Pók Ica

Az első szerelem

39. rész

 

Angelika

Angelika fel és le sétált a házban, sokadszorra nyúlt a telefon felé, de mindig meggondolta magát. Még most sem szánta rá igazán magát a beszélgetésre.

Miután csak nem akart elmúlni a folyamatos rosszulléte, felkereste a háziorvosát, és ahogy válaszolgatott az orvos célirányos kérdéseire, akkor derengett fel benne a felismerés, hogy nem is beteg. Gyermeket vár. Kisbabája lesz.

De előbb mindenképpen csinált egy tesztet, hogy biztos lehessen, mielőtt elment a nőgyógyászhoz. Az első útjába kerülő gyógyszertárnál megállt, és izgatottan ért haza. A szíve a torkában dobogott, és minél előbb tudni akarta.

Miközben türelmetlenül várta a teszt eredményét, úgy érezte, mintha a nap bearanyozta volna a szobáját, pedig odakint szürke február volt. Neki mégis úgy tűnt, mintha hirtelen minden virágba borult volna.

Lehet, hogy őrültség ennyire bízni, és talán meg kéne ijednie. Mégis inkábba a boldogság áradt szét a tagjaiban, mintha az összes sejtje táncra perdült volna. Tizenhat évvel idősebben, több élettapasztalattal máskép érintette a dolog, mint akkor, tizenkilenc évesen. Akkor valóban bepánikolt, és a lehető legrosszabb utat választotta. Verához fordult. Sanyinak el sem mondta. Azt hitte, sosem tudja meg.

Angelika torka összeszorult. Azóta sem tudta, ki mondta el Sanyinak. Vajon jóakaró volt? Vagy valaki rosszindulatból tette? A lényegen mit sem változtat.

Vett egy mély lélegzetet. A múlton változtatni nem lehet. Megtörtént. Már akkor megbánta. Már akkor úgy érezte, ha visszamehetne, másképp csinálná. Először is: elmondaná Sanyinak, és együtt beszélnék meg, mit tegyenek.

Angelika nehezen nyelt, hogy legyűrje a torkában képződött gombócot. Hátrasimította a haját. Lejárt az idő.

Remegő kézzel nyúlt a mosdó szélén várakozó tesztért. Pozitív. A szíve boldogan ugrándozott a mellkasában, miközben lecsúsztatta a tenyerét lapos hasára.

Úgy érezte, új esélyt kapott az élettől.

Most csak rajta áll, akarja-e? De most akarni fogja. Jobban, mint bármi mást ezen a világon. Harcolni fog ezért a babáért. Nem úgy, mint tizenhat évvel ezelőtt.

Bár nem ártott a nőgyógyász megerősítése, akkor már Angelikának sem voltak kétségei.

Ez két hete történt. Azóta az ő titka volt. Nem merte elmondani senkinek. Verának azért nem, mert félt, hogy megint csak baj lesz belőle, Sanyinak meg komoly barátnője van. Angelika biztos volt benne, hogy a férfi nem hagyná el Julit azért, mert ő terhes lett.

Bámulta a telefont.

El kell mondania Sanyinak. Most másképpen fogja csinálni. Nem titkolja el előle. El akarta mondani neki, hogy kisbabájuk lesz. Ismét megadatott, és ő most jól fog dönteni. Vállalja ezt a babát és felneveli. Egyedül is felneveli! Bármi lesz is!

Péntek délután nagy elhatározással felvette a telefonkagylót, és tárcsázott. A szíve a torkában dobogott,

Most vagy soha.

Csupán kétszer csengett ki, és már le akarta rakni, mert hirtelen ismét inába szállt a bátorsága, amikor felvették.

– Autószerviz, tessék! – Ezer közül is megismerte volna a hangját. Ő meg ledermedt. Úgy dörömbölt a szíve, összeszorult a torka, egyetlen hang sem jött ki a torkán. megszólalni sem mert. – Van ott valaki?

Angelika legszívesebben lecsapta volna a telefont.

Helyes ez?

A szíve azt suttogta neki, hogy itt már nem szabad megfutamodni. Remegő kézzel szorította a telefonkagylót a füléhez.

– Sanyi – kezdte, de elfulladt a hangja.

Telefonon keresztül is érezte, férfi megdöbbenését. Biztosan nem várta a hívását, és most elég ingerülten válaszolt.

– Csak azt ne mondd, hogy elromlott az autód, Angelika! Kérlek!

– Dühös vagy, amiért felhívtalak?

– Hogy jöttél rá, mondd? – kérdezte barátságtalanul, de ez Angelikát most nem zavarta. Érezte a hangján, hogy fáradt és azért ingerült.

Meg persze meglepte. Nyilvánvalóan nem számított rá.

– Sanyi, beszélnünk kell.

– Oké! Beszéljünk. Mondd, mit szeretnél.

Angelika nem telefonon akarta neki elmondani.

