Pók Ica

Az első szerelem

44. rész

 

Ica

Icának nevetnie kellett azon, hogy Sanyi már megint lerohanta. Elhalmozta virágokkal: ibolyával, gyöngyvirággal és sok-sok fehér szegfűvel. A konyhát betöltötte a virágok bódító illata.

Nőnap volt.

Ica tudta, hogy Sanyi mennyire szeret örömet okozni.

– Gyönyörű, Sanyi! – mondta meghatottan.

Úgy érezte, minden egyes szál virág a Sanyiban megbújó szeretet apró kis része, mindegyik arról árulkodik, hogy az öccsének mekkora szíve van.

Amikor még élt az édesanyjuk, akkor is csodás ünnepeik voltak. Anyu mindennek tudott örülni. Annak is, ha rajzoltak neki egy ügyetlen kis rajzot, de nem bánta, ha kora reggel csak egy puszival ébresztették.

Sanyinak az volt a kedves mondása, amit Anyutól tanult: nagyobb öröm adni, mint kapni. Eszerint élt, mindent megtett, hogy ez így legyen.

Ica pedig örült, hogy virágot kapott. Ica mindig nagyon örült Sanyi ajándékainak.

 

Amikor Ica beért az iskolában, már javában folyt a szokásos, nőnapi procedúra. Ica már meg sem lepődött, hogy a lányok kint állnak az osztályterem előtt a folyosón, arra várva, hogy a fiúk beengedjék őket.

Nem, hogy a srácok bejönnének egy kicsit előbb. Erre még nem volt példa, inkább kint várakoztatták a lányokat a folyosón. Ica úgy gondolta, a fiúk csoda lusták, ha az alvásról van szó. Nem úgy, mint a lányok, amikor április elsején, bolondok napján megtartják a fiúnapot, viszonzásképpen a nőnapra. Akkor persze a lányok veszik a fáradtságot és bejönnek reggel hét órára, hogy cumit akasszanak a fiúk nyakába.

Levél Noémi az ablak előtt állt és a haját tupírozta.

– Bent vannak húsz perce! Szerintem nem tudnak megegyezni valamin.

Mariska a táskáján ült és egy szerelmes ponyvaregényt olvasott teljes beleéléssel.

– Csajok! Elképesztő, miket le nem írnak egy ilyen könyvben! Elájulok – suttogta nagy szemmel.

Ács Piroska odahajolt mögé, és most már együtt vihogtak a könyv felett.

Noémi, mint mindig most is el volt foglalva a szépítkezéssel. A kis tükrével a kezében éppen háromféle hajcsat közül válogatott és képtelen volt eldönteni melyik áll neki a legjobban, miközben azt mesélte, hogy amint befejezi a nyolcadikat, az anyukája megengedte neki, hogy befesthesse a haját, amilyenre szeretné. Csak még nem döntötte el vörös legyen vagy szőke.

Ica szerint Noéminek csodálatosan szép árnyalatú, fényes, barna haja volt, ami egészen a lapockájáig ért. Kár lett volna másmilyen színűre befestenie. De Noi nyilván nem így gondolta.

Piroska, miután kiviháncolta magát Mariska regénye felett, elújságolta a nőgyógyásznál tett látogatásának minden apró részletét, mivel a mamája erőszakkal elkényszerítette ahhoz a „szatírhoz”. Ica elgondolkodott azon, hogy ő mindennél jobban szerette volna, ha lenne valaki, aki így törődik vele, mint Ács Piroskával az anyukája, és nagyon is szerette volna, ha élne még, aki elkényszeríthetné őt bárhová is. Még a szeme is könnybe lábadt, mert nem szerette, ha bárki is ilyen csúnyán beszélt az édesanyjáról. Örülnie kellene neki, hogy ott van mellette.

Közben azon is elgondolkodott, hogy mikor fog ő egyáltalán eljutni nőgyógyászhoz, mert sosem lesz, aki elvigye, vagy, akivel ilyesmiről beszélhetne.

