A meglepetés

 

Kitaláltuk a tesómmal, hogy meglepjük őket. Dolgoznak, és biztosan örülnének, ha feldíszítenénk a lakást, és megsütnénk a mézeskalácsot. Én már mindent elterveztem. Hazajönnek, leülnek, mi meg eléjük tesszük a mézeskalácsot, meg egy-egy bögre habos kakaót. Na, jó, a kávét jobban szeretik, és annak biztosan jobban örülnek. De akkor mi kakaózunk a tesómmal, ők meg kávézhatnak. Az majdnem ugyanolyan.

Reggel korán mentek dolgozni, mi meg úgy csináltunk, mintha aludnánk. Anyu puszit lehelt az arcomra, mielőtt elment. Sosem hagyott itt puszi nélkül. Vigyorogtam a paplan alatt, miközben hallgattam a neszezésüket a konyhában, majd csukódott az ajtó, és előbb apu kocsija kanyarodott ki a ház elől, majd anyué is. Megismertem a hangjukat.

– Elmentek – suttogta a tesóm a sötétben.

Lerúgtam magamról a takarót.

– Akkor miért suttogsz? – nevettem, miközben kiugrottam az ágyból.

A tesóm nem válaszolt.

Sötét és hideg volt még odakint. Az asztal mellett teáztunk és vajas-májkrémes kenyeret majszoltunk, miközben megbeszéltük a stratégiát. Fontos volt, hogy mindennel készen legyünk négy órára, mire hazaérnek. Igazából tök sok időnk volt még. Különben is, anyu azt mondta, a reggeli fontos.

Mire befejeztük, és mindent megbeszéltünk, kivilágosodott. Felmásztunk a padlásra, és lehoztuk a karácsonyi dobozokat. Jó sok volt, és némelyikkel elég nehezen birkóztunk meg, mert terebélyesek is voltak, meg nehezek is. Azért nagy nehezen lecipeltük a nappaliba.

A tesóm karácsonyi zenéket kapcsolt a számítógépen. Jó, hát olykor neki is vannak használható ötletei.

Nevetve húztuk elő a girlandokat és a díszeket a dobozokból. Cinkosan összevillant a szemünk. Igazából sosem csináltunk ilyesmit azelőtt. Mindig megvártuk anyát és apát a karácsonyi díszítéssel. Különben nagyon jó móka volt együtt díszíteni a házat, de szerintem még jobb érzés lesz meglepni őket.

– Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni – mondta a tesóm, miközben széken állva, átlátszó ragasztóval, odafigyelve, hogy ne látszódjon a rögzítés, feltette az egyik girlandot az ajtókeretre. – Biztosan meglepődnek majd – mormolta.

– Szerintem örülni fognak – jelentettem be mindentudóan, és kinyitottam egy másik dobozt, amiben újságpapírba csomagolva a porcelán házikók, hóemberkék, karácsonyfák, és angyalkák lapultak.

Ó, ezeket a díszeket annyira imádtam. Örültem, hogy én találtam meg őket, és rakosgathattam mindenfelé a polcokra. Oda, ahová én akartam. Húztam magam után a széket, hogy még a legfelső polcokra is jusson belőlük. Csoda mókás volt.

A tesóm elbíbelődött a girlandokkal: ragasztgatott, díszítgetett, igazított. Mindent mintha vonalzóval mért volna ki, úgy állt, katonás rendben. Az én kerámia díszeimben az volt a szép, hogy oda tettem őket, ahová kedvem tartotta, minden különösebb szabály vagy logika nélkül. Mert nekem így tetszett. Amikor a tesóm végignézett rajtuk, megrándult a szája széle. Tudtam, hogy utálja, de egy szót sem szólt, csak a nadrágja zsebébe gyűrte a kezét, biztosan azért, mert késztetést érzett megigazítani a díszítésemet. De nem tette, csak megfordult és hosszú léptekkel kivonult a konyhába. Szerettem érte.

Minden évben segítettem anyunak mézeskalácsot sütni, mégsem emlékeztem a pontos receptre. Azt tudtam, hogy kell bele jó sok méz meg fahéj, meg liszt, és tojásfehérjés mázat kentünk a tetejére. Csoda mókás ám mézeskalácsot készíteni.

A tesóm sem emlékezett igazán, miből készítettük a mézeskalácsot, de anyu receptes füzetét megtaláltuk a fiókban, a szokott helyén. A tesóm mindjárt tudta, hol keressük, én sosem figyeltem rá, anyu hová teszi, mert sosem érdekelt.

Anyu szépen írt. Ő biztosan mindig dicséretet kapott fogalmazás órán a külalakjára, nem úgy, mint én. Nekem egyszer a tanítónéni áthúzta az egész oldalt, amit írtam. Két napig sírtam. Pedig én nem is akarok csúnyán írni, mégis mindig olyan keszekuszák lesznek a betűim.

