Pók Ica

Az első szerelem

 38. rész

 

Angelika

Angelika fáradtan ébredt, belekapaszkodott a mosdó szélébe, és onnan nézte sápadt arcát. Talán csak nátha. Forró tea, ágynyugalom.

– Gyógyszerrel egy hét, gyógyszer nélkül hét nap alatt kilábal belőle az ember – mormolta maga elé. Vizet engedett a pohárba, és bevett két szem C-vitamint.

Nem fájtak a végtagjai, csak fáradtnak érezte magát, rossz volt a közérzete, és hányt.

Mi van, ha calicivírus? – bámult a tükörképére.

Ha holnapra sem múlik el, elmegyek orvoshoz – ígérte meg magának.

Készített egy citromos-mézes teát, és visszabotorkált az ágyba. A hétre lemondta az ügyfeleit és az összes programját. Nem sietett sehová.

Maga mellé vett egy női magazint és éppen csak kinyitotta, amikor csengett a telefon. Rövid ideig morfondírozott azon, hogy nem veszi fel, de aztán mégis füléhez emelte a telefonkagylót.

– Szia, Angelika, drágám! – köszöntötte Vera negédesen. – Szerveztem neked egy programot csütörtök estére.

– Ne haragudj, Vera, de a hétre szabadságot vettem ki.

– Elutaztál? – Vera hangjából meglepetés hallatszott. – Anélkül, hogy szóltál volna nekünk?

Angelika mélyet sóhajtott.

Miért kezeli még mindig úgy, mint egy gyereket? És miért várja el, hogy mindenről beszámoljon, ami az életében történik?

– Felnőtt nő vagyok, aki képes önálló döntéseket hozni. Mikor érted már meg végre? – kérdezte sokkal keményebben, mint szerette volna.

– Megértem – mondta Vera hidegen. Angelika úgy érezte, megfagy körülötte a levegő. – Csak nekem nehogy megbád a nagy önállósodást. Mert nyilvánvalóan nem lehet rád bízni semmit.

– Tessék? – ejtette le Angelika a magazint a szőnyegre.

– Előtted állt a vissza nem térő lehetőség szilveszterkor. Azt hittem, majd két kézzel kapsz utána.

– Te most miről beszélsz?

– Hát Sanyiról, meg rólad természetesen. De veled aztán nem sokra megyek – fújt dühösen Vera. – Megint együtt van a kis tanárnővel. Egyszerűen megáll az ész!

Angelika torka összeszorult.

Sejtette, hogy nem szabad felhívnia, pedig annyira készült rá, csak sosem sikerült összeszednie a bátorságát.

Pedig megbocsájtott. Legalábbis azt mondta.

Igaza van Verának. Ott volt az a soha vissza nem térő alkalom. Meg kellett volna ragadnia. Két kézzel.

De minek? Ha ő mást akar?

– Felnőtt ember, talán el tudja dönteni, mi a jó neki – sóhajtotta a telefonba, miközben úgy érezte, menten megszakad a szíve.

El tudja dönteni…

– Mivel megint sikerült elrontanotok az egészet – durrogott Vera –, úgy gondoltam, bemutatok neked valakit. De ha te inkább elutaztál… – sápítozott.

Angelika már nem is bánta, hogy Vera azt hiszi, elutazott. Semmi kedve nem volt ismerkedni.

– Mi lenne, ha megengednéd, hogy úgy éljek, ahogy én szeretnék? – kérdezte lehangoltan.

– Tudod drágám, pontosan tisztában vagyok vele, mit szeretnél.

– Valóban? – kérdezte Angelika kedvetlenül.

– Biztos lehetsz benne. Ezer százalék, hogy nem az életed vágya, hogy egyedül utazgass a nagyvilágban.

– Valóban nem.

– Mondd, hogy tudsz mindent így elszerencsétlenkedni?

