Pók Ica

Az első szerelem

42. rész

 

Korán volt még, alig múlt fél nyolc. A diákok lassan gyülekeztek az osztálytermekben, a folyosókon még alig lézengett pár diák.

Ica egyedül közeledett. Kicsit korábban sikerült elkészüljenek reggel, és így kicsit korábban ért be az iskolába.

Váratlanul felbolydult a folyosó. Egy fiú rohanva befordult a sarkon és lélekszakadva futott végig a folyosó kövezetén, levegő után kapkodott, hátán a táskája pufogott minden lépésnél. Ica Tóth Gézára ismert benne, amikor a fiú elfutott mellette. Nyomában, az udvari ajtón át, a folyosóra vágódott Marci, úgy mint, aki a semmiből termett elő. Valószínűleg a hátsó kapunál akadtak össze és Marci levágta a kanyart az udvaron keresztül, hogy időt nyerjen. Egyáltalán nem tűnt fáradtnak, mint aki képes lenne még órákig rohanni Tóth Géza után megállás nélkül. Ica sosem értette honnan van ennyi energiája. Rajta nem volt iskolatáska. Biztos minden gondolkodás nélkül elhajította valamerre, amikor üldözőbe vette a nála jó egy fejjel magasabb és testesebb fiút.

Akárhogy is tudta Ica, hogy Marci fürgébb és gyorsabb, mint Géza, mégis féltette. Tóth Géza birkózó az iskolai csapatban, egy mozdulattal képes lehet arra, hogy a hóna alá kapja Marcit és komolyan megszorongassa. Ica nem is értette, miként egyezhetett bele Marci ilyesmibe: Jancsi jó hírét megvédeni. Ráadásul Jancsi már nem először csinálta ezt vele. Ica nem tudta ép ésszel felfogni, hogy Jancsinak erre miért van szüksége, pláne nem, hogy Marcinak! Már réges-régen ki kellett volna nőnie az ilyen időtöltésekből.

A fiú most odaért Icához. Még így futás közben is vette a fáradtságot, hogy olyan tőle megszokott, csintalan mosolyt küldjön a lány felé.

– Szia, Ica! – köszönt, miközben elrohant mellette.

– Marci! – kiáltott utána a lány, remélve, hogy képes lesz megállítani, de Marcit nem lehetett feltartóztatni. Csak rohant tovább. Már nem is figyelt Icára, de azért még távolodtában hallotta a hangját.

– Később!

Úgy eltűnt a folyosóról, mintha ott sem lett volna. Ica csak nézett utána, és nem tudta eldönteni, hogy menjen be az osztályba, vagy szaladjon Marci után.

Nem sokat gondolkodott a dolgon és az utóbbi megoldást választotta. Letette a hátizsákját az osztály ajtajába és határozottan eliramodott Marci után, mert igenis félt, hogy komoly baja esik. Szentül hitte, hogy közbe tud lépni, és meg tudja védeni Marcit, még mielőtt súlyosan megsérülne a Tóth Gézával folytatott verekedésben.

Az utcáról, az iskola bejárata felől hangos kiáltásokat hallott. Sejtette, hogy már néhányan összeverődtek egy jó kis balhé reményében. Arra vette az irányt. Nem sokáig kellett futnia. Az utcán nagy volt a tömeg, a felsőtagozatosok minden osztálya képviseltette magát. Körbe álltak egy helyet az egyik ablak alatt és hangosan üvöltöztek. Icának át kellett verekednie magát a tömegen. Mivel magasabb volt, mint az átlag, simán átlátott a fejek felett, de nem látta, hol van Marci. A szíve a torkába ugrott.

Akkor fedezte fel Jancsit a tömegben. Ica elkapta a fiú aggódó pillantását, miközben megjelent Sanyi. Határozottan elkapta a nővére karját és kétségbeesetten annyit mondott:

– Segítened kell! Ez a barom agyon fogja verni Marcit! – mondta remegő hangon. – Nem is értem, hogy mehetett neki egy ekkora hústoronynak! – nézett fel Icára elkeseredett barna szemmel. – Mi a frász ütött Marciba? Az ember akkor sem esik neki egy nála háromszor nagyobb, böhöm vadállatnak, ha a suli legjobb verekedője.

