Pók Ica

Az első szerelem

 37. rész

Marci

A disznóvágás másnapján, vasárnap délelőtt, hogy az ikrek ne legyenek útban, átmentek az egyik nagybácsikájukhoz. A felnőttek a disznóvágás utáni pakolászással és mosogatással foglalatoskodtak.

Marci teljes megdöbbenésére, Ica felajánlotta a segítségét, de az anyja szerencsére azt mondta, hogy csak menjenek Marcival, ahová szeretnének, elvégre pihenniük is kell.

Így aztán, mivel kimenőt kaptak, Marci Icával sétált a faluban, hogy megmutassa neki a zegzugos földes utakat, az ártézi kutat, a tekervényes lépcsőket, dombokat és szakadékokat. Megannyi érdekes látnivaló, és megannyi kedves emlék.

Az utcák csendesek voltak. A templom harangja megkondult, és Marci elmesélte, hogy ilyenkor mindenki a misén van, és majd ha vége lesz a szertartásnak, megelevenedik az utca.

A nyitott kerítéseken be lehetett látni a hatalmas falusi udvarokba, egészen a hátsó kertig, ahol a csirkék kapirgáltak, kacsák tollászkodtak, macskák vadásztak, és kutyák ugatták meg őket.

Hideg, száraz, téli idő volt. Ica az orráig húzta a sálját, és kesztyűs kezét a kabátja zsebébe süllyesztett. Marci lehelete gomolyogva szállt fel, ahogy egyfolytában történetekkel szórakoztatta Icát. Az orrát pirosra csípte a hideg, de azért ő csillogó szemmel mesélt a gyerekkora nyári kalandjairól.

Icát csillogó szemmel hallgatta, kérdezett, és Marcinak jólesett, hogy odafigyelt rá, és minden érdekelte. Naphosszat mesélt volna neki, ráadásul annyira szerette Ica nevetését, vidám csillogó kék szemét. Ráadásul mindig értette Marci vicceit, nagyon hasonlított a humorérzékük, nem kellett túlmagyaráznia Icának semmit. Bár azt is szívesen megtette volna.

Marcinak minden utcához és fához akadt története. Megmutatta a kis parkot, ahol fogócskáztak az unokatestvéreivel, mert volt számtalan unokatestvére, akikkel együtt töltötték a nyarat.

– Irigyellek – mondta Ica. – Nekem nincsenek unokatestvéreim. Pedig tök klassz lehet.

– Tényleg az!

Marci elmesélte, hogy mindegyik unokatestvére fiú. Ica már meg sem lepődött rajta. Nyilván hallotta a hétvégén elégszer, hogy a Kővári lányok ritka kincsek, évszázadonként jó, ha egy akad a családban.

– Mi van apáddal, meg Julcsi nénivel? – kérdezte hirtelen Marci. – Összeköltöztek?

Ica csendesen baktatott Marci mellett.

– Nem.

– Már nincsenek együtt? – kérdezte meglepetten Marci.

– De.

– Nem arról volt szó, hogy összeköltöztök?

Ica Marcira pillantott.

– Apu szerint nem szabad erőltetni, ami nem megy.

– Szóval akkor csak úgy járnak? Vagy mi?

Ica megvonta a vállát.

– Olyasmi. Kicsit nyugisabb így. Csak félek, hogy hamarosan megint megpróbálják. Mert Apu azt mondta, hiányzik neki egy igazi társ.

– Julcsi néni? – vonta fel a szemöldökét Marci.

– Biztosan rá gondolt, ha vele jár – jelentette be Ica.

Marci a fülére húzta a sapkát, és elgondolkodva figyelte Icát.

– Melyikük gondolta meg magát? Mármint a költözést?

– Mindketten. Rájöttek karácsonykor, hogy korai.

–Akkor az jó – állapította meg Marci.

– Persze, jó. Csak szerintem sok mindenen nem változtat, mert csupán elnapolták a dolgot. Előbb-utóbb úgyis megtörténik.

– Addig legalább van időtök hozzászokni a dologhoz.

– És ha én nem akarok hozzászokni? – kérdezte Ica komoran.

Marci bólintott.

