Az első gyertya

 

Apa

 

 

Amikor apa leesett a létráról, anyukám megijedt.

Én nem ijedtem meg, mert apukám nagyon erős. Egyedül hozta fel az ágyamat a harmadikra, és egyedül tolta át a szekrényt a szoba másik sarkába. Azt sem engedte, hogy anyukám segítsen, pedig ő nagyon akart segíteni.

Apukám mindig talpra esik. Egyszer leesett nagyi teraszáról is, véletlenül, amikor a korlátot csinálta, de semmi baja nem lett. Leesett a meggyfáról is nyáron, és akkor sem lett baja.

Apukám olyan, mint egy szuperhős.

Amikor apukám leesett a létráról, anya elvitte a kórházba, én meg a nagyinál vártam, hogy hazajöjjenek.

De anyukám egyedül jött haza.

Na, én akkor ijedtem meg.

Anyukám, azt mondta, semmi baj, apa karácsonyra itthon lesz. Elhittem.

Aztán rájöttem, hogy anyukám nem mondott igazat, mert baj volt. Ezt onnan tudtam, mert nem engedtek be a kórházba. Pedig én menni akartam. Mindig, amikor anya is ment. Nagyi azt mondta, nem szabad nekem, mert kicsi vagyok.

De én nem vagyok kicsi! Hét éves vagyok. Iskolás. Aki iskolás az már igenis nagy.

Anyukám azt mondta, nem gyerekeknek való a kórház.

Nem értem, miért nem gyerekeknek való?

Ott van az apukám.

Apa mióta nem való nekem?

Tudom én, hogy ha nem lenne semmi baj, akkor bemehetnék a kórházba. Tudom, mert okos vagyok. Csupa piros pontom van.

Meg azért is tudom, mert minden éjjel fekete szörnyeteg ül a mellkasomra, és addig kaparja a torkomat, amíg sírva nem fakadok. Anyukám átjön minden este, hogy megvigasztaljon, és azután ott is marad. Amikor anyukám velem van, olyankor nem jön vissza a szörnyeteg. Ő mindig csak akkor talál rám, amikor egyedül vagyok. Főleg akkor, amikor sötét van.

Mindig apára gondolok.

Apukám mindig adott pár forintot annak a koldusnak az utcasarkon, és mindig vett egy csokor csúnya virágot attól a nénitől, aki a bolt előtt árult, pedig a virágüzletben sokkal szebb virágokat lehetett kapni. Apukám azt mondta, majd ha nagy leszek, rájövök, mi az igazán szép, és értékes dolog. Anyukám örült a csúnya csokor virágnak is.

Apukám néha talált pénzt az utcán, és azon levest meg másodikat vett a szomszédos kifőzdében, csak azért, hogy aztán odaadja annak a koldusnak az utcasarkon. Sosem értettem, miért csinálja.

Apukám azt mondta, a csodák bennünk vannak. Csak észre kell vennünk.

Én nagyon kerestem a csodámat magamban, de sehol sem találtam. Pedig annyira szerettem volna megtalálni, hogy hazahozhassam vele apukámat.

Anyukám elvitt a nagy karácsonyi vásárba, pedig nem is akartam menni. De hiába mondtam neki, hogy nem érdekel. Hiába mondtam, hogy apát akarom, és inkább a kórházba akarok menni, nem a karácsonyi vásárba. Anyukám csak a karácsonyi vásárba vitt el.

A forrócsoki nem volt olyan édes, mint amikor apa is velünk tartott, és nevetni sem volt kedvem, úgy, mint vele. Ez a karácsonyi vásár nem tetszett igazán. A kürtőskalács édes illata nem simogatta az orromat, mint azelőtt, a karácsonyi daloktól és a nevetéstől mérges lettem. Mert miért olyan boldog mindenki, amikor én már egy hete nem láttam az apukámat? Mindjárt karácsony, és nélküle a karácsony sem az igazi. És különben sem érdekelnek az ajándékok sem, ha ő nincs velünk.

A bódékon villogó színes karácsonyi fények elmosódtak, én meg a kesztyűmbe töröltem a könnyeket, nehogy anyukám észrevegye, hogy sírok.

Miután nem kértem se forrócsokit, se kürtőskalácsot, se semmit, csak azt, hogy láthassam apukámat, anyukám sem igazán nézelődött. Végigrohantunk a bódék között, a fények között, és nem volt az egészben semmi mókás.