Ica gyomra gombóccá szorult össze, miközben a szíve mintha kihagyott volna egy ritmust, hogy utána veszett iramban dübörögjön a mellkasában.

– Hol van? – nézett le az öccsére ijedten.

Sanyi határozottan megfogta a karját és erős elszántsággal keresztülhúzta a tömegen. Nem érdekelte, ha tolakodnia kell, csak ment előre. Egészen a vadul tomboló gyerekek első soráig.

Ott már Ica is látta mi történik.

Azért nem látta eddig Marcit, mert az az óriás Tóth Géza egészen a falnak préselte, a hajába kapaszkodva nyomta oda az iskola falához, miközben a térdét egészen belemélyeztette a hátába, hogy szegény mozdulni sem tudott. Sanyi vadul vicsorogva elindult volna, hogy Marci segítségére siessen, de Ica határozottan visszatartotta. Még csak az hiányozna, hogy Sanyi ilyesmibe keveredjen. Inkább megpróbálva átkiabálni a tömeg morajlását.

– Hagyjátok abba! – ordította. – Elment a józan eszetek?

Nem tudta mi történhetett. Talán Tóth Géza figyelme lankadt a hangjára, és engedett a szorításán, de hirtelen, mint akinek kirúgták a lábát maga alól, máris a földön feküdt, Marci a gyomrában térdelve ütötte. Ha Sanyi nem rántja odébb a nővérét, Ica is ott találhatta volna magát a járdán fetrengve. Ica megrázta a fejét és még a szemét is becsukta, hogy ne kelljen látnia mit művel Marci azzal a hústoronnyal, mert egy pillanatig sem kímélte, miközben közölte vele, hogy ha még egyszer beszól Jancsinak, nem ússza meg ennyivel.

Ica elfordította a fejét és kihúzta a karját Sanyi szorításából. Az öccse ott örömködött mellette. Egyfolytában ugrált és boldogan kiáltozott ekkora diadal láttán. A lány csak csendesen visszament az iskolába, be az osztályba.

Nem volt senki sem bent a teremben.

Biztosan mindenki a verekedést nézi odakinn.

Ica a tenyerébe ejtette a homlokát és felsóhajtott. Egyszerűen nem értette mi folyik odakinn. De mostanra már kicsit lenyugodott.

Utálta nézni, amikor Marcit verték, vagy egyáltalán bárkit. Ugyanolyan szörnyű volt most az is, hogy Tóth Géza kapott olyan erős ütéseket.

Miért van erre szükség?

Sosem értette, hogy a fiúknak miért okoz örömöt, ha verhetik egymást?

Nem értette, hogy mi a jó ebben?

Amikor zajt hallott a folyosó felől, felnézett. Az osztályajtóban Marci jelent meg az osztálytársi gyűrűjében, Jancsi mellett csillogó szemekkel. Valahonnan még a hátizsákját is előkaparta, mert az most ott lógott az egyik vállán. Olyan rendezetlen öltözékben, arcán egy véres folttal, és csak vigyorgott. Jancsi meg lelkesen dicsérte.

– Mekkora volt! – mondta áhítattal a barátjának. – Jól elláttad a baját! Nem sajnálom egy cseppet sem!

Az osztályterem megtelt diákokkal, akik elfoglalva a helyüket éppen az iménti verekedésről beszéltek. A későn érkezőket készségesen felvilágosítva az eseményekről. Marci leült a helyére és hátranézett Icára. Vidáman rákacsintott.

– Mindig tudtam, hogy te vagy az őrangyalom!

Ica nem mosolyodott el, csak komoran nézett rá vissza. Nem volt őrangyal. Csak egyszerűen féltette Marcit. Azért szólt közbe.