– Én sem akartam hozzászokni, ehhez, ami van – vallotta be. – De van, mi ellen hiába harcolsz, nem tehetsz ellene semmit, így aztán muszáj hozzászokni, ha nem akarsz teljesen bekattanni.

– Vagy megszökni – pillantott rá Ica.

Marci gyomra összeszorult és elszégyellte magát. Ica átlátott rajta.

– Sajnálom.

– Utálom, hogy el mégy – suttogta Ica. – Megszöksz, mintha azzal bármi megoldódna.

– És mi van, ha tényleg megoldódik? – kérdezte Marci fojtottan.

– A menekülés megoldás bármire? Szerintem nem. És szerintem ezt te is tudod.

Marci lehorgasztotta a fejét, és a cipője orrát bámulta.

– Nincs jobb ötletem, Ica – ismerte be. – Nem bírom tovább ezt az állandó költözködést. Nem bírom elviselni Zitát, sem azt, hogy hallom, amikor Anya sír.

– Még mindig sír? – kapta fel Ica a fejét.

Marci megrántotta a vállát.

– Néha. De akkor is szar.

– Tudom – sóhajtotta Ica.

– De nem értesz meg.

Ica Marcira nézett, éppen akkor, amikor a fiú is felemelte a fejét. Összeakadt a pillantásuk.

– Megértem – suttogta Ica. – Attól még hiányozni fogsz.

 ********  ********  ********

Ica

A kopár fák a szürkében játszó égbe nyúltak, a szürkében játszó borult ég, minden annyira tökéletes harmóniában volt. Egymás mellett baktattak.

Icának eszébe jutott Veronika.

Szegény Veronika, vajon mit érezhet ilyenkor?  Biztosan rosszul esik neki, hogy Marci vele tölti az egész hétvégét.

Ica oldalra pillantott, Marcira. A fiú barna, meleg sapkáját egészen a szemébe húzta, az ugyanolyan színű gesztenyebarna sálat sebtében megkötötte a nyakában. Egy elhagyott gólyafészket mutatott Icának a polgármesteri hivatal felett. A hidegtől kipirult arcában csak úgy világítottak azok a smaragdzöld szemei.

– És Veronika? –kérdezte Ica komolyan.

Nem tudta milyen választ vár. Egyáltalán azt sem tudta, hogy Marci és Veronika most járnak egyáltalán vagy csak barátok, mint ők ketten?

Marci ránézett. Még mindig majd egy fejjel alacsonyabb volt Icánál. ó

– Hogy jutott eszedbe most Veronika? – kérdezte.

Ica megvonta a vállát. Egyszerűen csak érdekelte, mi van Marci és Veronika között, és úgy érezte, ideje tisztáznia a dolgot.

Ö Veronikával nemigen barátkozott. Próbálta, de Veronikával nehéz volt, mert bezárkózott a saját világába, ahová senkit nem engedett be, Marcin kívül. Így aztán Ica csak köszönt neki.

Különben is, mit tagadja, neheztelt Veronikára Marci miatt.

Úgy érezte, Marci a lány miatt nem barátkozik már vele úgy, mint régen. Igenis ez szálka volt a szemében. Csak ezt nem akarta így elmondani Marcinak, mert félt, hogy nem értené meg, vagy félreértené és akkor már soha semmi nem lenne olyan, mint azelőtt.

– Csak kérdeztem… – válaszolta lassan. – Gondoltam bántja a dolog, hogy most én itt vagyok veled.

Marci elnézett Ica feje mellett, halkan csak annyit mondott:

– Igen.

Máris ment tovább, lehagyva Icát. A lány utánaszaladt és elkapta a karját, hogy megállítsa.

– Ti most jártok?

Marci végre megállt és felnézett rá.

– Nem.

Ica kérdőn nézett rá. Teljesen úgy néztek ki az utóbbi hetekben, mint, akik totál együtt járnak. Mint két szerelmes. Ica komolyan meglepődött, nem erre számított.

– Ezt ő is tudja? – kérdezte komolyan.

Aztán eszébe jutott, hogy éppen ezt kérdezte a karácsonyi ünnepélyen Marcitól. Csak akkor Mariskával kapcsolatban.

Marci bólintott.

– Persze – válaszolta.