– Nem szerencsétlenkedek el mindent – mondott ellent Angelika dacosan. – Sikeres egzisztenciám van, boldog életem. Ott van nekem Robi.

– Na, ja. Lehet ezt innen is nézni. És én még azt hittem…

– Mit hittél?

– Lényegtelen. Veletek aztán jól megáldott engem az Isten – sóhajtozott színpadiasan. – Húsz éve tudom, hogy benneteket összekötöttek az égben. De ti minduntalan szétbarmoljátok az életeteket! – morogta.

– Te nem is hiszel ilyesmiben – tiltakozott Angelika erőtlenül.

Vera sosem hitt a Sorsban, az Elrendeltetésben, még Istenben sem. Vera az emberi tényezőben hitt, a célratörő tervekben, a tettekben és a megvalósításban.

– Persze, hogy nem hiszek ilyen baromságokban. Csak gondoltam a te finom kis lelkednek jót tesz egy ilyen szöveg.

– Köszi.

– Nem kell mindjárt megsértődni! Egyszerűen csak tudom, hogy jók lennétek együtt. És végre nem kéne attól tartanom, hogy valami házisárkányt hoz haza a fiam.

– Juli nem házisárkány. És Sanyi szereti.

– Egy frászt szereti. Velem ellenkezni, azt szeret. Nekem ellentmondani, azt szeret.

– Nem is tudom, kire hasonlít – mosolyodott el Angelika magában.

Mert Sanyi valóban ilyen volt mindig is. Szembe ment az anyjával. Egymásnak feszültek, mióta világ a világ. Azért, mert annyira hasonlítottak egymásra. annyira akaratos, konok és önfejű volt mindkettőjük, és nem engedett egyikük sem.

– Hát nem rám, az biztos – dühöngött Vera. – Makacs, mint az öszvér. Pont, mint te. Veletek aztán… No, de remélem Párizsban vagy, Robinál. Amint hazaértél, látni akarlak.

Angelika megígérte, hogy amint hazajött meglátogatja.

Magára húzta a paplant.

Amint jobban leszek.

De most nem hiányzott neki Vera, a háta közepére sem. Ráadásul annyira elszomorodott a hírtől, hogy Sanyi újra összejött Julival. Tényleg senkit nem akart látni.

 

 

 

Ica

Összehoztak egy közös vasárnapi ebédet. Csak hogy szokják egymást. Ica utálta, és Sanyi is. Apu hiába akarta, hogy úgy csináljanak, mintha normális család lennének így öten, valahogy egyiküknek sem ment igazán.

Sanyi maga volt a megtestesült nyugalom, pedig a levegőben ott vibrált a feszültség. Mimike pimaszul elégedettnek látszott már délelőtt is, amikor a vasárnapi ebéd előkészületeivel foglalatoskodtak. Ica nem akarta kivonni magát a munkából annak ellenére, hogy most itt van Julcsi néni és valószínűleg egyedül is boldogulna. Bár Mimi megjegyezte:

– Anyukám sosem szokott főzni! Mindig a Nagyi főz. Anyu nem is tud főzni! – kotnyeleskedett.

Ica kérdőn nézett az édesapjára, hogy vajon tudta-e?

Apu csak elmosolyodott, miközben betett a mikróba egy csésze kávét, ami már a harmadik volt ma délelőtt. Mondjuk Icát sosem zavarta, hogy annyi kávét iszik. Jobban féltette a dohányzás miatt.

– Valóban igaz, hogy az édesanyám főz ránk, de én is megbirkózom a feladattal! – felelte Julcsi néni határozottan.

Ica a zöldségeket pucolta.

– Apu mindenben tud segíteni! – biztosította Julcsi nénit. – Apu mindent tud! – mondta hittel.

Az édesapja felnevetett, miközben magához vette a forró kávéját.

– Én sem tudok mindet, Ilonka! Egyébként te is sok mindenben tudsz segíteni Julinak.

