asztalhoz. Még nem értek teljesen fel, amikor Sándor megtorpant, mire az anyja kérdőn nézett rá vissza.

– Mi a baj már megint? – kérdezte bosszúsan, olyan hangsúllyal, ami arra következtetett, hogy a fiával állandóan csak a baj van.

Sándor még mindig nem mozdult, nem is válaszolt. Valójában nem is hallotta meg az anyja kérdését. Csak Angelikát látta.

Az anyja megpaskolta a karját.

– Lélegzetelállítóan gyönyörű, igaz? – kérdezte édeskésen.

Sándornak nehezére esett újra elindulni, ráadásul nem értette, miért ugrott a gyomra görcsbe csak azért, mert a nő nem figyelt rá. Miért érzett dühöt amiatt, hogy Angelika figyelmét egy vadidegen fiatalember kötötte le.

– Legyél csak féltékeny – súgta oda neki az anyja. – Megérdemled!

Végre beljebb mentek, mire végre Pók János észrevette őket. Majd a másik férfi is, aki gyors bocsánatkérések közepette eltávozott. Végre Angelika is felnézett a most érkezőkre. Barna szemében kigyúlt az a kis megmagyarázhatatlan fény. Feltűzött hajából néhány kósza hajtincs az arcába hullott.

Velencei Gábor gondterhelten felsóhajtott Sándor mellett.

– Baj lesz még ebből – jegyezte meg alig hallhatóan.

Sándor csak akkor kapta le a pillantását Angelikáról, mintha Gábor mormogása térítette volna magához.

– Mi baj lenne? – kérdezte magabiztosan.

– Csak annyi, hogy a mozifilmekben ilyenkor borulnak egymás nyakába a szerelmesek – jegyezte meg Gábor alig hallhatóan.

Sándor zavartan felnevetett. Ilyen átlátszó lett volna?

– Elragadott a fantáziád – jegyezte meg rekedten.

Pók János határozottan felállt, hogy üdvözölje az újonnan jötteket. Gyorsan kezet fogott a fiával és Velencei Gáborral.

– Micsoda véletlen öröm! Mit isztok? – kérdezte Sándor apja. Meg sem várta a választ, máris maga mellé intette a pincért.

Sokat nem iszogattak, amikor Pók Vera megpaskolta a fia kézfejét.

– Elvihetnéd Angelikát táncolni, drágám! – közölte utasítóan. – Elviselhetetlen, hogy egyes férfiak úgy bámulják, majd’ kiesik a szemük! Talán ha meglátnak vele, visszafogják magukat.

Sándor ránézett és ridegen elmosolyodott.

– Ha ez a kívánságod, Anyám!

Számított rá, hogy az anyja majd ilyesmivel próbálkozik. Ráadásul ő is alig várta, mégis könnyebb volt eljátszani az anyja felé a közömböst.

Ahogy megpillantotta Angelikát, elhatározta, hogy ma este még beszélnek. Tiszta vizet öntenek abba a réges-régi pohárba. Kiöntik a zavaros dolgokat.

Mióta hetekkel ezelőtt újra látta, mióta beszéltek pár szót, nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá. Bár ezt magának is nehezére esett bevallani.

Ahogy nézte Angelikát, figyelte a mozdulatait, a mosolyát, a hangját, elárasztották a kellemes emlékek. A szíve jól ismert ritmust járt.

Milyen érzések kerítették hatalmukba?

Évek óta nem érezte a szívét ilyen őrült iramban dobbanni. Ilona halála óta azt hitte, hogy vele többet ilyen nem fog előfordulni. Azt hitte, az ő korában már nem lehet szívdobogva várni egy találkozást, ilyen remegő szívvel vágyakozni valaki után.

Miért pont most?

Miért éppen Angelikával?

Mi a csoda történik vele? Velük?

Sándor felállt az asztal mellől.

Angelika követte. Hosszú világoskék estélyi ruhája csupa tüll és bársony, derékig szigorúan követte tökéletes, finoman nőies vonalait, hogy aztán átmenjen egy bő esésű hosszú szoknyába. Fülében csillogó fülbevaló, a nyakában a gyöngysor csak kiemelte amúgy is tökéletes eleganciáját. Éppen úgy nézett ki, mint, aki egy magazin címlapjáról lépett le. Tartása, a járása is éppen olyan, mintha még mindig a Pók divatház ünnepelt csillaga lett volna. Nem akadt férfi a teremben, aki ne felejtette volna rajta a pillantását, miközben elegánsan elvonult a táncparkett felé Sándor oldalán.