Vajon az édesapja tudja, mikor kell egy lánynak először elmenni nőgyógyászati vizsgálatra?

Mondjuk, lehet, hogy nem tizennégy évesen, mert eddig Ács Piroskán kívül egyik lány sem volt nőgyógyásznál. Ica úgy gondolta, meg fogja kérdezni Angelikát, ha nem felejti el. Ilyesmiken gondolkodott magában, miközben a hátát a falnak döntve álldogált a folyosón. Tulajdonképpen zengett az egész, mert több lány egyszerre beszélt. Icának még a feje is zsongott ettől a bábeli zűrzavartól. Nem nagyon értett semmit. Mindenhonnan elkapott egy-egy szót és mindez a fejében értelmetlen zagyvasággá állt össze. Akkor végre kinyílt az ajtó és a fiúk kórusban szólaltak meg:

– Bejöhettek!

Ugyanúgy történt minden, mint tavaly és már sok éve mindig.

A padokon ott várta őket egy-egy szelet csokoládé, minden lánynak odakészítve, a fiúk pedig sorban átadtak mindenkinek egy csokor ibolyát. Ez arról szólt, ki a szemfülesebb és ki melyik lányt válassza.

 

Marci

Marci tudta jól, hogy Icára pályázik a fiúk nagy része, beleértve Szőnyi Tomit is, akitől Icát még a hideg is kirázza, ezért igencsak oda kellett figyelnie, hogy ő legyen az első, aki meglátja.

Jancsi nem Icát várta.

Valamiért Jancsi sosem értékelte túlságosan Icát, mint lányt. Marci tudta, és talán ő volt az egyetlen, aki azt is tudta, hogy Jancsi Noéminek szeretné átadni a csokor ibolyáját.

Ha nem is mondta, Marci akkor is tudta. De hát Noémire nem nagyon hajtottak a srácok. Ica után a második, a nagymellű Ács Piroska volt, akire pályáztak.

Marci ismerte Icát, ezért tudta, hogy talán ő lesz a legutolsó, aki be fog jönni a folyosóról, és addigra az összes fiú ott fog tömörülni az ajtóban, ezért Marci elnézést kérve kinyomakodott a lányok folyamán át, még a folyosón elkapta Ica kezét és átadta neki a csokor ibolyát, így megmentve a lányt attól, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön Szőnyi Tamással. Marci máris hallotta bentről Tomi vad hangját.

– Kővári, te barom! Ez nem volt sportszerű!

Még vagy egy tucatnyi sértést vágott Marci fejéhez vicsorogva az osztályteremből. Marcit nem nagyon érdekelte, csak csendesen elvigyorodott, miközben utolsó lányként Ica is belépett a terembe, és ha valaki virágot akart neki adni csak kedvesen felmutatta a Marcitól kapott csokrot:

– Köszönöm, nekem már van!

Marci csak ment utána, és elnézte milyen bájosan tudja leszerelni a fiúkat a tőle kapott virágcsokorral. Ez mindent megért.

 

Ica

Ica leült a helyére és csak most figyelt fel arra, hogy Jancsi Noival álldogál egy sarokban. Ilyen messziről is látszott, hogy még el is pirult abba, hogy átadta Noéminek a kis ibolyacsokrát. Noi meg olyan kedves természetességgel lábujjhegyre állt, de mivel ő volt a legalacsonyabb az osztályban, Jancsi meg a legmagasabb – az egyetlen fiú, aki magasabb volt Icánál – Noi még így sem érte föl, ezért határozottan lehúzta magához a fejét és adott neki egy puszit, aminek következtében Jancsi még jobban elvörösödött.

Marci hátrafordult Icához.

– Látod ezt? – kérdezte vidáman. – Életemben nem láttam még így zavarba jönni!

Igazság szerint még Ica sem. Jancsi nem szokott zavarba jönni, vagy egyáltalán elpirulni.

– Nem kellene kinevetned.

