Pók Ica

Első szerelem

40. rész

 

Ica

Vacsoránál ültek és Ica azon csodálkozott, hogy az utóbbi hetekhez képest milyen más lett az édesapja. Talán nem akarta, hogy észrevegyék, de Ica igenis látta, hogy kínlódnak Julcsi nénivel. Talán már egyikük sem akarta igazán.

Apu biztosan nem.

Lehet, hogy még fiatal, és keveset tud az életről, meg a szerelemről, de azért nem teljesen vak.

Most megkönnyebbülten állapította meg, hogy mintha újra visszatért volna Apuba az életkedv. Ma délután már négy órára hazaért és ez annyira jót tett Icának is, csak a tudat, hogy itthon van velük. Nem csak este, amikor már úgyis alig van ideje és energiája rájuk, a gyermekeire.

Jó, hogy itt volt.

Sanyi is így érezhette, mert az asztal túlsó oldaláról megszólalt.

– Apu, vacsora után elmegyünk, megsétáltatjuk Napóleont?

A kiskutya, amikor meghallotta a nevét, boldog farkcsóválásba kezdett a sarokba leterített plédjén. Nyilván tudta, hogy róla van szó. Ica imádta, hogy olyan okos, ráadásul aranyos volt, ahogy felemelte a fejét és szelíd kutyaszemeit Sanyira függesztette.

Az apjuk bólintott.

– Nagyszerű ötlet! Ilonkát is magunkkal vihetnénk és sétálhatnánk egyet – indítványozta.

Sanyi elvigyorodott.

– Oké!

**********

Sándor

Sándor azon gondolkodott, miként mondhatná meg a gyermekeinek, hogy kistestvérük lesz. Angelika és ő, mindketten úgy gondolták, hogy a gyerekeknek tudniuk kell róla.

Sándor készült arra is, hogy elmondja Julinak, bár ez lesz a nehezebb.

Előbb a gyerekek!

Aztán majd ráér Julival foglalkozni.

A nő nem könnyítette meg az életét. Juli nem beszélte meg vele a problémáit, nem mondta, ha nem tetszett neki valami, erősen konfliktuskerülő volt, inkább soha nem is beszéltek komoly dolgokról. Juli nem akart veszekedést ezért sokszor csak fogta magát és bement a szobába.

Sándor élt már egyszer házasságban, egy nagyon harmonikus, boldog házasságban, ami élete legszebb tíz éve volt. Ilonával ők ketten az égvilágon mindent meg tudtak beszélni. Akadtak gondjaik, természetesen. A házasságuk tíz éve alatt sikerült néhányszor komolyan összezördülniük, mert mindketten önálló személyiségek voltak, önálló akarattal. De sokszor már az is enyhített a helyzeten, ha utána nyitottak egymás felé, és megbeszélték.

Tudtak kompromisszumokat kötni, tudtak kicsit engedni a makacsságukból, tudtak egymásnak ésszerű érveket felhozni és meg tudták győzni a másikat a saját igazukról. Közös életük tíz év alatt folyamatosan formálták egymást, mindketten folyamatoson változtak, ahogy az életük is egyfolytában változásban volt.

Gondtalan, ifjú párból váltak felelősségteljes szülőkké, családfenntartókká, pénzkeresőkké. Életük minden napján tanulták a gyermeknevelést. Nehézségeket sodort feléjük közös életük, amin együttes erővel, egymást támogatva eveztek át. Sosem történt olyan, hogy az egyikük jobban húzta a lapátot. Együtt eveztek életük tengerén, együtt jutottak egyről a kettőre, mindig kicsit előrébb és mindig közös erővel.

Ilonával érezte, hogy nincs egyedül, mindig ott voltak egymás mellett akármi történt is. Egészen addig a szörnyű szeptemberi napig Ilona igazi társ volt.

Ami most itt ment, az életében, azt káoszosnak, kilátástalannak, és nehéznek érezte. Maga is észrevette, hogy teljesen kifordult önmagából. Eddigi élete során, a harminchat éve alatt soha nem volt egyszerre két nő az életében. Mindig hűséges tudott maradni minden kapcsolatában.

Most, hogy ilyesmi történt vele – akkor is, ha éppen szüneteltették a kapcsolatukat Julival, amikor ő összejött Angelikával – számára felért egy katasztrófával.