Ica most jutott el arra a pontra, hogy mindent tudni akart. Kezdett kíváncsi lenni, mi az, amit félreértett kettőjük viselkedésében. Mert a fél életét rátette volna, hogy első látásra beleszerettek egymásba.

Tuti! Ismerte Marcit.

– De… én azt gondoltam… – Nehezen jöttek ajkára a szavak, még akkor is, ha barátok voltak és már óvodáskoruk óta ismerték egymást. Marci egy cseppet sem könnyítette meg a dolgát. Csak állt ott és nézett rá. – Tudod…

Marci felvonta a szemöldökét.

– Mit?

Ica szája széle megrándult. Most miért hagyja erőlködni?

– Hát, hogy együtt vagytok! –tört ki belőle dühösen. – Pontosan úgy néztél ki, mint, aki bele van esve!

– Igen! – hagyta jóvá Marci komoran, de nem mondott semmi mást és Ica nagyon idegesítőnek tartotta ezt a szűkszavúságot.

– Akkor most mégis jártok? – kérdezte Ica rendületlenül.

Marci visszanézett rá és egy kis dühös szikra jelent meg a szemében.

– Nem járunk! Mindenről be kell, számoljak? – kérdezte dühösen.

Ica komolyan nézett vissza rá.

– Nekem úgy tűnt ő is akarja.

– Lehet. De az apja határozottan megtiltotta, hogy betegyem a lábam hozzájuk.

Ica megdöbbenve nézett rá vissza. Erről nem tudott. Persze mostanában nem is nagyon beszélgetett Marcival. Fogalma sem volt róla mi történik körülötte.

– Sajnálom! – suttogta. – Akarsz beszélni róla?

Most már nem akarta faggatni, még akkor sem, ha így sokkal kíváncsibb is volt, mint azelőtt.

Kényelmes sétatempóban haladtak el a templom előtt, kihallatszott az orgona hangja és az éneklés. Marci elmesélte, hogy Veronika kedves, aranyos és szép lány és neki tényleg nagyon tetszik. Szeretett volna Veronikával járni, és Veronika is szerette volna.

– Az apja viszont beleszólt – morrant Marci. – Még azt sem nézte jó szemmel, hogy a lánya egy fiúval barátkozik.

– De miért nem?

– Tőlem kérdezed? – tárta szét a kezét Marci.

– Kerek perec leszögezte, hogy többet nem akar meglátni a házuk környékén sem és azzal fenyegetőzött, ha megtudja, hogy Veronika velem barátkozik, akkor szíjat hasít a hátából.

– Ne már.

– Nagyon komoly volt – ismerte be Marci. – Még én is megijedtem.

Ica megértette.

Marci elmesélte, hogy ez éppen egy hete történt, és azóta Veronika nem is nagyon beszélt vele. Amit persze Marci nagyon rosszul viselt. Meg azt is rosszul viselte, vallotta be Icának, hogy tudja, hogy közben Veronika féltékeny Icára, mert azt hiszi, hogy Marci hirtelen vele vigasztalódik. Ami persze nem volt igaz. Ezt ők ketten tudták.

– Akarod, hogy beszéljek vele? – kérdezte Ica. Mert Marci miatt megtette volna. Biztosan sikerült volna meggyőznie Veronikát.

Marci megrázta a fejét.

– Úgysem lenne semmi értelme! Vannak dolgok, amiken túl kelle lépni.

– Vagy megszökni előlük – sóhajtotta Ica.

Marci borúsan nézett rá.

– Most már örökké haragudni fogsz rám emiatt? – kérdezte komoran.

– Sajnálom, Marci! Nem tudtam, hogy ilyen nehéz helyzetben vagy. Bánt, hogy olyan keveset beszélgettünk mostanában.

– Hát ez kicsit az én hibám is – ismerte be Marci. – Teljesen lefoglalt Veronika, meg ez az egész. Annyira szerettem volna valami megoldást találni.

– Még mindig nem értem, mi baja volt veled?

Marci megvonta a vállát.

– Balhés vagyok.

Ica vigasztalóan megérintette a fiú karját.

– Dehogy vagy balhés – mosolyodott el bátorítóan. Marci felvonta a szemöldökét, mire Ica felnevetett. – Csak egy kicsit – ismerte be.