Csodakert beleolvasó

5. részlet

DÓRI

 

– Korán jöttél – állapította meg Liza, amikor Dóri belépett az albérletébe.

A lakás szűk kis előtérben mindössze egy aprócska cipősszekrény és egy keskeny, falra szerelhető fogas fért el. Dóri találta mindkettőt a bolhapiacon.

Letette a kistáskáját a szekrényke tetejére.

– Szia, anyu – kiáltott ki a konyhából teli szájjal Lackó.

Dóri két lépéssel átszelte a bejárót, odalépett a gyerekhez, megölelgette. Lackó a macis pizsamájában üldögélt az asztalnál, avokádókrémes kiflit majszolt paradicsommal. A gyereket a tusfürdője illata lengte körbe, Dóri csukott szemmel lélegezte be. Otthonosnak érezte, biztonságosnak.

– Hiányoztál Lackó-mackó – borzolta meg a kisfiú haját. – Jól érezted magad Lizával?

– Társasoztunk egész este.

– Azt hittem, később jössz – húzta fel a szemöldökét Liza. Farmert és fehér, apróvirág-mintás blúzt viselt.

– Így is sok volt a jóból – rántotta meg a száját Dóri. Leült Lackó mellé. – Örülök, hogy nem késtem le az esti meséről.

Lackó rávigyorgott.

– Szuper, hogy hazaértél. Senki nem mesél olyan klasszul, mint te. – Felpillantott az ajtóban álldogáló Lizára. – Te sem, Liza. Ne haragudj!

Liza elmosolyodott.

– Tudom, az anyukád a legjobb. Figyelj, Dóri, maradnék egy kicsit. Ha lefektetted Lackót, beszéljünk pár szót!

– Persze.

Dóri sejtette, hogy a randiját fogják kielemezni. Bár ezen nem túl sok elemezgetni való van. Egyvalami miatt remélte, hogy Misi valóban felhívja majd, hogy visszaadja a vacsora árát. Vagy legalább a felét.

Odafeküdt Lackó mellé a keskeny gyerekágyra egy mesekönyvvel, elrendezgette a Mancs őrjáratos takarót, elsimított néhány puha tincset Lackó homlokából.

– Milyen napod volt?

– Jó – vágta rá Lackó.

– Mi történt a suliban?

– Semmi.

– Bővebben?

– Mire vagy kíváncsi?

– Mindenre, ami veled történt – puszilgatta meg Dóri a gyerek nyakát.

Lackó hamarosan jókedvű kacagásban tört ki. Bolondozás közben felcsúszott a gyerek pizsamanadrágja. Dóri játékosan elkapta Lackó bokáját, hogy megpuszilgassa a talpát is, amikor meglátta a sípcsontján a lilás foltot.

– Lackó – simított végig rajta.

– Nem nagy ügy – húzta el a gyerek a lábát. – Csak elestem – vágta rá úgy, mintha tudta volna a következő kérdést.

– A suliban?

Lackó visszarántotta a pizsamanadrágját.

– Igen.

– Mikor?

– Szünetben. – A gyerek magára húzta a takarót.

– Hogy történt? – faggatta Dóri, és próbálta újra megnézni a horzsolás nyomát, de Lackó folyamatosan elhúzta a lábát.

– Anyu, nem vagyok már kisbaba. Fogócskáztunk, megbotlottam egy kőben és elestem. Nem is fáj.

– Biztos?

Lackó határozottan bólintott.

– Biztos. Elmeséled a katicás mesét?

– Elmesélem, de előbb szeretném megnézni a sebedet. Rendben? – Lackó engedelmesen kidugta a lábát a takaró alól, és hagyta, hogy az anyja felhúzza a pizsamanadrágját. Dóri megszemlélte a kétujjnyi horzsolást. – Azért bekenjük. Mit szólsz?

– Muszáj?

– Gyorsabban meggyógyul. – Dóri behozta a kenőcsöt a fürdőből, és gyengéden bekente vele a gyerek bőrét. – Jól érezted magad Lizával?

– Ühüm. Tök klassz volt. Liza segített a leckében, aztán társasoztunk.

– Nem mentetek le a játszótérre?

– Nem.

– Miért nem? Fájt a lábad?

Lackó megrántotta a vállát.

– Nem azért. Csak úgy. Nem akartam. Mesélj nekem! – pislogott az anyjára álmosan.