Angelikával jól érezte magát, mióta újra egymásra találtak. Mintha nem is tátongott volna közöttük tizenhat évnyi szakadék. Ugyanúgy tudtak beszélgetni, Angelika figyelt rá, meghallgatta, érdekelte, amit mesélt.

Julival nehéz volt.

Akárhányszor Sándor felvetette, hogy nem jó ez így, és talán be kéne fejezniük, ő mindannyiszor időt kért még.

Mostanra már elfogyott az idejük. Ő hónapok óta mást akart, és most végre – hála Angelikának – végre van ereje lépni. Van ereje kilépni ebből a kapcsolatból.

Nincsenek véletlenek.

 

A parkban sétáltatták Napóleont. Szürke, hideg február este volt, gyengén szemetelt az eső, latyakosakká váltak a salakkal felszórt utak. Sanyi kioldotta Napóleon pórázát, mire a kiskutya boldogan futkározott, élvezte a szabadságot.

A gyerekei kétfelől közrefogták. Ráérősen sétáltak az úton, a borongós idő ellenére többen is kihozták a kutyájukat a parkba. Ilonka az iskoláról mesélt, Sanyi megemlítette a sakk szakkört, ahová második félévtől jelentkezett, és felvették.

– Tök jó – lelkendezett.

Sándor örült neki, mert a fiának eddig nem igen akadtak sikerélményei az iskolával kapcsolatosan.

– Büszke vagyok rád! – ölelte át félkézzel a gyereket. – Menni fog.

– Apunak igaza van – szólalt meg a lánya is lelkesen. – Menni fog!

Sándornak nehezére esett elővezetni a kistestvér témát, így hagyta, hogy elkalandozzon a beszélgetés. Sőt, még rá is segített kissé:

– Sanyi! – szólt a fiához. – Úgy készülj, hogy szombaton, kettőre fodrászhoz megyünk!

Öt-hathetente szokták együtt megejteni a hajvágást, a szomszéd utcában álló kis fodrászatban, ahová mindig is jártak. Sosem jelentkeztek be előre. Amikor Pók Sándor úgy érezte, hosszabb a haja, mint ahogy azt szereti, fogta Sanyit, és együtt elmentek nyiratkozni Erzsikéhez. Ez amolyan cserekereskedelem módjára zajlott közöttük: hajvágásért cserébe autó szervizelés járt.

– Veletek mehetek? – szólt közbe Ilonka határozottan. – Ha beleférek, akkor Erzsike néni kicsit felfrissíthetné a hajvégeimet.

Mielőtt Sándor válaszolhatott volna, Sanyi megelőzte.

– Persze, hogy velünk jöhetsz! Azután meg beugorhatnánk a videotékába! – ajánlotta lelkesen. – Régen volt már olyan közös filmezős hétvégénk!

– Igen. Nekem is hiányzik – jelentette be Ilonka.

– Legyen – hagyta jóvá Sándor, és most érezte elérkezettnek az időt arra, hogy belevágjon. – Szeretnék mondani nektek valamit.

Hirtelen elakadt.

Elég ennyi bevezető, ahhoz, hogy Angelika gyermeket vár? Mondja ki így? Ilyen egyszerűen? Mi lesz, ha nem fogják megérteni? Ha elítélik miatta, őt is és Angelikát is? Mit fog tenni, ha emiatt meggyűlölik. Őt is, meg Angelikát is?

A fia tizenkettő, a lánya tizennégy éves. Sosem beszéltek kistestvérről. Megvoltak így és igazából Sándor nem is tervezett nekik kistestvért.

Vajon miként fogja őket érinteni?

Sosem tudja meg, ha nem mondja el.

Napóleon virgonc futkározását figyelte a park túlsó oldalán. Mivel nem folytatta, a hosszú csend azt eredményezte, hogy a két gyerek a háta mögött összenézett. Ilonka szólalt meg elsőként.

– Mit szeretnél mondani?

Sándor megállt. Velük szemben helyezkedett el. Azt akarta, hogy láthassa mindkettőjük arcát.

– Az van, hogy kistestvéretek lesz – mondta ki lassan.

Annyira nem is esett nehezére. Most pedig várta a reakciót, de arra nem számított, hogy ilyen döbbent csend lesz a válasz.