Szerettem a mézes tésztát gyurkálni. Kicsit fura érzés, ahogy az ujjaimra ragadt, de az a jófajta fura, és egyre finomabb lett az illata, ahogy gombóccá állt össze. Alig vártam, hogy kisüljön. Úgy éreztem, az még rengeteg idő, kinyújtani a tésztát, karácsonyi formákkal kiszaggatni. Akármilyen jó móka.

Én a csillag formát szerettem a legjobban, meg a szivecskét. A tesóm a karácsonyfát és a harangot szurkálta ki a tésztából.

– Csinálunk mézeskalács házat is? – kérdezte elmélázva.

Anyuval sosem csináltunk mézeskalács házat, de ez megint szuper ötlet volt a tesómtól, és én lelkesen bólogatva értettem egyet vele, mire beszaladt a szobába, és egy vonalzóval tért vissza.

– Az minek? – húztam össze a szemem.

– Ha már csináljuk, akkor csináljuk pontosan – jelentette be.

Ráhagytam. Én inkább visszatértem a szívecskéimhez.

A sülő mézeskalácsnak nagyon fura szaga van. Nem finom. De nem ijedtem meg, mert mindig ilyen volt. Aztán valahogy elillant a furi szag, és illatos lett, ahogy kihűl. Meg finom is. Főleg a tojásfehérjés cukormázzal a tetején.

A cukormáz készítésére nagyon oda kellett figyelni, és amíg a tesóm a mézeskalács házikóval foglalatoskodott addig én erre összpontosítottam. Tökéletes lett.

Aztán vesztünk össze.

Mert a tesóm szerint elrontottam a mázat. Szerinte az én hibám, hogy összedőltek a mézeskalács házikó falai. Szerintem egyszerűen csak túl nehéz lett a teteje, és szétnyomta.

Már nem tudom, melyikünk kezdett el liszttel dobálózni, de rövid időn belül vékony, fehér réteg borított mindent, az asztalt, a kisült mézeskalácsokat, a járólapokat, a szekrényt, és minket is.

Én az asztal körül szaladtam, ő meg utánam, mert meg akart tépni. Észre sem vettük, mikor nyílt az ajtó, és mikor érkezett meg anyu és apu.

– Mi történt itt? – hallottam meg apu hangját.

Futás közben pillantottam meg az ajtóban. Mögé szaladtam.

– Minden a cukormáz miatt van – védekeztem.

Anyu megállította a tesómat.

– Nyugi! Túl vagytok pörögve. – Körbenézett. – Ti feldíszítették a házat? – kérdezte, miközben egyszerre ölelt magához mindkettőnket. Nem bánta, hogy lisztes lesz a kabátja, és még puszikat is kaptunk, mire anyu arca is csupa lisztpor lett.

– Jaj, a meglepetés – görbült le a szám széle.

Nem így akartam.

A tesóm szája is lebiggyedt.

– Csak meg akartunk lepni – mondta remegő hangon, és tudtam, hogy sírni fog. Nekem is kapargatta a torkom a sírás.

– Megleptetek – jelentette be apu.

– De nem így akartuk – suttogtam.

Apu is átölelt minket.

– Csodálatos, amit csináltatok – szorított a karjaiba.

– Fantasztikusak vagytok – nevetett anyu.

A tesóm bújt ki először a szerető ölelésből, és mire feleszméltem már hozta is a porszívót. Anyu és apu segítségével pillanatok alatt rendbe tettük a konyhát, csak a mézeskalácsok tetején állt vékonyan még a liszt. Apu igazi hősként beleharapott.

– Sosem ettem még ilyen finom mézeskalácsot – jelentette be, és anyu felé nyújtotta a szívecske másik felét.

– Komolyan? – kérdeztem pislogva.

Anyu elmajszolta a szívecske másik felét.

– Komolyan – bólintott ő is.

A kakaó aznap délután édesebb, és ízletesebb volt, mert a szeretetük volt benne: anyué, apué, és még a tesómé is. Már nem is haragudtam rá, és szerintem ő is megbékélt.

A kakaózás után anyuval új cukormázat készítettünk, és a tesómnak apuval sikerült felépíteni a rommá dőlt mézeskalács házikót. Még azt is megengedte, hogy cukormázból cserepeket rajzoljak a tetőre.

Szebb lett, mint a mesekönyvekben. A tesóm is azt mondta. Én meg csak átöleltem.

Mert ha néha veszekszünk is, azért én még szeretem a tesómat. Mert jó ötletei vannak. Meg különben is. Ő a tesóm.