Dóri lehúzta a pizsama szárát, betakargatta Lackót, és kinyitotta a mesekönyvet. A mese feléig sem jutott, amikor a gyerek elaludt. Dóri egy ideig hallgatta fia egyenletes szuszogását, elnézte kedves, békés arcát, majd az éjjeliszekrényre csúsztatta a könyvet. Mielőtt kiment, felkapcsolta az éjszakai fényt, aminek hatására a plafonon fluoreszkáló csillagok tompa fénnyel felragyogtak a sarló alakú hold körül.

Liza már lepakolta a konyhaasztalt, megigazította a fehér damasztterítőt, visszahelyezte a rózsaszín orchideát középre. Az asztal sarkánál üldögélve várt rá, egy magazint lapozgatott. Amikor Dóri megjelent, az adott oldalnál behajtotta a hetilapot, és félretette.

Dóri sóhajtva ült le az egyik székre.

– Szerinted Lackó mindent elmond nekem, ami lényeges?

– Nem tudom. Mire gondolsz? – húzta fel a szemöldökét Liza.

– Láttad a sebet a lábán?

– Fürdéskor. Azt mondta elesett fogócskázás közben.

– Nekem is azt mondta – felelte Dóri elgondolkodva.

– Nem hiszed?

Dóri a kék foltra gondolt. A múlt hónapira. Amire Lackó szintén azt mondta, elesett. És az azelőttire, amire Lackó azt válaszolta, hogy nekiment valaminek. Miért ne hinné el, amit mond? Fel sem tételezte, hogy Lackó hazudna neki. Csak szüksége volt megerősítésre. Akkor is, ha Lackóval őszinteségen alapult a kapcsolatuk. Úgy nevelte, hogy bármit megkérdezhet tőle, és ő őszintén válaszol a kérdéseire. Kérdezett is. A világról. A felnőttekről. Az apjáról. Lackót minden érdekelte. Dóri büszke mindig volt rá, hogy olyan okos kisfiú.

– Nem gondolom, hogy Lackó hazudik nekem. Ezerszer megbeszéltük, hogy a hazugság rossz dolog. Ráadásul butaság is, mert az igazság előbb-utóbb kiderül.

– Lehet, hogy kellene Lackónak egy férfiminta az életébe – dőlt előre Liza.

Dóri az asztalterítővel játszott.

– Ott van neki az apám.

– Igen. Az teljesen jó, hogy sokat találkoznak. De mégsem az apja.

– Más gyerekeknek sincs apjuk.

– De Lackó rendkívül érzékeny gyerek. Érzékenyen reagál a hangulataidra. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez baj, egyszerűen annyi a helyzet, hogy kéne neki egy apakép. Szerintem. Vagy valami ilyesmi – bökte ki Liza.

– Vagy valami ilyesmi? Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy nem Tibor. Hanem egy hús-vér, kézzelfogható valaki. Aki mellette áll.

Lizával tucatszor lefolytatták már ezt a beszélgetést. Dórit frusztrálta, hogy a legjobb barátnője sem értette meg.

Hát kire számítson az ember, ha nem a legjobb barátjára?

– Kevés vagyok neki? – kérdezte lehangoltan.

– Nem ezt mondtam.

Dóri beharapta a száját.

– Mondd, Liza, rossz anya vagyok?

– Istenem – Liza egy mozdulattal átölelte, megsimogatta a haját. – Dehogy vagy rossz anya! Nagyon jól csinálod! Mármint ha lehet az anyaságot igazán jól csinálni.

– Annyira szeretném, de én sehogyan sem tudom elég jól csinálni – szontyolodott el Dóri. – Valahogy minden olyan messze van a tökéletestől.

Liza elhúzódott, és érdeklődve nézte.

– Mert ki mondja meg, mi a tökéletes? – kérdezte vissza. – Na, mesélj inkább, milyen ez a Misi?

– Felejthető. Te tuti sokkal érdekesebbet olvasol.

Liza odapillantott az újságra. Dóri esküvői képet látott az oldalon, középen cikkcakkos vonallal elválasztva, úgy illesztve, mint a filmeken, amikor elválnak a szerelmesek útjai. Elég hatásvadásznak tűnt.

– A bulvár mindig izgi. Most éppen Edelényiék. Tudod. Az álompár, akik szétmentek néhány éve.

– Szerinted hány álompár megy szét évente? – húzta fel Dóri a szemöldökét. – Ha én azt mind számon tartanám, nem lenne időm a saját életemre.