Ilonka a zsebébe süllyesztette a kezét.

– Ez most komoly? – tört ki belőle, és a szemébe megjelentek a könnyek.

– Akkor most elveszed feleségül Julcsi nénit? – kérdezte Sanyi remegő hangon.

Erre Sándor nézett vissza rájuk döbbenten. Komolyan azt gondolják, hogy Juli?

– Nem, Sanyi! – válaszolta komolyan. – Nem veszem feleségül Julit. Ami azt illeti, befejezzük.

– Azt, hogy? – kerekedett el Ilonka szeme.

– Úgy, hogy Angelika vár gyereket.

– Angelika? – húzta össze a szemét Sanyi.

– Azt, hogy? – kérdezte Ilonka, mintha ezen a két szón kívül semmi mást nem tudna mondani.

Sándor felhajtotta a gallérját.

– Hát… mit hogy? Nyilván, ahogy szokott az ilyesmi történni. Váratlanul.

Ilonka felnevetett.

– Hát, ha ez neked is váratlan, akkor mit szóljunk mi?

– Ez nagyon szuper, Apu! – kiáltott fel lelkesen Sanyi. – Akkor te most elveszed Angelikát végre? – kérdezte izgalommal teli hangon.

– Tessék? – hökkent meg Sándor. – Nem veszek el senkit!

– De miért? – szontyolodott el Sanyi. – Olyan régóta szeretném, hogy te és Angelika…

– Hogy mit szeretnél?

– Szeretnélek benneteket összehozni. De csak tizenkét éves vagyok! Nem értek hozzá, hogy kell az ilyet.

Ilonka meg csak kacagott.

– Megoldották maguknak – ölelte meg Sanyi vállát.

Sándor elgondolkodva figyelte őket. Álmában sem gondolta, hogy ez ilyen simán fog menni, és ennyire könnyedén veszik, hogy lesz egy kistestvérük. Ráadásul nem gyűlölték meg, sem őt, sem Angelikát.

*******

Ica

Hétfőn az iskola előtt találkoztak Sanyival.

Az öccse reggel, hosszú könyörgések árán rávette, hogy Ica törje szét a féltve őrzött malacperselyét, amibe évek óta gyűjtötte a zsebpénzének azt a részét, amit nem használt, vagy nem tett félre ajándékokra. Ica mindig is nagyon spórolós volt. Neki akkor is maradt még a zsebpénzéből, amikor Sanyi már régen nem is emlékezett rá, hogy volt.

Pedig az édesapjuk eléggé odafigyelt az igényeikre, amikor minden évben felülbírálta a zsebpénzkérelmüket, amiben elő kellett adják, hogy ugyan mi az, amire költeni szeretnék a havi kis apanázsukat. Apu nyilván szerette volna őket megtanítani a pénz értékére és arra, hogy tudják beosztani azt, amit egy hónapban adott nekik.

Ica jobban kezelte a pénzt és a kiadásait, mint az öccse. Reggel is határozottan ellenállt annak a kérésnek, hogy törje szét a kis, agyag malacperselyét. De Sanyi addig rágta a fülét, addig hízelgett, amíg megtette neki. Valójában nem neki. Angelika miatt.

Délután tervezték meglátogatni Angelikát és Sanyi úgy gondolta, muszáj venniük valamit. Ica egyetértett, és hosszas mérlegelés után megfogta a húsklopfolót, és még mielőtt megbánta volna, nagyot csapott vele. Így volt elég pénzük, hogy vásárolhassanak, anélkül, hogy az édesapjukat terhelnék ilyesmivel.

Együtt sétáltak végig a belvárosban.

– Nem tudom, mit lehet venni egy kismamának! – nézte a kirakatokat Ica tanácstalanul. – Meg azt sem tudom, van-e erre valami illemszabály!

– Annyira jellemző rád – sóhajtott Sanyi.

– Micsoda? – fordult felé Ica.

– Hogy illedelmeskedni akarsz. Angelikával? Minek?

– Mert a kismamák érzékenyek – felelte Ica komolyan.

– Nem tudom, kire is hasonlítasz ezzel az áldott jó lelkeddel! Az tuti, hogy nem Apura, vagy Vera nagyira, mert ők ketten olyan kemények.

