Instant karácsony

Rebeka felpillantott, mikor meghallotta a kulcsot megcsörrenni a zárban. Apu megérkezett. A nőtől jött. Annyira nyilvánvaló. Ilyenkor mindig dúdolgat, általában Queent, és hozza magával a zöldalma illatot. Annak a nőnek nincs másik tusfürdője?

 Rebekát nem különösebben érdekelte, mindössze azt szerette volna, ha Apu nem titkolózik előtte. Egyszerűen csak tudni akarta, ki az a nő, és mióta vannak együtt. Ennyire nem számít ő Apunak? Hiszen már tizenöt éves, és tökre megérti az ilyesmit. Végül is az apja hat éve elvált, független férfi.

Rebeka fél éve költözött Apuhoz, és akkor már tuti ugyanez a nője volt. Bántotta, hogy az apja mégsem tartja őt olyan fontosnak, hogy bemutassa a barátnőjének.

Apu megjelent az ajtóban, homlokán a napszemüvege. Rebeka megcsóválta a fejét, hát ez tök ciki. Nemsokára karácsony, normális ember nem hord ilyenkor napszemüveget. Az apja arcán elömlött egy széles mosoly, miközben közeledett felé.

Rebeka csendesen köszönt, magához ölelte a könyvet, amit olvasott, és félrehajtott fejjel nézett fel rá.

– Mikor fogsz bemutatni neki?

Apu megtorpant, és felhúzta az egyik szemöldökét. Irtó muris volt, amikor így kimutatta a megdöbbenését.

– Kinek?

– A csajodnak. Vele töltöd a karácsonyt?

Az apja beljebb lépett, leült mellé a kanapéra.

– Veled töltöm a karácsonyt.

– Hm, akkor férjnél van – állapította meg Rebeka mindentudóan.

– Rebeka, ne üsd bele az orrodat a dolgaimba! Különben meg honnan tudsz róla?

– Basszus, hiszen rád van írva!

Apu levette a napszemüveget a homlokáról és a dohányzóasztalra dobta.

– Egyedülálló nő – felelte, ráérősen kinyújtóztatta a lábát, és felpillantott. – Nincs miért aggódnod, megmondtam neki, hogy idén te vagy az első.

– De jó nekem! – Apu összeráncolta a szemöldökét, Rebeka azonnal rájött, hogy talán túl szemtelen volt a hangsúly. Megvonta a vállát, ugyan mit vár tőle? Örömtáncot? – És? Mit szólt hozzá?

– Megértette.

Rebeka felhúzta a lábát és kíváncsian bámult vissza az apjára.

– Nem hiszem. Amúgy tudod, hogy négy nap múlva karácsony lesz? – Apu bólintott. – Nem készülsz rá?

– Tudod, hogy nincs benne gyakorlatom – vallotta be Apu lehangoltan.

– Vele szoktad tölteni? – Az apja nem válaszolt. – Akkor most miért nem vele leszel? Lepasszolhatnál a Nagyihoz.

– Nem akarlak lepasszolni!

Rebeka kinyitotta az ölébe ejtett könyvet, lassan pörgette a lapokat az ujjai között. Az eddigi karácsonyokra gondolt.

– Nagyi múlt hétvégén már biztosan megsütötte a mézeskalácsot. Anyuval minden évben feldíszítettük a házat Mikulásra. – A hangja elcsuklott az emlékektől. Felemelte a fejét, körbenézett az apja lakásában. Egy árva ádventi koszorú sem volt az asztalon.

A világ is mintha kifordult volna a négy sarkából. Tavaszi napsütés fogadta odakint.
Rebeka az égre nézett, miközben azon gondolkodott, vajon az apja szégyelli őt a barátnője előtt? Ha annyira gáz, hogy van egy ekkora lánya, akkor ugyan minek erősködött, hogy magához vegye? Simán hagyhatta volna Nagyinál.

Nagyi legalább törődne vele, foglalkozna apróságokkal, nem dolgozna állandóan úgy, mint Apu. Alig látják egymást, hiszen rendszerint ő már alszik, mire az apja hazaér. Ha hazajön egyáltalán. Rebeka sosem lehetett biztos benne, mikor tölti otthon az éjszakát. Ez az egész olyan, mintha teljességgel egyedül élne. Sokkal-sokkal jobb lenne Nagyinál.