Hazafelé fura dolog történt velem. Azt hiszem, meg kellett volna ijednem, amikor az utcasarkon a koldus elkapta a kezem, de én nem féltem, mert ismerősen mosolygott rám, és ismerősen csillant fel a szeme. Édes mézeskalács illata volt, és nem is koldusnak tűnt, hanem angyalnak, ahogy ült a koszos rongyain ott a sarokban.

– Ha nagyon akarod, valóra válik – suttogta csengő-bongó hangon. De ezt biztosan csak azért hallottam, mert mellettünk, a főúton, szirénázva száguldott el egy mentő.

Az öreg koldus hófehér, gyöngyből fűzött angyalt nyomott kesztyűs tenyerembe. Hosszan néztem a kis figurát, ahogy megcsillant rajta az esti fény.

– Gyere – szólította anya szelíden noszogatva. – Vár a nagyi a vacsorával.

Anyukám hangjára feleszméltem, az ujjaimat az angyalka köré szorítottam, és azt kívántam, bárcsak apukám is velünk lehetne. Az angyalt a kabátom zsebébe süllyesztettem, és már megköszöntem volna a koldusnak az ajándékot, de amikor odapillantottam, már sehol sem volt. A mézeskalács illat is szertefoszlott.

Anyukámhoz szaladtam, de miközben hazafelé tartottunk, folyamatosan hátra-hátra tekintgettem. Mindhiába. A koldus eltűnt.

Az angyalkát mindenhová magammal vittem a zsebemben. Olykor köré kulcsoltam az ujjaimat, és olyankor mindig megnyugodtam. Éjjel a párnám alatt tartottam, és többé nem bukkant fel az a fekete szörnyeteg, hogy a mellkasomra üljön.

De bárhogy akartam, bárhogy kívántam, a kórházba nem mehettem be, és nem láthattam apukámat. Elérkezett a karácsony, és én csupán egyetlen dolgot kértem a Jézuskától. Apukámat.

Minden este, az angyalkát a tenyerembe szorítva ígértem meg, hogy jó leszek. Nekem semmi más nem kell. Én csak apukámat akarom. Aztán elaludtam, és a szörnyeteg sosem jött elő.

Délelőtt a díszeket válogattuk nagyival. Anyukám vásárolni ment, de nekem nem volt kedvem vele menni. Szerintem tudta, de azért megkérdezte. Én meg megígértem neki, hogy nem fogom hiányolni néhány óráig.

Nagyi minden díszhez tudott egy rövid mesét mondani. Szerettem a meséit. Főleg azokat, amik apukámról szóltak. Nagyi elmesélte kisbabakorom karácsonyait is. Én meg cserébe megmutattam neki az angyalkát, és megkértem, hogy majd ezt is tegyük fel a fára. Mert ez az én angyalkám, és szerencsét hoz. Még az is lehet, hogy csodákat is. Hiszen karácsony van.

Nagyi erre megölelgetett, megpuszilgatott, én meg tűrtem, és csak azért sem töröltem le a pusziját, ahogy szoktam. És akkor kinyílt az ajtó. Nagyi ölelésében odapillantottam.

Apukám állt az ajtóban két mankóval a hóna alatt. Azt hiszem, még levegőt is elfelejtettem venni, és egy pillanatig csak ültem a kanapén, majd sikítottam, felugrottam, és már rohantam.

Átöleltem. Igazi, valódi apa illata volt. Ő pedig megsimogatta a hajamat, és én tudtam, hogy most már tényleg minden rendben van. Sírtam is kicsit. De ez olyan nevetve sírás volt. Olyan megkönnyebbülős. Olyan boldog.

Apukám a legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam.

Egész életemben.

 

Pók Ica

Az első szerelem

39. rész

 

Angelika

Angelika fel és le sétált a házban, sokadszorra nyúlt a telefon felé, de mindig meggondolta magát. Még most sem szánta rá igazán magát a beszélgetésre.

Miután csak nem akart elmúlni a folyamatos rosszulléte, felkereste a háziorvosát, és ahogy válaszolgatott az orvos célirányos kérdéseire, akkor derengett fel benne a felismerés, hogy nem is beteg. Gyermeket vár. Kisbabája lesz.