Marci megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem nevetem ki! – mondta komolyan. – Szerinted ez most valami románc? Egyébként járnak még Mariskával?

Ica nem tudott erre mit felelni, mert Mariska most leült mellé a kis csokor ibolyájával és nem tette szóvá, hogy azt nem Jancsitól kapta. Nem sokkal utána Jancsi is elfoglalta a helyét Marci mellett. A barátja csak rákacsintott olyan mindentudóan, de nem mondott semmit. Jancsi meg kicsit szégyenlősen visszamosolygott rá, anélkül, hogy megszólalt volna.

Ica kedvesnek találta őket. Úgy tűnik ők ketten még szavak nélkül is megértik egymást.

 

Angelika

Angelika nagyon rosszul érezte magát, pedig azt hitte vége van. Már jó ideje nem voltak rosszullétei, egészen jól viselte a terhességét.

Teljes kétségbeesett rémület lett úrrá rajta, amikor arra ébredt, hogy elviselhetetlen fájdalmai vannak.

Azonnal tudta, hogy valami nincs rendben a babával.

Tízkor Verával lett volna találkozója, hogy megbeszéljenek néhány dolgot a divatházzal kapcsolatban. Képtelen volt felkelni, hogy összeszedje magát. Mindennek a tetejében Vera nem is tudja, hogy kisbabát vár. Nem merte neki elmondani. Tudta, hogy nem fog neki örülni. Vera soha nem szerette igazán a gyerekeket.

Angelika arra is alig volt képes, hogy felvegye a telefont és segítséget kérjen, mert egyszerűen olyan fájdalmas görcsök kínozták. De hatalmas erőfeszítések árán előkotorta a telefonkészüléket az ágya alól. Tárcsázta Dénes számát, aki azon kívül, hogy a nőgyógyásza volt, még egyetemi jóbaráti kapcsolatot is ápolt vele.

Megkapta tőle a magántelefonszámát, a mobiljáét, amit mindig magánál hordott, bár azt mondta, szeretné, ha nem lenne rá szükség. Ha nincs éppen a műtőben, vagy nem vezet szülést, akkor felveszi.

Angelika azért imádkozott, hogy Dénes legyen szabad és el tudjon jönni hozzá. Kérte Istent, a Mindenhatót, az Urat… bárkit, aki meghallgatta odafönn, hogy ne vegyék el tőle a kisbabáját.

Dénes szinte azonnal felvette a telefont.

Angelika szívéről egy szikla gördült le, amikor meghallotta a hangját. Összeszedte minden erejét, hogy meg tudjon szólalni.

– Attól félek, nagyon nagy baj van! – suttogta. – Annyira fáj a hasam, mintha késsel döfködnék!

Dénes komoran szólt vissza.

– Mikor kezdődött?

Angelika nem tudta megmondani. Úgy tűnt mintha már órák óta ébren lett volna és már végeláthatatlan órák óta fájdalmai lennének, de amikor az órára nézett meglepetten vette észre, hogy csak húsz perc telt el.

Örökkévalóságnak tűnt.

– Fél órája… – csuklott el a hangja.

Dénes hangja még így távolból is rémisztőnek tűnt, amikor megkérdezte:

– Vérzel?

Angelika szeméből kibuggyant néhány könnycsepp és elcsukló síri hangon válaszolt.

– Igen! – És tudta, hogy azonnal zokogásban fog kitörni. – Kicsit… – suttogta elhaló hangon.

A férfi komoly hangon válaszolt.

– Azonnal indulok. Ne mozogj!

Ami azt illeti, Angelika, ha akart volna sem tudott volna megmozdulni olyan fájdalmai voltak.

 

Amikor a takarítónő megérkezett, és még mindig ágyban találta, komolyan megrémült.

– Tudok segíteni?

– Csak vezesse be a doktor urat, ha megérkezik, és kérem szóljon a titkárnőmnek, hogy mondja le a mai tárgyalásaimat.

A takarítónő bólintott.