– Nem vagyok! – Figyelmesen megnézte Marci arcán a véres foltot. Nem tudta eldönteni, hogy az ő vére vagy Tóth Gézáé, ami az arcára kenődött. A zsebéből előhúzott egy papír zsebkendőt, és odanyújtotta Marcinak. – Csúnya az arcod! Nem fáj semmid? – kérdezte aggódva.

Marci elmosolyodott, miközben elvette tőle a zsebkendőt.

– Kicsit! – vallotta be őszintén.

Jancsi még mindig lelkes volt és szinte ujjongva kérdezte meg Icától.

– Nem tudom hová tűntél! Nem láttad, hogy Marci mekkora fölénnyel győzte le Tóth Gézát! Látnod kellett volna! – lelkendezett.

Ica tekintete elborult. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog.

Levél Noémi is előkerült, Marci felé nyújtotta a kis tükrét, amit mindig magánál hordott. A fiú elfogadta és megpróbálta letörölgetni a vérfoltot az arcáról, nem sok sikerrel. Aztán abba is hagyta, nem sok lelkesedés volt benne. Csak nézett Ica elborult kék szemébe és kicsit megbántottan kérdezte meg.

– Most miért haragszol?

– Mert hülye vagy! – közölte Ica vadul. – Egy felelőtlen barom! – tört ki belőle. – Miért nem gondolkozol? Sokkal nagyobb baj is lehetett volna belőle!

– De nem lett, mert ott voltál.

Ica megrázta a fejét.

– Nem lehetek mindig ott, Marci! Be kéne fejezned az ilyen értelmetlen kakaskodást!

– Imádom, hogy aggódsz – vigyorgott Marci.

– Nem aggódom! – tiltakozott Ica.

– Oké! Akkor is jólesik. És egy angyal vagy, tudod?

A lány felsóhajtott. Miért kell Marcinak mindig, mindent elviccelődnie? Legalább egyszer hallgatna a józan eszére. Vagy ha neki nincs olyan, legalább másokéra. Rá. Mert az egész osztályban valószínűleg mindenkinek elment az esze, hogy ennyire lázba tudnak jönni egy verekedéstől. Még Jancsi is olyan izgatott volt. Ica úgy érezte egyedül ő képes normális megvilágosításból nézni a dolgokat és ez kicsit elkeserítette.

– Komolyan mondtam!

Marci rámosolygott, de ugyanilyen komolyan válaszolt.

– Én is! Komolyan gondoltam, hogy egy angyal vagy!

Ica felhúzta a szemöldökét, mert most nem értette egészen pontosan, mit is akar ezzel Marci mondani. De még mielőtt reagálhatott volna bármit is belépett Julcsi néni.

Ica nem is hallotta mikor csengettek be első órára.

Julcsi néni keze tele volt vastag papírkötegekkel. Az osztály lecsendesedett, miközben Julcsi néni letette a papírokat a tanári asztalra, majd vészjóslóan nézett végig az osztályán. A tekintete Marcin állapodott meg. A fiú arca még kicsit maszatos volt.

– Marci! – szólította csendesen, de nagyon is határozottan. – Állj fel! – Megvárta, míg a fiú kikászálódik a padjából és feláll. A ruhája rendezetlen volt. – Hozd ki az ellenőrző könyvedet! Igazgatói megrovásban fogunk részesíteni! – közölte ridegen.

– De miért? – kérdezte Marci értetlenül.

– A ma reggeli, minősíthetetlen viselkedésed miatt! Ugyanúgy Tóth Gézát is!

Marci megfogta az ellenőrzőjét, kivitte, majd a tanári asztalra dobta.

– Ha ez olyan jól esik!

– Ne hidd, hogy ez számomra bármilyen örömet okoz, Marci! Nem fogja elősegíteni a továbbtanulásodat! Ebben biztos lehetsz!

– Hát ez még külön jó hír! – mormolta Marci boldogtalanul.