De előbb mindenképpen csinált egy tesztet, hogy biztos lehessen, mielőtt elment a nőgyógyászhoz. Az első útjába kerülő gyógyszertárnál megállt, és izgatottan ért haza. A szíve a torkában dobogott, és minél előbb tudni akarta.

Miközben türelmetlenül várta a teszt eredményét, úgy érezte, mintha a nap bearanyozta volna a szobáját, pedig odakint szürke február volt. Neki mégis úgy tűnt, mintha hirtelen minden virágba borult volna.

Lehet, hogy őrültség ennyire bízni, és talán meg kéne ijednie. Mégis inkábba a boldogság áradt szét a tagjaiban, mintha az összes sejtje táncra perdült volna. Tizenhat évvel idősebben, több élettapasztalattal máskép érintette a dolog, mint akkor, tizenkilenc évesen. Akkor valóban bepánikolt, és a lehető legrosszabb utat választotta. Verához fordult. Sanyinak el sem mondta. Azt hitte, sosem tudja meg.

Angelika torka összeszorult. Azóta sem tudta, ki mondta el Sanyinak. Vajon jóakaró volt? Vagy valaki rosszindulatból tette? A lényegen mit sem változtat.

Vett egy mély lélegzetet. A múlton változtatni nem lehet. Megtörtént. Már akkor megbánta. Már akkor úgy érezte, ha visszamehetne, másképp csinálná. Először is: elmondaná Sanyinak, és együtt beszélnék meg, mit tegyenek.

Angelika nehezen nyelt, hogy legyűrje a torkában képződött gombócot. Hátrasimította a haját. Lejárt az idő.

Remegő kézzel nyúlt a mosdó szélén várakozó tesztért. Pozitív. A szíve boldogan ugrándozott a mellkasában, miközben lecsúsztatta a tenyerét lapos hasára.

Úgy érezte, új esélyt kapott az élettől.

Most csak rajta áll, akarja-e? De most akarni fogja. Jobban, mint bármi mást ezen a világon. Harcolni fog ezért a babáért. Nem úgy, mint tizenhat évvel ezelőtt.

Bár nem ártott a nőgyógyász megerősítése, akkor már Angelikának sem voltak kétségei.

Ez két hete történt. Azóta az ő titka volt. Nem merte elmondani senkinek. Verának azért nem, mert félt, hogy megint csak baj lesz belőle, Sanyinak meg komoly barátnője van. Angelika biztos volt benne, hogy a férfi nem hagyná el Julit azért, mert ő terhes lett.

Bámulta a telefont.

El kell mondania Sanyinak. Most másképpen fogja csinálni. Nem titkolja el előle. El akarta mondani neki, hogy kisbabájuk lesz. Ismét megadatott, és ő most jól fog dönteni. Vállalja ezt a babát és felneveli. Egyedül is felneveli! Bármi lesz is!

Péntek délután nagy elhatározással felvette a telefonkagylót, és tárcsázott. A szíve a torkában dobogott,

Most vagy soha.

Csupán kétszer csengett ki, és már le akarta rakni, mert hirtelen ismét inába szállt a bátorsága, amikor felvették.

– Autószerviz, tessék! – Ezer közül is megismerte volna a hangját. Ő meg ledermedt. Úgy dörömbölt a szíve, összeszorult a torka, egyetlen hang sem jött ki a torkán. megszólalni sem mert. – Van ott valaki?

Angelika legszívesebben lecsapta volna a telefont.

Helyes ez?

A szíve azt suttogta neki, hogy itt már nem szabad megfutamodni. Remegő kézzel szorította a telefonkagylót a füléhez.

– Sanyi – kezdte, de elfulladt a hangja.

Telefonon keresztül is érezte, férfi megdöbbenését. Biztosan nem várta a hívását, és most elég ingerülten válaszolt.

– Csak azt ne mondd, hogy elromlott az autód, Angelika! Kérlek!

– Dühös vagy, amiért felhívtalak?

– Hogy jöttél rá, mondd? – kérdezte barátságtalanul, de ez Angelikát most nem zavarta. Érezte a hangján, hogy fáradt és azért ingerült.

Meg persze meglepte. Nyilvánvalóan nem számított rá.

– Sanyi, beszélnünk kell.

– Oké! Beszéljünk. Mondd, mit szeretnél.