Sándort zavarta ez a fokozott figyelem. Féltékennyé tette. Úgy nézett körbe, hogy mindenki tudja, ez a nő vele van. Úgy, hogy mindenki tisztában legyen vele, Angelika nem szabad préda. Az övé. Legalábbis ma estére. Mindenki más vegyen vissza, mert esélye sem lehet Angelikánál.

Érezte. Tudta. Abból, ahogy Angelika hozzásimult, ahogy ránézett, ahogy rámosolygott.

A kijelölt táncoló helyen sokan voltak. Sándor finoman átölelte Angelika karcsú derekát, és határozottan magához húzta. Végre kettesben lehettek.

– Anyám olyan, mint egy kerítőnő – morogta. Bár most egy cseppet sem bánta, hogy ez így van.

– Az anyád! És csak jót akar.

Sándor elfintorodott.

– Köszönöm, nem kérek az ő jóakaratából. – Akkor is csak „jót akart”, amikor évekkel ezelőtt Angelika hozzá fordult segítségért. – Tudod, hogy szép a szemed?

 

***

Angelika zavartan pislogott, miközben a szíve a torkába ugrott, a lélegzete meg elakadt.

Ez meg mi akar lenni?

Hol maradnak a megszokott bókjai?

„Bájos vagy!” meg „Imádnivaló vagy!” Azzal tudott mit kezdeni.

De ez mi?

Sándor még sosem mondta neki, hogy szép a szeme. Évekig jártak együtt. Eljegyezték egymást. Akkor is rájöhetett volna, hogy szép a szeme. Miért éppen ma éjszaka? Amikor úgyis olyan nehéz.

– A hosszú haj is jól áll. Tetszik.

Angelika torka kiszáradt. Érezte, ahogy a forróság a nyakán át az arcába kúszik. Milyen gyerekes elpirulni néhány kedveskedő bókon.

– Örülök, hogy tetszik! – mondta nehezen, de azért szerette volna, ha Sándor befejezi a fura bókjait. – Juli miért nincs veled? – kérdezte fojtottan.

– Van egy kis mosolyszünet – jelentette be Sándor egyszerűen.

– Azért nem szakítottatok, ugye? – kérdezte Angelika remegő hangon. Bár, ha legalább magához őszinte akart lenni, reménykedett benne, hogy szakítottak.

Ez persze kreténség. Ilyesmiben reménykedni.

Sándor szája megrándult.

– Esélyes, hogy igen – felelte komolyan. Kék szeme egészen elsötétült, mint amikor viharfelhők kúsznak az égre. Angelika belefeledkezett a férfi pillantásába.

– Sajnálom – suttogta.

Sándor elmosolyodott.

– Ezt nehezen hiszem el.

Angelika pislogott néhányat, majd ő is elmosolyodott. Fene bánja! Kimondja az igazságot.

– Ha egy szakítás kellett ahhoz, hogy ma itt legyél és táncolj velem ,akkor valóban nem sajnálom a dolgot.

– Ez így már jobban hangzik – kacsintott rá Sándor. Ez annyira ismerős, otthonos, boldog érzéseket ébresztett Angelika a szívében. Érezte, ahogy a férfi keze felsiklik a hátán, a tekintete még mindig a szemeit fürkészte. Aztán váratlanul megszólalt. – Megbocsájtok!

Angelika úgy dermedt le, mint, aki gyökeret eresztett.

Miért kell őt ilyen helyzetbe hozni?

Ott álltak a táncparkett közepén, mint egy szilárd pont, nem mozdultak.

Eddig a pillanatig Angelikának minden vágya az volt, hogy Sándor megbocsásson. De most a szívverése is kihagyott egy ütemet, hogy utána eszeveszett kalimpálásba kezdjen. Lassan felemelte a kezét és megérintette a saját arcát. Tudta. Elpirult. Sándor óvatosan megfogta Angelika ujjait és a másik kezével gyengéden megsimogatta az arcát. Halkan csak ennyit mondott:

– Sajnálom, hogy ennyi éven át bántottalak.

