Pók Ica

Az első szerelem

50. rész

 

Ica

Egy légy csiklandozta az orrát. Ica csukott szemmel elhessegette, és próbált visszaaludni. De a légy nem hagyta nyugton, és nem hagyta aludni sem. Ica hamarosan feladta a harcot és kinyitotta a szemét. Csak akkor jött rá, hogy nem is légy volt. Marci vigyorgott rá, és mint kiderült ő csiklandozta egy fűszállal az orra hegyét.

Ica álmosan nyújtózkodott, miközben ásítva megkérdezte:

– Hány óra van?

– Fél hét.

– Fél hét? Ne már! Miért nem alszol még?

Marci megrántotta a vállát.

– Nem tudok. Fél hatkor felriadtam és azóta csak bámulom a plafont. Nyolckor úgyis gyülekező van.

– Oké – mormolta Ica –, de fél hét van.

– Unatkozom – jelentette be Marci.

– Gondolod, azzal, hogy felkeltettél, majd jobb lesz? – pislogott Marcira.

A fiú elvigyorodott.

– Tuti nem hagynád, hogy unatkozzak.

Ica hátrasimította kócos haját az arcából. Tegnap este éjfélig beszélgettek. Jancsi persze olvasni akart, de mivel ők hárman folyamatosan nevetgéltek és egyfolytában beszéltek, hamar feladta. Félretette a könyvét és csatlakozott hozzájuk. Ica úgy érezte egyikük sem bánja, hogy nem mentek át tévét nézni a többiekkel.

Ica úgy gondolta, tök jó, hogy kicsit jobban megismerhették Noit, ha már eddig nem tették. Ica nem is értette már, hogy miért tartották távol maguktól. Azaz kicsit mégis. Azért, hogy ne udvarolgasson Jancsinak. De valahogy mostanra minden megváltozott.

– Mik a terveid? – kérdezte Ica, miközben összecsavarta a haját, és egy csatot tett bele.

– Kimennék körülnézni – mondta a fiú.

Ica csak most vette észre, hogy Marci már a túrához öltözött.

– Egyedül is elindulhattál volna – mormolta.

– Egyedül unalmas. Megvárlak kint!

 

Éppen csak világosodott, a füvön megcsillantak a harmatcseppek. A faházak között, a fákon madarak énekeltek, és köszöntötték a reggelt.

Érezte Marcin, hogy ő már alig várja, hogy kiszabaduljon, mert ez a tegnapi emlékmű és múzeumlátogatás kevés volt ahhoz, hogy az energiáit kitombolja. Ica sejtette, hogy ez a mai nap, a délelőtti túrával és a délutáni szabad programmal éppen olyan terv, ahol Marci végre felszabadulhat.

Már most reggel is, ahogy itt keringtek a faházak között, Marci azzal foglalatoskodott, hogy minden fára megpróbált felmászni, miközben elmesélte, hogy az apja kitalálta, hogy elviszi őket két hétre a Balatonhoz nyaralni természetesen a barátnőjével.

– Tudod van az a közös, családi nyaralónk. Ahol úgy tűnik Apa még játszik. Igazából nem szívesen megyek velük. Anyával jobb lenne.

– Biztosan mész majd anyukáddal is nyaralni.

Marci eleresztette az ágat, és a fűbe ugrott.

– Ja. Biztos. Csak… Valahogy minden olyan szar így.

 

Találtak egy pocsolyát. Marci kavicsokat szedett fel a környékről.

– Most mit csinálsz? – kérdezte Ica érdeklődve.

– Versenyezzünk, ki tudja messzebbről eltalálni azt a tócsát.

– Versenyezzünk. De agy uncsi kicsit.

Marci rávigyorgott.

– Dobálgatni? Tét nélkül. Akkor? Mi legyen?

– Aki nyer fizet egy fagyit – jelentette be Ica.

– Bármekkorát? – csillant fel Marci szeme.

Ica felnevetett.

– Bármekkorát – vágta rá. – Ennyire biztos vagy benne, hogy te nyersz?

Marci megvonta a vállát.

– Mindig én nyerek.

– És az nem unalmas?

– Őszintén? De. Kiszámítható. Viszont szeretek nyerni – kacsintott Icára.

A lány sosem tudta meg, hogy Marci szándékosan hagyta ezután nyerni, vagy tényleg legyőzte. Mert csak nevetett, miközben azt mondta:

– Buktam.

– De te sosem vesztesz – húzta fel Ica az egyik szemöldökét.

– Néha talán mégis – vigyorgott a fiú.