Ica elismerte. Látta már Aput a műhelyben barátságtalanul közelíteni emberekhez, Vera nagyiról nem is beszélve.

– Anyura hasonlítok – adta meg a választ Ica. – Na, szerinted mit illik venni egy kismamának?

– Kismamaruhát… – mondta Sanyi egyszerűen, és olyan komoly természetességgel nézett a nővére szemébe, mint aki nem is érti, hogy ez miért nem jutott eszébe a testvérének.

– Kismamaruhát?

Mivel sejtelme sem volt, mivel lepjék meg Angelikát, nem ellenkezett. Gyors döntés után rögtön betértek az első, útjukba kerülő üzletbe, aminek a kirakatára ki volt írva „ruhák babáknak és kismamáknak”.

Ica nem értett a kismamaruhákhoz, ám Sanyi minden teketóriázás nélkül odalépett egy állványhoz és tüzetesen végignézett az ott kirakott ruhákon.

– Te el tudod képzelni, hogy egyszer Angelika ekkora lesz? – kérdezte elképedve, miközben leakasztott egy világoskék ruhát a karfájáról.

Ica ott állt mellette és megnézte a hatalmas méreteket. Látott már kismamákat természetesen, de sosem hitte, hogy ilyen hatalmas ruhákban járnak.

– Szerintem ezek mind egy méretben vannak…

Az eladónő készségesen odament hozzájuk és próbált volna nekik segíteni, de Sanyi kerekperec visszautasította a segítségét. Ica is az öccsére hagyta a választást, mert hamar rájött, hogy Sanyinak határozott elképzelései vannak a tökéletes kismamaruháról.

A lány elképedve tapasztalta, hogy alig tizenkét éves öccse, mennyire ismeri Angelika ízlését. Már kezdte feladni, hogy ma sikerül vásárolniuk valamit, amikor Sanyi talált egy olyan darabot, amibe egyenesen beleszeretett. Nem talált erre jobb szót.

Abban a ruhában egyáltalán nem volt semmi különleges, mégis… Ica is érezte, hogy ez Angelika kismamaruhája.

– Díszcsomagolást kérek! – tette le az öccse a ruhát a pultra, majd miután kifizették, ő árgus szemmel figyelte, amíg az eladónő szépen becsomagolta, és masnival bekötötte a kismamaruhát.

Ezután Angelika felé menet betértek egy virágüzletbe és Sanyi nagy csokor, színes virágokból álló bokrétát vett, amire ráment a maradék pénzük.

 

Angelika barátságos mosollyal az arcán engedte be őket.

– Régen jártatok erre.

Miközben a nappali felé mentek, Ica elnézte Angelikát, milyen gyönyörű és nem is értette, miként lehet az, hogy babát vár, amikor olyan karcsú és lapos a hasa. Sőt, törékenyebbnek is tűnt, mint azelőtt.

Mielőtt letelepedtek a kényelmes, vajszínű kanapéra Sanyi határozottan Angelika felé nyújtotta a virágcsokrot.

– A tied.

– Nagyon szép, Sanyi! Igazán! De nem értem, miért kapom.

Sanyi nem válaszolt, hanem kirángatott egy selyempapírba csomagolt ajándékot a táskájából, és azt is az orra elé tolta.

– Ez is a tied!

Angelika Ica felé fordult, mire a lány bólintott.

– Neked hoztuk.

– Köszönöm! Mi van benne?

Vázába tette a csokrot, és leültek a kanapéra. Térdére fektette a csomagot, és lassan bontogatta a masnit. Ica izgatottan figyelte. Sanyi is előre dőlt ültében, és talán még a lélegzetét is visszafojtotta.

Kibomlott a masni, és szétnyílt a csomagolás, Angelika pedig óvatosan felemelte a ruhát. A szeme könnybe lábadt.

– Hát… ti tudjátok? – kérdezte meghatottan.

Sanyi, aki ott ült mellette, szeretettel megfogta a kezét.

– Apu elmondta.

– Máris?

Sanyi lelkesen bólogatott.

– Én örülök neki, Angelika!

Ica elnézte őket. Minden kétséget kizárva szerették egymást. Ő a másik oldalról megfogta Angelika másik kezét.

– Én is örülök neki, Angelika! – mondta teljes szívéből. Mert így is volt.