Angelika nem telefonon akarta neki elmondani.

– Mikor végzel? Szeretnék beszélni veled, de nem így. Nem telefonon.

Semmi válasz, de Angelika tudta, hogy Sanyi még ott van. Hallotta a lélegzetvételét, ha becsukta a szemét, majdnem olyan volt, mintha itt lenne vele.

Végtelennek tűnő percek múlva a férfi végre megszólalt a telefon másik végén.

– Mennyire fontos?

– Fontos, Sanyi, hidd el!

– Hát jól van. Egy órán belül ott leszek nálad, ha neked megfelel.

– Megfelel – lehelte Angelika.

A telefon kattant, a férfi letette. Angelika szíve reszketegen remegett. Boldog izgalom áradt szét a tagjaiban. Álmodni sem merte, hogy ilyen egyszerű lesz. Nem is hitte, hogy Sanyi ilyen gyorsan ide jön.

 

 

Sándor

Ahogy letette a telefont, felpillantott Velencei Gáborra, az apósára, aki a telefonbeszélgetés közben jött be az irodába, és nem tudhatta. miről van szó.

– Lerobbant valaki? – kérdezte.

Sándor beletúrt a hajába.

– Le kell lépnem egy kis időre.

Gábor helyeslően bólintott.

– Mostanában úgyis többet vagy bent, mint az feltétlenül szükséges – jelentette be. – Olykor rád fér egy kis lazítás.

Sándor bólintott, és még egy mosoly is megjelent a szája sarkában. Julival nem ment könnyen az összecsiszolódás. Nem akarta, de valahogy mindig kisiklott valami, akaratán kívül megbántotta a nőt. De ahányszor megkérdezte, miért erőltetnek valamit, ami ennyire nem megy? Juli mindig azt válaszolta, hogy csak időre van szükségük.

Vajon mennyi időre még?

Kezdett belefáradni ebbe az egészbe.

Mitől ilyen nehéz? – kérdezte magától legalább ezredszer a zuhany alatt.

Julinak vajon miért van szüksége egy olyan kapcsolatra, ami nem működik? És ő miért hagyja, hogy kínozzák egymást?

Mert még a szar kapcsolat is jobb, mint egyedül – válaszolta magának. Olyan sokáig volt egyedül, egyik alkalmi kapcsolatból sodródott a másikba. Elég volt.

Az ember nem magányos fajta. Különben meg nem is annyira szar Julival. Csak hát lehetne sokkal jobb is.

Gyors zuhany után átöltözött, és távozott.

Angelika nyilván az ablakban várta, és meghallhatta a kocsija hangját, mert még mielőtt csengethetett volna, kinyílt előtte a nagykapu, és ott állt a nő teljes, felkavaró gyönyörűségében. Még a szava is elakadt, ahogy nézte.

Hogy lehet, hogy még ragyogóbb, mint hetekkel ezelőtt? Csillogott a szeme, mosoly bújt meg a szája sarkában, és körüllengte valami megmagyarázhatatlan öröm.

Tudta jól, hogy nem szabadna Julival összehasonlítania, mégis megtette, és belefájdult a szíve. Tudta, hogy semmi értelme az egésznek. Ha Angelika akarta volna, akkor felhívja szilveszter után.

A fenébe! Hagyd ezt abba! – torkolta le magát. – Te miért nem hívtad?

Angelika kitárta a nagykaput.

– Gyere be! Örülök, hogy itt vagy!

Gondolkodás nélkül megindult Angelika után, és csak az előtérben torpant meg. Szemtől szembe álltak egymással. Sándor hosszú percekig nézte Angelika arcát, az emlékezetébe véste minden arcvonását, csillogó szemét, a mosolyát, mert könnyen lehet, hogy most megint sokáig nem látják egymást.

Angelika a hajával babrált, majd lassan megmozdult és elindult a nappali felé.

– Talán üljünk le…

Sándornak esze ágában sem volt beljebb menni. Attól tartott, abból megint csak bonyodalmak adódnának.

– Azt mondtad a telefonba, hogy fontos dolog… – kezdte bizonytalanul, mert hirtelen fogalma sem volt róla mi a fenét keres itt.