****

 

 

A zenekar fergeteges hangulatot csinált. Egész éjjel húzták a zenét, megállás nélkül, a táncparkett folyamatosan tömve volt. Egy ilyen színvonalas étteremhez illően első osztályú vacsorát szolgáltak fel.

Pók Vera a férje kíséretében lépett ki a fedett teraszra. Annak ellenére, hogy fűtötték a teraszt is, mégis sokkal hidegebbnek érezte, mint a benti helyiséget. Odakint a sötét estében szemerkélt a havas eső. Pók János már éppen felajánlotta volna neki a zakóját, mikor az asszony megállt és határozottan megfordult.

– Inkább kijövök később! – mondta szilárdan.

Pók János követte a pillantását, mert nyomós oka kellett, legyen, amiért Vera képes bemenni ahelyett, hogy elszívja a soron következő cigarettáját. Vagy valaki olyasvalaki van kint, akit ki nem állhat vagy… a tekintete nem messze megakadt a sarokban a fián.

Sándor mellett ott állt Angelika. A nevetésük arra engedett következtetni, hogy jól elszórakoztatják egymást. János megfogta a felesége kezét.

– Most nem kell visszamenned!

Pók Vera szigorúan összeszorította a száját. Dehogy is nem kell! El kell tűnnie innen, még a közelükből is. Még akkor is, ha személy szerint ki nem állhatta, ha Angelika ritka alkalmakkor rágyújtott. Biztos megint Sanyi vitte bele az erdőbe. Mindig, minden rosszasságba ő sodorta bele. És Vera bármit mondhatott, Angelika úgy követte Sanyit, mint a három királyok a csillagot.

Vera nem akarta őket zavarni. Ha Sanyi meglátja idekinn, biztosan felveszi azt a tüskés modorát. Csak tudná kire ütött! Egyszerűen elviselhetetlen! Mindig is az volt. Gyereknek is.

– Nem akarok többé beleszólni az életükbe, János! Mindössze azt szeretném, ha boldog lenne Angelikával. Érted?

Pók János bólintott.

– Értem. Hidd el, tudom én jól, hogy bánt az, amit évekkel ezelőtt tettél. Pontosan tudod te azt, velem együtt, hogy miért van Angelika még mindig egyedül.

– Akkor megérted, hogy szeretném jóvátenni a dolgokat.

– Igen. Megértelek, Vera. De nekem már az is sokat jelent, hogy tudnak beszélgetni egymással. Sokáig azt hittem erre nem kerül sor az életben soha többé!

****

 

 

Angelika felnézett Sándorra, nem is érezte, hogy hideg van, annyira boldog volt, hogy vele lehet. Elég sokan voltak a dohányzásra kijelölt szakaszon, de ők félrehúzódtak, hogy a lehető leginkább kettesben lehessenek.

Annyira jó volt.

Sándorral mindenről lehetett beszélni. Soha semmit nem értett félre, ugyanúgy elbohóckodtak, mintha nem maradt volna ki az életükből az a tizenhat év. Ahogy Sándor ránézett, Angelika eljátszott a gondolattal, milyen is lenne, ha vele mehetne haza.

– Tudod… olyan jó volna… – Nem fejezte be, mert érezte, hogy ő is érzi.

Sándor szinte azonnal válaszolt.

– Tudom! De te biztos többet magyaráznál bele, mint, amit jelentene.

Olyan tipikusan pasi szöveg volt. Angelika legszívesebben a falra mászott volna ettől az önelégült, mindent tudó kijelentéstől. De akkor a férfi felmordult.

– Az anyám! – Angelika követte a pillantását. Tényleg ott állt Vera az ajtóban, éppen Jánossal beszélgetett. Sándor vadul elnyomta a cigarettáját. – Nem tud nekem egyetlen szabad percet hagyni!

Határozottan megfogta Angelika kezét és elindult vele befelé. Mindenképpen el kellett menniük Veráék mellett, ha be akartak menni. Sándor ránézett az anyjára és gúnyosan, ridegen megjegyezte:

– Micsoda véletlen!

****

 

Sorsuk furcsa játékba kezdett ma éjszaka. Pók Sándornak utóbb megfordult a fejében, hogy nincsenek véletlenek. Mindennek, ami történik, oka van.

Ónos eső esett, csúszóssá váltak az utak. Jócskán elmúlt már éjfél. Szilveszter volt és szinte lehetetlen volt szabad taxit fogni. Még aki úgy tervezte, kocsival távozik a buliból, az is inkább meggondolta magát.