 

Reggeli után felkerekedtek és busszal felmentek a kiválasztott túravonal kezdetéig. Jancsi lovagiasan mindig segített Noéminek a nehéz részeknél. Nyújtotta neki a kezét, hogy ne csússzon el. Marci pedig minduntalan versenyre buzdított bárkit, aki hajlandó volt vele versenyre kelni, ezért sűrűn hangzottak el ilyen mondatok a délelőtt folyamán, hogy „Lássuk ki ér oda először!”

Kitalált valami izgalmas végcélt, mert mindig talált egy árva bodza bokrot, vagy egy magányos tölgyfát, esetleg egy kilátót, ahova szerinte mindenféleképpen valakinek először kellett feljutnia.  Folyamatosan akadtak, akik beszálltak a játékba, legtöbbször még Litterfy Attila is csatlakozott a bolondozásukhoz. Tényleg nagyon jó fej tanár volt. Ica kedvelte és ő is minden egyes alkalommal ott volt, hogy összemérhesse az erejét és a gyorsaságát a többiekével. Sokat nevettek ezen a délelőttön.

 

Alaposan el is fáradtak, mire visszaértek a szállásukra. Julcsi néni megkérte őket, hogy legyenek szívesek átöltözni az ebédhez és fél kettőkor várja őket az étkezőben. De mivel majdnem mindannyian szerettek volna zuhanyozni, így igencsak sürgette őket az idő.

Marci komolyan ránézett Icára, aki éppen magához vette a fürdőlepedőjét. 

– Majd elkísérlek! És ha meglátom Szőnyit, akkor szétverem az arcát, abban biztos lehetsz!

Ica bólintott.

Azonban a tusolóknál már ott volt Kővári Anna, aki amellett, hogy elpaterolta a nem kívánatos fiúkat, szigorúan csak öt percet engedélyezett mindenkinek, tekintettel arra, hogy sürgetett az idő.

– Piroska, már negyedórája bent vagy! Igyekezz, mert mások is várnak. – Most rámosolygott Icára. – Öt perc!  – figyelmeztette.

Kis késéssel, de majdnem időben meg tudták kezdeni az ebédet. Így Julcsi néni másfél órás szabad programot engedélyezett nekik, aminek keretében mehettek az állatkertbe, a vidámparkba vagy éppen a tévé toronyba. Egyeztették óráikat, majd Julcsi néni közölte, hogy fél négykor mindenkit vár a busznál.

 

Ők négyen közösen szervezték a programot. Először felmásztak a tévétorony tetejébe, azaz, hogy majdnem rohantak, mert Marci megint bedobta a „ki ér fel hamarabb” kihívást. Ám fél úton Ica két dologra is rájött. Először arra, hogy Noi és Jancsi nem kezdtek el eszeveszetten rohanni felfelé. Másodszor pedig arra, hogy ő Marcit soha az életben nem lesz képes utolérni, így aztán lassított a tempón.

Mire felért, Marci már ott nézelődött a kilátó tetején és lelkesen mutogatta a tájat a most érkező Icának. Képes volt olyan lelkesen rácsodálkozni mindenre, mint egy nagycsoportos óvodás. Tényleg minden érdekelte, és kipirult arccal, csillogó zöld szemmel áradozott, hogy milyen messzire ellátni, és Ica szerint is fantasztikus-e?

Ica kedvesnek találta, mert olyan aranyos volt, hogy nem azzal hozakodott elő, ki ért fel gyorsabban. Ica is kicsit irigyelte Marcit azért, hogy ő ilyen szabadjára tudta engedni az érzelmeit. Minden reakció annyira ösztönszerűen jött belőle. Ha beverte valakinek az orrát, általában azt is spontán csinálta. Nem érdekelte a külvilág, mindig csak azt tette, amit szeretett, vagy, amit jónak látott. Ha lelkesedett valamiért azt is teljes szívből csinálta. Ica szerette a Marci körül vibráló energiát, főként, amikor ilyen vidám volt.

Meglehetősen sokáig időztek odafenn, belefeledkeztek a tájba. Kicsit fújt ugyan a szél, de Ica nem érezte kellemetlennek

Lefelé Ica a liftet választotta, mint Jancsiék, de Marci, amilyen vidám és játékos hangulatában volt, versenyre hívta a liftet. Természetesen várni kellett rá, amíg leért, mert lifttel gyorsabban leértek, mint ő, de nem vette zokon.

Ica nem ismert még egy embert, aki ilyen szinten képes lett volna pörögni egész nap. Egyetlen felnőttet sem, bár gondolta, hogy valószínűleg Marci is lenyugszik, mire felnő és lassabb tempót fog felvenni. A felnőttek sokkal fáradékonyabbak, mint a gyerekek, ezt Ica észrevette már.