– Mikor végzel? Szeretnék beszélni veled, de nem így. Nem telefonon.

Semmi válasz, de Angelika tudta, hogy Sanyi még ott van. Hallotta a lélegzetvételét, ha becsukta a szemét, majdnem olyan volt, mintha itt lenne vele.

Végtelennek tűnő percek múlva a férfi végre megszólalt a telefon másik végén.

– Mennyire fontos?

– Fontos, Sanyi, hidd el!

– Hát jól van. Egy órán belül ott leszek nálad, ha neked megfelel.

– Megfelel – lehelte Angelika.

A telefon kattant, a férfi letette. Angelika szíve reszketegen remegett. Boldog izgalom áradt szét a tagjaiban. Álmodni sem merte, hogy ilyen egyszerű lesz. Nem is hitte, hogy Sanyi ilyen gyorsan ide jön.

 

 

Sándor

Ahogy letette a telefont, felpillantott Velencei Gáborra, az apósára, aki a telefonbeszélgetés közben jött be az irodába, és nem tudhatta. miről van szó.

– Lerobbant valaki? – kérdezte.

Sándor beletúrt a hajába.

– Le kell lépnem egy kis időre.

Gábor helyeslően bólintott.

– Mostanában úgyis többet vagy bent, mint az feltétlenül szükséges – jelentette be. – Olykor rád fér egy kis lazítás.

Sándor bólintott, és még egy mosoly is megjelent a szája sarkában. Julival nem ment könnyen az összecsiszolódás. Nem akarta, de valahogy mindig kisiklott valami, akaratán kívül megbántotta a nőt. De ahányszor megkérdezte, miért erőltetnek valamit, ami ennyire nem megy? Juli mindig azt válaszolta, hogy csak időre van szükségük.

Vajon mennyi időre még?

Kezdett belefáradni ebbe az egészbe.

Mitől ilyen nehéz? – kérdezte magától legalább ezredszer a zuhany alatt.

Julinak vajon miért van szüksége egy olyan kapcsolatra, ami nem működik? És ő miért hagyja, hogy kínozzák egymást?

Mert még a szar kapcsolat is jobb, mint egyedül – válaszolta magának. Olyan sokáig volt egyedül, egyik alkalmi kapcsolatból sodródott a másikba. Elég volt.

Az ember nem magányos fajta. Különben meg nem is annyira szar Julival. Csak hát lehetne sokkal jobb is.

Gyors zuhany után átöltözött, és távozott.

Angelika nyilván az ablakban várta, és meghallhatta a kocsija hangját, mert még mielőtt csengethetett volna, kinyílt előtte a nagykapu, és ott állt a nő teljes, felkavaró gyönyörűségében. Még a szava is elakadt, ahogy nézte.

Hogy lehet, hogy még ragyogóbb, mint hetekkel ezelőtt? Csillogott a szeme, mosoly bújt meg a szája sarkában, és körüllengte valami megmagyarázhatatlan öröm.

Tudta jól, hogy nem szabadna Julival összehasonlítania, mégis megtette, és belefájdult a szíve. Tudta, hogy semmi értelme az egésznek. Ha Angelika akarta volna, akkor felhívja szilveszter után.

A fenébe! Hagyd ezt abba! – torkolta le magát. – Te miért nem hívtad?

Angelika kitárta a nagykaput.

– Gyere be! Örülök, hogy itt vagy!

Gondolkodás nélkül megindult Angelika után, és csak az előtérben torpant meg. Szemtől szembe álltak egymással. Sándor hosszú percekig nézte Angelika arcát, az emlékezetébe véste minden arcvonását, csillogó szemét, a mosolyát, mert könnyen lehet, hogy most megint sokáig nem látják egymást.

Angelika a hajával babrált, majd lassan megmozdult és elindult a nappali felé.

– Talán üljünk le…

Sándornak esze ágában sem volt beljebb menni. Attól tartott, abból megint csak bonyodalmak adódnának.

– Azt mondtad a telefonba, hogy fontos dolog… – kezdte bizonytalanul, mert hirtelen fogalma sem volt róla mi a fenét keres itt.

Csak annyira jólesett, amikor meghallotta a hangját, mert ha őszinte akart lenni saját magához, akkor be kellett vallania, hogy hiányzott. Kínzó módon hiányzott. Főleg magányos éjszakákon, amikor csak forgolódott az ágyban. Próbálta megérteni Julit, és valójában neki kellett volna hiányoznia, mégis többet gondolt Angelikára.

Angelika a nappali ajtajában állt és tétova mozdulatot tett az ülőgarnitúra felé.

– Talán jobb lenne, ha leülnénk.

– Előbb tudni akarom, érdemes-e leülnöm.

Angelika mélyet sóhajtott, és az ujjait összekulcsolta maga előtt.

– Rendben – suttogta, és nagyot nyelt. – Azért hívtalak ide, hogy elmondjam, kisbabát várok.