Csak annyira jólesett, amikor meghallotta a hangját, mert ha őszinte akart lenni saját magához, akkor be kellett vallania, hogy hiányzott. Kínzó módon hiányzott. Főleg magányos éjszakákon, amikor csak forgolódott az ágyban. Próbálta megérteni Julit, és valójában neki kellett volna hiányoznia, mégis többet gondolt Angelikára.

Angelika a nappali ajtajában állt és tétova mozdulatot tett az ülőgarnitúra felé.

– Talán jobb lenne, ha leülnénk.

– Előbb tudni akarom, érdemes-e leülnöm.

Angelika mélyet sóhajtott, és az ujjait összekulcsolta maga előtt.

– Rendben – suttogta, és nagyot nyelt. – Azért hívtalak ide, hogy elmondjam, kisbabát várok.

Sándor megdöbbenve lépett hátra. A szíve előbb reménykedve dobbant fel, aztán mégis a zsigeri düh áramlott végig rajta. Angelika tizenhat évvel ezelőtt nem akarta az ő gyerekét. Nem merte remélni, hogy most mégis megváltozott minden.

– Nagyszerű – felelte ridegen. – Ez mennyiben tartozik rám?

Akkor bánta meg a kérdést, ahogy Angelika szemében megjelentek a könnyek.

– Csak annyiban, hogy a tied! – suttogta remegő hangon.

Sándor megrázta a fejét. Milyen őrült játékot játszik velük az élet?

– Ebben… – Elfulladt a hangja. Megköszörülte a torkát. – Ebben biztos vagy?

Angelika szemében fellobbant egy dühös kis szikra.

– Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok szajha! Soha nem is voltam! – tört ki belőle remegve.

Ez betalált, és Sándor elszégyellte magát. Mintha hirtelen felébredt volna valami mély kómából. Megrázta a fejét. Sajnálta. Tudta, hogy Angelika nem könnyűvérű nőcske, aki bárkivel gondolkodás nélkül elmegy. Ő pedig nem is akarta igazán megsérteni. Csak figyelmetlen volt és fáradt.

Végre odalépett hozzá, gyengéden magához ölelte, szelíden megsimogatta könnyes arcát.

– Ne haragudj rám – kérte.

Angelika megrázta a fejét.

– Nem haragszom. Soha nem is tudtam… – suttogta. – Csak bánt, amit mondtál. Mintha nem ismernél…

Sándor tenyere felsiklott a hátán, majd elengedte és komolyan figyelte az arcát.

– Sajnálom! Figyelmetlen voltam. Mondd, vigyázol magadra, Angelika? Nagyon sovány vagy! – mondta rosszallóan, mert amikor átölelte, érezte a keze alatt szinte minden egyes bordáját. Azonnal észrevette, hogy sokat fogyott azóta, mióta nem látta. Aggódott érte.

Angelika elmosolyodott.

– Ne aggódj! Minden rendben van velünk. Csak én egy kicsit hányós vagyok.

Sándor gyengéd szeretettel nézett vissza rá és újra csak magához ölelte.

Angelika odabújt hozzá, és a mellkasába suttogta.

– Sajnálom, hogy megint a legrosszabbkor. Semmiképpen nem szeretnélek kínos helyzetbe hozni.

Sándor szíve vad ritmusra váltott. Az ujjai keményen Angelika karajába vájtak, ahogy erőteljesen eltartotta magától.

– Te tényleg nem akarod az én gyerekemet? – kérdezte dühösen, de közben teljesen elkeseredetten.

Sosem tudta teljesen elfelejteni, mit tett Angelika tizenhat évvel ezelőtt. Az előbb úgy gondolta, kaptak egy új esélyt az élettől, úgy érezte, Angelika is szeretné a közös gyermeküket.

Úgy érezte, egy röpke időre visszatértek a múltba. Pontosan olyan volt. Éppen olyan érzés, mintha ott folytathatnák, ahol akkor megszakították a közös életüket.

Olyan boldogító érzés, hogy talán mégis… Talán mégis lehet…

Hihetetlen, hogy Angelika nem akarja!

Megint megtörténik velük és ő már megint nem akarja!

Angelika a férfi mellkasára fektette a tenyerét.

– Félreértettél… – kezdte, de Sándor nem hagyta, hogy végigmondja, szinte nekitámadt.

– Még egyszer nem csinálod ezt meg velem! – közölte Angelikával magából kikelve. – Ha kell, bezárlak egy szobába, és nem érdekel, mennyire érzed sárba tiporva a jogaidat emiatt. Még egyszer nem csinálod ezt meg a gyerekünkkel! Nem hagyom!