Sosem vett pletykalapokat, alig követte nyomon a sztárok magánéletét. Csak ha valami magazinműsor vagy talkshow előzetesében az orra elé tolták. Nem túlzottan érdekelte az ilyesmi. Mások boldogságát nem irigyelte, a szakítások pedig hidegen hagyták. Ilyen az élet, sztárkörökben is előfordul. Ettől aztán neki nem lett jobb.

– A szívdöglesztően jóképű exfocista meg a szexistennő felesége. Rémlik? – lebegtette meg a lapot Liza.

Dóri végre elmosolyodott.

– Ezek mind olyan egyformák. Nem tűnt még fel? A szívdöglesztően jóképű meg a szexistennő. Mintha futószalagról jönnének le.

Liza felnevetett.

– Mondasz valamit.

– Különben is! Te az álompasival élsz – figyelmeztette barátnőjét Dóri. – Észre sem szabadna venned, hogy egy férfi szívdöglesztően jóképű.

– Hűséget fogadtam, nem vakságot – kacsintott Liza, miközben ellőtte az unalmasan klisé szöveget. Megpaskolta az újságot. – Edelényi Szandra vég nélkül tud újat mondani. Olyan kiábrándító, amiket mesél a csodapasiról. Akarod elolvasni? – húzta a lapot Dóri felé.

– Kösz, éppen elég kiábrándító estén vagyok túl, felesleges tetőzni szaftos történetekkel.

– Pedig rád is vár valahol az igazi – válaszolta Liza hittel.

– Nekem Tibor volt az igazim.

– Baromság – legyintett Liza.

– Csak azért mondod, mert neked szerencséd van Benivel. Az is micsoda szerencse, ahogy megtaláltad.

A középiskolában szó szerint egymásba koccantak a folyosón. Mint valami romantikus filmben. Szerelem volt első látásra.

– Éppen ezért hiszem, hogy bárki megtalálhatja az igaziját. Csak jókor kell lennie jó helyen – erősködött Liza.

– És ez szerinted olyan egyszerű?

– Annak kéne lennie.

Dórinak akkor is fájt ez a megjegyzés, ha tudta, Liza csupán azért érzi a társkeresést ennyire egyszerűnek, mert ő olyan könnyedén összeakadt Benivel. Annyira könnyedén, természetesen alakult a kapcsolatuk, mintha mindig ismerték volna egymást. Ha Dóri rájuk nézett, tényleg elhitte, hogy lehet minden ennyire egyszerű. Talán ő csinál valamit rosszul.

Vehemensen az újságra bökött.

– Mert nyilván nekik is olyan egyszerű.

– Gondolom, nem illettek össze – vont vállat Liza. – Neked meg könnyebb lenne, ha nem Tiborról ábrándoznál még mindig. Ideje lenne átlépned rajta, és meglátnod a többi férfit.

– De ha egyszer egyik sem olyan, mint ő.

– Hahó! Fogd fel végre, hogy lelépett. Örökre. Ha mindenkiben őt keresed, egyedül maradsz.

– Nem vagyok egyedül. Itt van nekem Lackó.

– Aha. Az klassz. Ezek szerint hiába beszélek. Mesélj már valamit a randidról! Milyen a fickó? – dőlt előre Liza a könyökére támaszkodva, kíváncsian.

– Húsevő.

Liza bohókásan elfintorodott.

– Szerinted hány vegetáriánus férfi szaladgál a világban?

– Fogalmam sincs, én örülnék, ha végre találkoznék eggyel.

– Egyébként? – faggatta tovább Liza. – Rendesen viselkedett? Udvariasan? Nem nyomult?

– Fel akart jönni egy desszertre, mellesleg otthon hagyta a pénztárcáját. Ami nem lett volna baj, ha nem iszik meg két üveg horrorárú pezsgőt, nem rendel magának kétszemélyes tálat, amit aztán hazavisz. Természetesen.

Liza szelíden megfogta Dóri kezét.

– Lehetett véletlen.

– Azt ígérte visszaadja.

– Akkor lesz második randi? – csillant fel Liza szeme.

– Úgy tűnik.

 Dóri azért nem örült ennek annyira, mint Liza. Egyrészt azért, mert Misivel semmi nem ment

 természetesen és könnyedén. Őt frusztrálta, és legszívesebben örökre elfelejtette volna.