Sándor megdöbbenve lépett hátra. A szíve előbb reménykedve dobbant fel, aztán mégis a zsigeri düh áramlott végig rajta. Angelika tizenhat évvel ezelőtt nem akarta az ő gyerekét. Nem merte remélni, hogy most mégis megváltozott minden.

– Nagyszerű – felelte ridegen. – Ez mennyiben tartozik rám?

Akkor bánta meg a kérdést, ahogy Angelika szemében megjelentek a könnyek.

– Csak annyiban, hogy a tied! – suttogta remegő hangon.

Sándor megrázta a fejét. Milyen őrült játékot játszik velük az élet?

– Ebben… – Elfulladt a hangja. Megköszörülte a torkát. – Ebben biztos vagy?

Angelika szemében fellobbant egy dühös kis szikra.

– Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok szajha! Soha nem is voltam! – tört ki belőle remegve.

Ez betalált, és Sándor elszégyellte magát. Mintha hirtelen felébredt volna valami mély kómából. Megrázta a fejét. Sajnálta. Tudta, hogy Angelika nem könnyűvérű nőcske, aki bárkivel gondolkodás nélkül elmegy. Ő pedig nem is akarta igazán megsérteni. Csak figyelmetlen volt és fáradt.

Végre odalépett hozzá, gyengéden magához ölelte, szelíden megsimogatta könnyes arcát.

– Ne haragudj rám – kérte.

Angelika megrázta a fejét.

– Nem haragszom. Soha nem is tudtam… – suttogta. – Csak bánt, amit mondtál. Mintha nem ismernél…

Sándor tenyere felsiklott a hátán, majd elengedte és komolyan figyelte az arcát.

– Sajnálom! Figyelmetlen voltam. Mondd, vigyázol magadra, Angelika? Nagyon sovány vagy! – mondta rosszallóan, mert amikor átölelte, érezte a keze alatt szinte minden egyes bordáját. Azonnal észrevette, hogy sokat fogyott azóta, mióta nem látta. Aggódott érte.

Angelika elmosolyodott.

– Ne aggódj! Minden rendben van velünk. Csak én egy kicsit hányós vagyok.

Sándor gyengéd szeretettel nézett vissza rá és újra csak magához ölelte.

Angelika odabújt hozzá, és a mellkasába suttogta.

– Sajnálom, hogy megint a legrosszabbkor. Semmiképpen nem szeretnélek kínos helyzetbe hozni.

Sándor szíve vad ritmusra váltott. Az ujjai keményen Angelika karajába vájtak, ahogy erőteljesen eltartotta magától.

– Te tényleg nem akarod az én gyerekemet? – kérdezte dühösen, de közben teljesen elkeseredetten.

Sosem tudta teljesen elfelejteni, mit tett Angelika tizenhat évvel ezelőtt. Az előbb úgy gondolta, kaptak egy új esélyt az élettől, úgy érezte, Angelika is szeretné a közös gyermeküket.

Úgy érezte, egy röpke időre visszatértek a múltba. Pontosan olyan volt. Éppen olyan érzés, mintha ott folytathatnák, ahol akkor megszakították a közös életüket.

Olyan boldogító érzés, hogy talán mégis… Talán mégis lehet…

Hihetetlen, hogy Angelika nem akarja!

Megint megtörténik velük és ő már megint nem akarja!

Angelika a férfi mellkasára fektette a tenyerét.

– Félreértettél… – kezdte, de Sándor nem hagyta, hogy végigmondja, szinte nekitámadt.

– Még egyszer nem csinálod ezt meg velem! – közölte Angelikával magából kikelve. – Ha kell, bezárlak egy szobába, és nem érdekel, mennyire érzed sárba tiporva a jogaidat emiatt. Még egyszer nem csinálod ezt meg a gyerekünkkel! Nem hagyom!

Akkor ott a múltban, tizenhat évvel ezelőtt nem volt lehetősége arra, hogy megvédje a még meg nem született gyermekét. Nem adtak rá neki módot, hogy kiállhasson mellette. De most meg fogja tenni. Védelmet fog neki nyújtani, mellette fog állni. Nem hagyja, hogy bántódása essék.

Csupán akkor akadt meg egy kissé, amikor Angelika elmosolyodott. Olyan kedvesen, ragyogó arccal és csillogó szemmel, és hideg ujjaival megérintette az arcát.

– Sanyi! Félreértettél! Egyszerűen csak nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni a barátnőd előtt.

Sándor szíve nehezet dobbant. Juli.

Talán Juli is megtalálja a hozzá illő társat, ha végre elengedik egymást.

Tovább fog lépni. Tovább kell lépnie!

– Nem hozol kínos helyzetbe.

– De…

– Ideje véget vetnünk annak a kapcsolatnak – jelentette be a férfi komolyan. – Én ezt most veled akarom végig csinálni. Ketten kezdtük el, ketten is csináljuk végig. Itt most nincs más választás.