 A maradék idejükben elmentek a vidámparkba.

Ica jól kijött Noival, bár az is igaz, hogy ebben a két napban Jancsi csak ritkán hagyta magára a lányt, mert szinte egyfolytában fogta a kezét. De azért néha megesett, hogy odacsapódott Marci mellé és akkor nagy komolyan megbeszélték az élet dolgait. Legalábbis Ica viccesen csak így nevezte magában, mert ilyenkor mindketten komoly képpel beszélgettek, általában olyan halkan, hogy nem is lehetett hallani.

Amíg a fiúk beszélgettek, addig Ica szóba elegyedett Noémivel. Mariska eszébe sem jutott egész osztálykirándulás alatt. Persze összefutott vele itt-ott, de Mariska leginkább elkerülte.

Noi kedves, vidám lány volt és mindent tudott olyan dolgokról, mint a sminkelés, hajformázás, és Ica számára annyi titokzatos dolog, mert őt eddig nem is igazán érdekelte az ilyesmi. Lehet, hogy azért, mert az édesanyja korán meghalt és nem tartozott a mindennapjai közé, hogy bárkit lásson reggel sminkelni vagy hajat tupírozni.

Ők otthon a fürdőszobában nem tartottak sem rúzst, sem szemfestéket, így aztán eszébe sem jutott kipróbálni. Mariska sminkelte ki, amikor még együtt jártak bulizni.

Ica borotvát és borotva habot sokkal többet látott. Tíz évesen az arcára kente az apja borotvahabját és egy vonalzóval eljátszotta, hogy ő akkor most éppen borotválkozik. Erre Apu nevetve, és nagyon kedvesen megmondta neki, hogy reméli soha nem lesz ilyesmire szüksége.

Ica akkor már azt is megtanulta, hogy a nénik ciciket növesztenek szakáll helyett. Tíz évesen akkor közölte is az édesapjával, hogy ő mégis is inkább szakállat szeretne. Azóta sem tudta, hogy kell az ember lányának feltenni egy sminket, mire Noi lelkesen vállalta, hogy majd ő megmutatja neki.

 

Ica a dodzsemet szerette a vidámparkban a legjobban.  Noi beült Jancsi mellé a kocsiba. Ica nem értette miért, amikor olyan jó külön kocsiba pattanni és üldözőbe venni egymást, hogy utána nagyokat koccanjanak.

Miután kiszálltak Noi Ica mellé csapódott.

– Hú, te néha tényleg nagyon úgy viselkedsz, mit egy fiú – jegyezte meg ámulva. – Hogy tudod így élvezni ezt az eszement autósüldözősdit?

Ica megvonta a vállát.

– Ennek ez a lényege.

– Hát nem tudom. Nekem két koccanás után elment a kedvem az egésztől. De te baromira jó vagy. Úgy kanyarogtál, manővereztél, mint Marci. Csak pislogtam.

Ica hátra simította a haját.

– Köszi. Aputól tanutam.

– Aha. Mindig tudtam, hogy jó, ha az embernek van apukája. Csak nekem sosem volt. És szerintem már sosem lesz – tette hozzá lehangoltam.

Ica megszorította Noi karját, de szavai nem voltak. Különben is, meg sem tudott volna szólalni attól a gombóctól, ami összeállt a torkában.

 

Még felültek néhány ringlispílre, de sajnos gyorsan elrepült az idő, és menniük kellett, hogy odaérjenek a buszhoz.

Vidáman, élményekkel gazdagon érkeztek meg és szálltak fel a buszra.

Szőnyi Tomi legnagyobb élménye az volt, amit éppen megosztott mindenkivel, hogy egy olyan rohadt jó nőt látott, hogy… és csak mondta, mondta megállás nélkül az apró részleteket.

Marci rákacsintott Icára, miközben lehuppant mellé az ülésre.

 – Szőnyinek már megérte eljönni! Valószínűleg máshol nincsenek is ilyen baromi jó nők! – vigyorogta.

Ica felnevetett.

Julcsi néni hangosan felolvasta a névsort, hogy megérkezett-e mindenki. Ica gyanította, az volt két napig a legnagyobb félelme, hogy mindenkit hazavihessen a családjához épségben. Most, hogy végigolvasta a névsort és mindenki jelen volt, talán csak most nyugodott meg, hogy rendben véget ért a kirándulás. Eddig tuti végig idegeskedett, pedig ez vicces, ha Ica arra gondolt, hogy amikor megléptek Marcival fagyizni észre sem vette.

 

 

A buszban általános jókedv uralkodott.