Vera elgondolkodva nézett a fiára.

– Neked kell hazavinned minket, Sanyi!

– Miért pont nekem?

– Angelika nem tud ilyen úton vezetni… – Pók Vera ránézett Angelikára. – Már megbocsáss, drágám! – paskolta meg a kézfejét. – Nem bíznám rád az életemet ilyen útviszonyok között!

– Semmi gond. Részemről, én sem szívesen vezetek ilyenkor – jelentette be. – Megnyugtatna, ha Sanyi vinné haza a kocsimat.

– Aha – morrant Sándor. – Megnyugtatna.

Velencei Gábor hátradőlt a székén és érdeklődve figyelt.

– Valójában beférünk Sanyi kocsijába, és esetleg holnap visszajöhetne Angelika a kocsijáért – indítványozta.

Pók Vera színpadiasan sóhajtott.

– Miért hagynánk itt Angelika kocsiját, kedves Gábor?

– Miért hagynánk itt Sanyi kocsiját? – vágott vissza Gábor.

Pók Sándor elmosolyodott.

– Azt hazaviheted te is.

Velencei Gábor elgondolkodott.

– Vagy úgy – morrant. – Szóval vigyem én.

Sándor bólintott, majd kifejezéstelen arccal Angelikára nézett. Hátha senkinek nem tűnik fel, mennyire örül, hogy így alakulnak a dolgok.

– Mondd, van hólánc a kocsidban? – kérdezte kimérten.

– Tizenhat éve mindent tartok a csomagtartómban minden, ami csak kellhet.

Sándor elmosolyodott.

– Helyes.

– Hazavihetek én is valakit – ajánlotta Velencei Gábor. – Éppen olyan jól vezetek minden útviszonyok között, mint Sanyi, elvégre Sanyi mindent tőlem tanult.

Pók Vera átnyúlt az asztalon és megérintette Velencei Gábor karját.

– Kedves Gábor, ugye nem haragszol meg, ha ilyen körülmények között inkább saját fiamra bízom magam.

– Anya, kérlek! Hazaviszlek! Nem szükséges eljátszanod a nagy halált!

Vera ránézett és hidegen elmosolyodott.

– Ó, hogy te milyen kedves fia vagy a szüleidnek, drágám… – mondta mézesmázosan.

Sándor nem válaszolt, hanem határozottan felállt, és elindult kifelé.

***

Miután Sándor kitette a szüleit a ház előtt, akkor nézett először Angelikára a visszapillantó tükörből, mert a nő hátul ült, hogy Pók János ülhessen előre.

– Most mondd, hogy nem kerítőnő!

Angelika nem mondta.

Sándor egészen beállt a kocsival a garázsba, hiába mondta neki Angelika, hogy ne fáradjon vele. Még a hóláncot is levette a kerekekről, mielőtt bement volna, hogy hívjon magának egy taxit.

Angelika megállapította, hogy fáradt lehet. Hajnali három óra van és Sándor biztosan nem az az éjjeli bagoly típus. Keményen dolgozik, gyerekeket nevel. Nyilván nem lehet hozzászokva az éjszakázáshoz.

Angelika ebben biztos volt. Sándor mégis udvariasan viselkedett vele.

A férfi megmosta a kezét, és mielőtt a telefonhoz ment volna megállt a fürdőszoba ajtónak támaszkodva.

– Hosszú este volt – mormolta.

Angelika odament hozzá, gyengéden megérintette az arcát. Szerette volna azt mondani, ne menjen. Maradjon még vele. Mégis csak annyit sikerült:

– Köszönöm, hogy hazahoztál!

Sándor nem mozdult, csak nézett le rá az elbűvölően csodálatos kék szemével, olyan vágyakozva, hogy arra nem is voltak szavak.

Angelika finoman végigsimított a férfi arcán.

– Maradj! – kérte.

Mintha csak erre várt volna, Sándor karjai a dereka köré fonódtak, magához ölelte, és megcsókolta. Angelika érezte, hogy felemelkedik a földről és elmosolyodott az ismerős érzésre. Az emlékek puhán ölelték körbe. Azelőtt Sándor hányszor vitte fel erős karjaiban a szobájába.

Tudom, hogy nem szeret… Milyen érdekes, hogy ez érdekel a legkevésbé!