– Van szüksége valamire? – kérdezte szorongva.

– Semmire. Senkit nem fogadok, kérem, közölje udvariasan, ha jönne bárki. Biztosítsa, hogy amint lehet, fel fogok hívni mindenkit!

Ennél többet képtelen volt mondani. Csak a párnájába temette az arcát, mert újra erős görcs kerítette hatalmába.

Mielőtt még a takarítónő kiment, az előtérből éles hang hallatszott.

– Angelika!

Még a takarítónő is összerezzent, Angelika meg ezt a hangot ezer közül is megismerte volna.

– Kérem, küldje el! – sóhajtotta Angelika. Most tényleg nem akart Verával találkozni.

– Én megpróbálhatom – mondta a nő beletörődően –, de tudja milyen. Olyan, akár a tank.

A nő kiment, és Angelika gyengén hallotta a hangját a szobája elől.

– Nem érzi jól magát. Megkért, hogy ne engedjek be hozzá senkit! Ezért udvariasan meg kell kérnem, asszonyom, hogy legyen szíves, távozzon! – szólította fel Verát remegő hangon.

– Nekem ebben a házban, egy jöttment cseléd nem tilthat meg semmit! Jegyezze meg! – ordított Vera úgy, hogy még Angelika is összerezzent odabent. Hamarosan meg is jelent a nő teljes szigorúságában.

– Remélem, kirúgod végre ezt a lányt – durrogott sértődötten. – Hogy veszi a bátorságot, hogy kiutasítson innen?

– Én kértem – felelte Angelika elcsukló hangon.

Nem akarta Verát. Dénest akarta.

– Neked meg mi a bajod? Beteg vagy? Múltkor is csak szédelegtél. Sápadt vagy és sovány. Gyógyítható? Nekem elmondhatod. Kitalálunk valamit.

Angelika a fejére húzta a párnát.

– Menj el! – kérte.

– Én ugyan addig el nem megyek innen, amíg el nem mondod, mi folyik itt!

A lány a párnájába fúrta az arcát.

– Csak… annyira fáj.

– Na, ettől aztán nem lettem okosabb! – fújt Vera. – Mi fáj? – kérdezte keményen.

– Nem akarom, hogy meghaljon! – válaszolta Angelika a takaró alól, sírástól elcsukló hangon.

– Nem értelek! – Angelika csak azt érezte, hogy Vera lerántja a takarót a fejéről, és hideg ujjakkal elsimítja a tincseket az arcából. – Nézz rám! Megzakkantál? Vagy mi van? Nem zavarosak a szemeid. Szedsz valamit?

Angelika maga köré fonta a karjait és előre hátra ringatta magát.

– A kisbabám! – suttogta. – Nem akarom, hogy meghaljon! Nem akarom elveszíteni!

Pók Vera elképedve nézett rá.

– Na, ne szórakozz velem! Már hogy a francban lehetnél te állapotos, amikor minden férfit visszautasítasz? Csak nem találtál valami jöttment szerencsétlent, akin megesett a szíved? Mi? Ráadásul teherbe esel, mint egy buta csitri! Nem, hogy örülnél, hogy elvetélsz!

– Fejezd ezt be, Vera! És menj innen! Kérlek! Hagyj magamra!

– Figyelj rám, Angelika! – tört ki Verából ordítva, megragadta a vállát. – Nem hiszem, hogy szükséged lenne egy kisbabára. Tudod egyáltalán, ki az apja? Mondd! Ki az apja ennek a kis fattyúnak? Mi? Mondd? Ki az apja?

– Sanyi…

– Hogy mi? Milyen Sanyi? Csak nem? Normálisak vagytok ti ketten? Még mindig nem tudtok védekezni? Az ember azt hinné, felnőttetek, erre megint dobjátok ugyanazokat a hibákat. Megáll az eszem!