Marci és Ica kettesben ültek leghátul az ötös ülésen, előttük Jancsi és Noémi, akik most éppen megint csak egymással beszélgettek.

Marci egy ördöglakattal szórakoztatta Icát, amit ügyesen szétszedett, minden nehézség nélkül, majd utána ugyanilyen gyorsan össze is rakta. Közöttük ott feküdt egy nagy zacskó, sós burgonyaszirom. Ez még Ica maradék elemózsiája volt. Marcinak nem maradt semmiféle nasija, mert a nagy részét tegnap este, beszélgetés közben elfogyasztották. Mindannyian bedobták a közösbe a kekszeket, csokikat, hogy osztozzanak rajta, de Ica előrelátóan eltett egy csomaggal, mert tudta, jól fog jönni a hosszú és unalmas hazafelé úton.

Ica nehezen jött rá a sok egymásba fűzött kampó szétakasztásának a kulcsára, de megkérte Marcit, hogy ne segítsen neki. Marci pedig nem rontotta el az örömét, hagyta erőlködni.

– Ez tök izgi! Sosem láttam ilyet! – mondta Ica felpillantva. Marci ott ült mellette és a fejét az ülés támlájának döntve nézte, mit csinál.

– Anyától kaptam! Tudja, hogy állandóan szétszerelem a tollaimat. Azt mondta, hogy elege van abból, hogy mindenhol töltőtoll részecskékbe botlik, mert van, hogy elhagyom a darabokat valahol. – Könnyedén vállat vont. – Erre kaptam néhány ördöglakatot, hogy legyen mivel szórakoznom.

Már majdnem megérkeztek, amikor egy teherautó nem adta meg az elsőbbséget és elkapta a busz hátulját. Mindkét jármű kisodródott az útról.

 

Pintér Julianna rémülten próbálta összeszedni az osztályát.

Miért éppen vele történik? Amikor már majdnem megérkeztek és egyébként olyan rendben ment minden. Igazán meg volt elégedve az osztállyal. Nem zavartak különösebb zűrt, nem késtek el.

Most miért?

Baleset.

A buszsofőr kiugrott a járműből. Julcsi néni a felnőttek segítségével megpróbálta megnyugtatni a gyerekeket, miközben felsorolta a névsort. Újra megkérdezte, hogy rendben van-e mindenki. Szívszorongva remélte, hogy senkinek nem esett komolyabb baja.

Kovács Jancsi még bemondott egy határozott jelent, de Kővári nem jelentkezett. Egy ideig csend volt. Julcsi néni remegő hangon újra szólította.

– Kővári Márton?

Csend.

Mindenki kérdőn nézett egymásra, mire Marci anyja szigorúan megszólalt.

 – Ez rossz vicc, Marci!

Julcsi néni rendületlenül olvasta tovább a névsort.

– Pók Ilona!

Újabb hosszas csend. Még a hangja is elfulladt, mire harmadszorra szólította.

– Pók Ilona! – A szíve összeszorult. – Ica? Nem láttátok Icát?

Remegő hangon olvasta tovább a névsort.

Mindenki megvolt. Kivéve Marcit és Icát.

Hogy fog Sándor szeme elé kerülni? Hogy mondja meg neki, hogy még a lányára sem tudott vigyázni? Otthagyta Kovács Jancsi édesanyja felügyeletére az osztályt, majd ő is hátra szaladt, ahol Kővári Anna Litterfy Attilával közösen egy összenyomott roncsdarabot emeltek le, ami alatt megpillantották a két gyereket.

Pintér Julianna csak azt a sok vért látta, meg azt az élettelenül heverő kezet. Tágra nyílt szemmel bámulta azt a hosszú szőke hajat, ami alól éppen csak kilátszott a lány csodaszép arca, csukott szemei.

A szíve majdnem megállt.

Marci és Ica ott feküdtek még további roncsok alatt. Juli úgy érezte menten összeesik.

Miért éppen vele történik ilyesmi? Miért éppen az ő osztályával? Miért éppen Icával? Hogy fogja ezt megmondani Sándornak?

Hallotta Kővári Anna előtörő zokogását. Érezte Litterfy Attila karját, ahogy átöleli, és határozottan azt mondja neki.

– Nyugi! Juli! – De mintha valami ködfelhőn át érzékelte volna, egész testében remegett, és szinte hisztérikusan kérdezte Attilát.

– Most mit csináljak? – ismételgette egyfolytában.

Teljesen elveszítette a józan ítélőképességét.

Hallotta szirénákat. De olyan távolinak tűntek.

Látta megérkezni a mentőautót, mint valami álmon keresztül.

Látta az orvost, aki kiugrott a kocsiból és máris ott térdelt a roncsok között.