Akkor ott a múltban, tizenhat évvel ezelőtt nem volt lehetősége arra, hogy megvédje a még meg nem született gyermekét. Nem adtak rá neki módot, hogy kiállhasson mellette. De most meg fogja tenni. Védelmet fog neki nyújtani, mellette fog állni. Nem hagyja, hogy bántódása essék.

Csupán akkor akadt meg egy kissé, amikor Angelika elmosolyodott. Olyan kedvesen, ragyogó arccal és csillogó szemmel, és hideg ujjaival megérintette az arcát.

– Sanyi! Félreértettél! Egyszerűen csak nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni a barátnőd előtt.

Sándor szíve nehezet dobbant. Juli.

Talán Juli is megtalálja a hozzá illő társat, ha végre elengedik egymást.

Tovább fog lépni. Tovább kell lépnie!

– Nem hozol kínos helyzetbe.

– De…

– Ideje véget vetnünk annak a kapcsolatnak – jelentette be a férfi komolyan. – Én ezt most veled akarom végig csinálni. Ketten kezdtük el, ketten is csináljuk végig. Itt most nincs más választás.

 

Pók Ica

Az első szerelem

 38. rész

 

Angelika

Angelika fáradtan ébredt, belekapaszkodott a mosdó szélébe, és onnan nézte sápadt arcát. Talán csak nátha. Forró tea, ágynyugalom.

– Gyógyszerrel egy hét, gyógyszer nélkül hét nap alatt kilábal belőle az ember – mormolta maga elé. Vizet engedett a pohárba, és bevett két szem C-vitamint.

Nem fájtak a végtagjai, csak fáradtnak érezte magát, rossz volt a közérzete, és hányt.

Mi van, ha calicivírus? – bámult a tükörképére.

Ha holnapra sem múlik el, elmegyek orvoshoz – ígérte meg magának.

Készített egy citromos-mézes teát, és visszabotorkált az ágyba. A hétre lemondta az ügyfeleit és az összes programját. Nem sietett sehová.

Maga mellé vett egy női magazint és éppen csak kinyitotta, amikor csengett a telefon. Rövid ideig morfondírozott azon, hogy nem veszi fel, de aztán mégis füléhez emelte a telefonkagylót.

– Szia, Angelika, drágám! – köszöntötte Vera negédesen. – Szerveztem neked egy programot csütörtök estére.

– Ne haragudj, Vera, de a hétre szabadságot vettem ki.

– Elutaztál? – Vera hangjából meglepetés hallatszott. – Anélkül, hogy szóltál volna nekünk?

Angelika mélyet sóhajtott.

Miért kezeli még mindig úgy, mint egy gyereket? És miért várja el, hogy mindenről beszámoljon, ami az életében történik?

– Felnőtt nő vagyok, aki képes önálló döntéseket hozni. Mikor érted már meg végre? – kérdezte sokkal keményebben, mint szerette volna.

– Megértem – mondta Vera hidegen. Angelika úgy érezte, megfagy körülötte a levegő. – Csak nekem nehogy megbád a nagy önállósodást. Mert nyilvánvalóan nem lehet rád bízni semmit.

– Tessék? – ejtette le Angelika a magazint a szőnyegre.

– Előtted állt a vissza nem térő lehetőség szilveszterkor. Azt hittem, majd két kézzel kapsz utána.

– Te most miről beszélsz?

– Hát Sanyiról, meg rólad természetesen. De veled aztán nem sokra megyek – fújt dühösen Vera. – Megint együtt van a kis tanárnővel. Egyszerűen megáll az ész!

Angelika torka összeszorult.

Sejtette, hogy nem szabad felhívnia, pedig annyira készült rá, csak sosem sikerült összeszednie a bátorságát.

Pedig megbocsájtott. Legalábbis azt mondta.

Igaza van Verának. Ott volt az a soha vissza nem térő alkalom. Meg kellett volna ragadnia. Két kézzel.

De minek? Ha ő mást akar?

– Felnőtt ember, talán el tudja dönteni, mi a jó neki – sóhajtotta a telefonba, miközben úgy érezte, menten megszakad a szíve.