Angelika nem tudta, hogy elaludt, vagy elájult, mert arra riadt fel, hogy egy hűvös kéz érinti meg a homlokát. Kinyitotta a szemét és Dénes megnyugtató arcát látta maga előtt. A férfi rámosolygott és elvette a kezét a fejéről.

– Jól van. Itt vagyok! Kiküldtem Vera asszonyt. Adtam neki nyugtatót. Sokkot kapott.

– Vera? Sokkot?

– Megijedt, hogy elájultál.

– Vera nem szokott megijedni.

– Néha talán mégis.

A férfi bátorítóan megszorította a kezét. Hozott magával egy hordozható ultrahang készüléket, amit rákapcsolt Angelika lapos hasára, majd a képernyőre mutatott.

– Ott van! Látod?

Angelika szeme könnybe lábadt.

– Igazán? – kérdezte meghatódva, mert már attól félt, hogy menthetetlenül elvetélt. – És jól van? – tette fel a legfontosabb kérdést elcsukló hangon.

Dénes bólintott.

– Rendben van! – biztosította. Majd egy injekciót adott a hasába, ami nem volt olyan fájdalmas az előző görcsökhöz képest. – Hívok mentőt. A következő két hetet a biztonság kedvéért kórházban töltöd. Fontos, hogy pihenj!

– Muszáj? – kérdezte Angelika elkeseredetten.

– Csak így tudom garantálni, hogy nem lesz baj. Gondolj arra, hogy most egyedül a te kezedben van a gyermeked sorsa! Ha nem tartod be az utasításaimat, akkor nem tehetek semmit!

 

Sándor

Még alig múlt dél, amikor a szervizben élesen csengett a telefon. Mindketten az irodában voltak, Velencei alkatrészeket rendelt, Sándor meg számlát írt egy javításról. Csendes, nyugodt napjuk volt.

A telefon csörgésére Sándor felvette a telefonkagylót. Meglepetten szólt bele.

– Angelika!

Nem kerülte el a figyelmét, hogy Gábor meglepetten kapja fel a fejét. Neki még nem mesélte el, hogy Angelika gyereket vár. és azt sem, hogy úgy tűnik, hogy most valójában együtt vannak.

– Kórházban vagyok.

Sándor gyomra görcsbe ugrott.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

Két gyereke volt, végig csinált két terhességet a felesége mellett. Tünetmentes, egészséges és valóban áldott állapot volt, de persze nagyon jól tudta, hogy nem minden terhesség ilyen.

Angelika elmesélte neki, mi történt, megnyugtatta, hogy minden rendben van a babájukkal, és biztosította a felől, hogy nem fog felkelni és igenis nagyon fog vigyázni magukra.

– Meglátogatsz majd? – kérdezte suttogva, úgy, mint aki nem is reméli, hogy a férfi bemegy hozzá.

Sándor határozottan válaszolt.

– Természetesen! Amilyen sűrűn csak tudlak – mondta komolyan. – Tudok segíteni bármiben? Vigyek valamit? Ha szükséged van bármire is csak szólj! Komolyan! Bármikor!

– Csak rád van szükségem!

Sándor felnézett az órára. Negyed egyet mutatott.

– Hamarosan meglátogatlak! – felelte komolyan. Úgyis olyan laza napjuk volt, gondolta adhat magának egy szabad délutánt. Angelika tiltakozott, mondta, hogy nem akar gondot okozni. – Egyáltalán nem gond! Látni akarlak! Most. Azonnal.

Ezzel letette a telefont.

Gábor felvonta a szemöldökét.

– Nocsak. Mi van köztetek?

Sándor visszanézett rá és kis mosoly jelent meg a szája sarkában.

– Gyerekünk lesz, Gábor!

Az apósa összeráncolta a homlokát.

– Nem viccelsz?

Sándor megvonta a vállát.

– Tudod, az ilyesmivel sosem viccelek.

Tudta, hogy Gábor érti, megérti, mert csak odalépett hozzá, átölelte.

Vele volt akkor is, amikor tizenhat éve elhagyta Angelikát.

Tudott mindent.