Ica összeszorította a száját. Nem akart segíteni! A régi életét akarta! Amikor olyan kellemes vasárnap délelőttjeik voltak! Amikor bármiről lehetett beszélgetni Apuval. Most nem lehet, mert itt van Julcsi néni, és ő nem akar Julcsi néni előtt mindenről beszélni! Mert vannak olyan dolgok, ami csak az édesapjára tartoznak, nem pedig az osztályfőnökére! Esze ágában sem volt az érzéseiről éppen Julcsi néni előtt beszélgetni!

Remélte, nem csinálnak rendszert a vasárnapi együtt főzőcskézésekből.

Ica az apukáját akarta! Úgy, mint régen! Julcsi néni, és Mimike nélkül.

Ebédkor Mimike pimaszul elfoglalta Ica helyét az asztalnál. Apu szigorúan rászólt, mire a kislány sértődötten bevonult a szobába. Julcsi néni meg utána.

Így aztán teljesült Ica kívánsága, hogy újra hármasban maradhassanak a vasárnapi ebédre, de ez mégsem volt ugyanolyan, mert a feszültség ott úszott a levegőben.

Hamarosan Julcsi néni is visszatért a sértődött Mimikével. Így aztán sokkal feszültebb lett a légkör, mert Mimike duzzogott.

Sanyi próbált témákat bedobni, de igazából csak Apu válaszolt neki. Julcsi néni merev tartással ült ott a tányérjába bámulva. Ica igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe, de igazából görcsbe rándult a gyomra, és úgy érezte, egy falatot sem bír lenyelni.

Sanyi belapátolta a levest.

– Köszönöm az ebédet! – mondta csendesen és szinte azonnal távozott a konyhából.

Mimike is lecsusszant a székéről és minden szó nélkül eliramodott. Ica nagyon remélte, hogy nem az ő szobájába köt ki, hogy széttúrja a dolgait.

Julcsi néni egyenes háttal felállt, és a mosogatóba pakolta Sanyi, Mimimike és a saját tányérját, majd megengedte a vizet. Ica az édesapjára pillantott. Apu nyugodtnak tűnt. Ő befejezte az ebédet, és Ica tudta, hogy sehová sem megy az ebéd utáni kávéja nélkül.

A lány hátradőlt a széken és figyelte, ahogy Julcsi néni hosszan sikálja a tányérokat, aztán ránézett Apura, aki rámosolygott olyan kedvesen, ahogy csak ő tudott.

– Főzzek neked egy kávét? – kérdezte Ica.

– Köszönöm! Az nagyon jó lenne!

– Julcsi néni is kér kávét? – fordult a nő felé Ica.

Julcsi néni odapillantott az asztalhoz.

– Kedves tőled, hogy gondoltál rám, Ica, de ilyenkor én már nem iszom kávét! – Majd ránézett Apura. – Szerintem neked sem kéne ennyi kávéval mérgezned magad, Sanyi! – mondta rosszallóan.

Ica felállt az asztaltól. Véleménye szerint nem kellett volna ezt éppen itt megemlítenie Julcsi néninek. Az édesapja nem szereti, ha beleszólnak abba, mennyi kávét iszik, és mennyit dohányzik. Ica tudta ezt. Apu mindig azt mondta, mint, amit most is:

– Nem vagyok tökéletes, Juli! Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok.

Nem volt tökéletes, de Ica így szerette, ahogy volt. Nem akarta, hogy megváltozzon! Nem akarta, hogy Julcsi néni megváltoztassa! Akkor már nem is az ő apukája lenne.

Ica soha nem akart másik apukát. Soha nem irigyelte a barátait, soha nem hagyta el a száját olyan mondat, hogy „De jó neked, mert a te anyukád, vagy apukád ilyen vagy olyan!” Ő sosem cserélte volna el az édesapját semmilyen másik tökéletesebbnek látszó apukára! Mert ő így volt a világ legjobb apukája! Éppen a hibáival együtt.