El tudja dönteni…

– Mivel megint sikerült elrontanotok az egészet – durrogott Vera –, úgy gondoltam, bemutatok neked valakit. De ha te inkább elutaztál… – sápítozott.

Angelika már nem is bánta, hogy Vera azt hiszi, elutazott. Semmi kedve nem volt ismerkedni.

– Mi lenne, ha megengednéd, hogy úgy éljek, ahogy én szeretnék? – kérdezte lehangoltan.

– Tudod drágám, pontosan tisztában vagyok vele, mit szeretnél.

– Valóban? – kérdezte Angelika kedvetlenül.

– Biztos lehetsz benne. Ezer százalék, hogy nem az életed vágya, hogy egyedül utazgass a nagyvilágban.

– Valóban nem.

– Mondd, hogy tudsz mindent így elszerencsétlenkedni?

– Nem szerencsétlenkedek el mindent – mondott ellent Angelika dacosan. – Sikeres egzisztenciám van, boldog életem. Ott van nekem Robi.

– Na, ja. Lehet ezt innen is nézni. És én még azt hittem…

– Mit hittél?

– Lényegtelen. Veletek aztán jól megáldott engem az Isten – sóhajtozott színpadiasan. – Húsz éve tudom, hogy benneteket összekötöttek az égben. De ti minduntalan szétbarmoljátok az életeteket! – morogta.

– Te nem is hiszel ilyesmiben – tiltakozott Angelika erőtlenül.

Vera sosem hitt a Sorsban, az Elrendeltetésben, még Istenben sem. Vera az emberi tényezőben hitt, a célratörő tervekben, a tettekben és a megvalósításban.

– Persze, hogy nem hiszek ilyen baromságokban. Csak gondoltam a te finom kis lelkednek jót tesz egy ilyen szöveg.

– Köszi.

– Nem kell mindjárt megsértődni! Egyszerűen csak tudom, hogy jók lennétek együtt. És végre nem kéne attól tartanom, hogy valami házisárkányt hoz haza a fiam.

– Juli nem házisárkány. És Sanyi szereti.

– Egy frászt szereti. Velem ellenkezni, azt szeret. Nekem ellentmondani, azt szeret.

– Nem is tudom, kire hasonlít – mosolyodott el Angelika magában.

Mert Sanyi valóban ilyen volt mindig is. Szembe ment az anyjával. Egymásnak feszültek, mióta világ a világ. Azért, mert annyira hasonlítottak egymásra. annyira akaratos, konok és önfejű volt mindkettőjük, és nem engedett egyikük sem.

– Hát nem rám, az biztos – dühöngött Vera. – Makacs, mint az öszvér. Pont, mint te. Veletek aztán… No, de remélem Párizsban vagy, Robinál. Amint hazaértél, látni akarlak.

Angelika megígérte, hogy amint hazajött meglátogatja.

Magára húzta a paplant.

Amint jobban leszek.

De most nem hiányzott neki Vera, a háta közepére sem. Ráadásul annyira elszomorodott a hírtől, hogy Sanyi újra összejött Julival. Tényleg senkit nem akart látni.

 

 

 

Ica

Összehoztak egy közös vasárnapi ebédet. Csak hogy szokják egymást. Ica utálta, és Sanyi is. Apu hiába akarta, hogy úgy csináljanak, mintha normális család lennének így öten, valahogy egyiküknek sem ment igazán.

Sanyi maga volt a megtestesült nyugalom, pedig a levegőben ott vibrált a feszültség. Mimike pimaszul elégedettnek látszott már délelőtt is, amikor a vasárnapi ebéd előkészületeivel foglalatoskodtak. Ica nem akarta kivonni magát a munkából annak ellenére, hogy most itt van Julcsi néni és valószínűleg egyedül is boldogulna. Bár Mimi megjegyezte:

– Anyukám sosem szokott főzni! Mindig a Nagyi főz. Anyu nem is tud főzni! – kotnyeleskedett.

Ica kérdőn nézett az édesapjára, hogy vajon tudta-e?

Apu csak elmosolyodott, miközben betett a mikróba egy csésze kávét, ami már a harmadik volt ma délelőtt. Mondjuk Icát sosem zavarta, hogy annyi kávét iszik. Jobban féltette a dohányzás miatt.

– Valóban igaz, hogy az édesanyám főz ránk, de én is megbirkózom a feladattal! – felelte Julcsi néni határozottan.

Ica a zöldségeket pucolta.

– Apu mindenben tud segíteni! – biztosította Julcsi nénit. – Apu mindent tud! – mondta hittel.

Az édesapja felnevetett, miközben magához vette a forró kávéját.

– Én sem tudok mindet, Ilonka! Egyébként te is sok mindenben tudsz segíteni Julinak.

Ica összeszorította a száját. Nem akart segíteni! A régi életét akarta! Amikor olyan kellemes vasárnap délelőttjeik voltak! Amikor bármiről lehetett beszélgetni Apuval. Most nem lehet, mert itt van Julcsi néni, és ő nem akar Julcsi néni előtt mindenről beszélni! Mert vannak olyan dolgok, ami csak az édesapjára tartoznak, nem pedig az osztályfőnökére! Esze ágában sem volt az érzéseiről éppen Julcsi néni előtt beszélgetni!

Remélte, nem csinálnak rendszert a vasárnapi együtt főzőcskézésekből.

Ica az apukáját akarta! Úgy, mint régen! Julcsi néni, és Mimike nélkül.

Ebédkor Mimike pimaszul elfoglalta Ica helyét az asztalnál. Apu szigorúan rászólt, mire a kislány sértődötten bevonult a szobába. Julcsi néni meg utána.

Így aztán teljesült Ica kívánsága, hogy újra hármasban maradhassanak a vasárnapi ebédre, de ez mégsem volt ugyanolyan, mert a feszültség ott úszott a levegőben.

Hamarosan Julcsi néni is visszatért a sértődött Mimikével. Így aztán sokkal feszültebb lett a légkör, mert Mimike duzzogott.

Sanyi próbált témákat bedobni, de igazából csak Apu válaszolt neki. Julcsi néni merev tartással ült ott a tányérjába bámulva. Ica igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe, de igazából görcsbe rándult a gyomra, és úgy érezte, egy falatot sem bír lenyelni.

Sanyi belapátolta a levest.

– Köszönöm az ebédet! – mondta csendesen és szinte azonnal távozott a konyhából.

Mimike is lecsusszant a székéről és minden szó nélkül eliramodott. Ica nagyon remélte, hogy nem az ő szobájába köt ki, hogy széttúrja a dolgait.

Julcsi néni egyenes háttal felállt, és a mosogatóba pakolta Sanyi, Mimimike és a saját tányérját, majd megengedte a vizet. Ica az édesapjára pillantott. Apu nyugodtnak tűnt. Ő befejezte az ebédet, és Ica tudta, hogy sehová sem megy az ebéd utáni kávéja nélkül.

A lány hátradőlt a széken és figyelte, ahogy Julcsi néni hosszan sikálja a tányérokat, aztán ránézett Apura, aki rámosolygott olyan kedvesen, ahogy csak ő tudott.

– Főzzek neked egy kávét? – kérdezte Ica.

– Köszönöm! Az nagyon jó lenne!

– Julcsi néni is kér kávét? – fordult a nő felé Ica.

Julcsi néni odapillantott az asztalhoz.

– Kedves tőled, hogy gondoltál rám, Ica, de ilyenkor én már nem iszom kávét! – Majd ránézett Apura. – Szerintem neked sem kéne ennyi kávéval mérgezned magad, Sanyi! – mondta rosszallóan.

Ica felállt az asztaltól. Véleménye szerint nem kellett volna ezt éppen itt megemlítenie Julcsi néninek. Az édesapja nem szereti, ha beleszólnak abba, mennyi kávét iszik, és mennyit dohányzik. Ica tudta ezt. Apu mindig azt mondta, mint, amit most is:

– Nem vagyok tökéletes, Juli! Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok.

Nem volt tökéletes, de Ica így szerette, ahogy volt. Nem akarta, hogy megváltozzon! Nem akarta, hogy Julcsi néni megváltoztassa! Akkor már nem is az ő apukája lenne.

Ica soha nem akart másik apukát. Soha nem irigyelte a barátait, soha nem hagyta el a száját olyan mondat, hogy „De jó neked, mert a te anyukád, vagy apukád ilyen vagy olyan!” Ő sosem cserélte volna el az édesapját semmilyen másik tökéletesebbnek látszó apukára! Mert ő így volt a világ legjobb apukája! Éppen a hibáival együtt.