A nagymamája megölelgette. Rebeka megnyugvást keresve bújt meg a jól ismert öblítőszagú melegségben, a széles, puha mellkason. Hagyta, hogy Nagyi megcirógassa a haját, érezte kezének kamilla illatát, ami enyhe tisztítószerszaggal vegyült, mert a kézkrém sem tudta teljesen elfedni a vegyszerek szúrós szagát, amivel állandóan takarított.

Rebeka belékapaszkodott, erősen, fájdalmasan, félt elengedni, ott akart maradni a nagyanyja lágy karjainak biztonságos rejtekében. Nagyi gyengéden eltolta magától.

– Jól van, Aranyom, jól van hát! Minden rendben van, Gyöngyvirágom!

Rebeka szerette finom becézgetéseit, elhitte neki, hogy minden jól van. Nagyi elé tett az asztalra egy nagy tál mézeskalácsot. Ő várta a karácsonyt, Anyu nélkül is készült rá.

Rebeka odahajolt a tál fölé, belélegezte a mézeskalács figurák édes fűszerességét. Alig bírt betelni a jól ismert illatokkal, a szájában összefutott a nyál. Kinyitotta a szemét, beleharapott az omlós mézes tésztába. A cukormáz megroppant a foga alatt, majd lágyan szétolvadt a nyelvén.

Rebeka boldog sóhajjal nézett körbe a konyhában. Évekig a mindennapjaihoz tartozott. A konyhaasztalnál írta a leckéjét minden délután, miközben Nagyi vacsorához készülődött, varrogatott, vagy a barátnőivel kávézott. Rebeka szerette hallgatni a nénik csevegését.

A kopott, piros konyhaszekrény polcait kézzel festett angyalkák díszítették. A havasan csillogó porcelán házikók, és a kerámia fenyőfák apró illatmécseseket rejtettek magukban. Esténként meghitt gyertyafénybe vonták a konyhát.

Rebeka – szájában az utolsó falattal – felállt, a szekrényhez lépett és egyenként végigsimította a karácsonyi díszeket. Mindegyiknek ismerte a történetét. Eszébe jutott, Anyu hogyan vette le őket a bolt polcáról, nézegette, forgatta, majd az ő kicsi kezébe adta. Rebeka ujjongva tapogatta végig a boltok karácsonyi porcelánkészletét, de csak azt vették meg, ami mindkettőjüknek egyformán tetszett. Minden évben néhány újabb dísszel gyarapították a meglevő gyönyörűségeket.

Idén egyetlen egyet sem vettek. Anyu nélkül semmi nem olyan, mint régen.

Rebeka figyelmét nem kerülte el, hogy Nagyi kérdő tekintettel követte a mozdulatait.

– Jól vagy, Aranyom?

Rebeka bólintott és visszatette a csillámló tetejű házikót a helyére.

Zsebre dugott kézzel bámulta, ahogy az apja a fal mellé állította a hosszú vékony dobozt. Nézte, amint azt a halom telitömött átlátszó reklámszatyrot az asztal közepére tette.

– Mi ez? – Apja óvatosan kipakolt néhány fóliába csomagolt, bolti bejglit az asztal közepére. Aztán fehértálcás, színes habcsókok következtek.

Apu szeme felcsillant.

– Te akartál igazi karácsonyt.

Előkerültek a karácsonyfagömbök a legkülönfélébb színekben és méretben. Arany és ezüst csillámpor hintette be finoman a terítőt, és megcsillant Apu kezén.

– Fát is vettél? – Rebekára átragadt az izgatottság. Szerette a szobában terjengő fenyőillatot, a gyanta ragadását, amit még kézmosás után is érzett a bőrén, ahol hozzáért.

Apu bólintott és a fal mellé helyezett hosszú doboz felé intett a fejével.

– Mindent vettem, ami egy igazi karácsonyhoz kellhet. – Diadalmas mosollyal a képén elővett egy fehér füles műanyag dobozt. – Halászlét is.

Rebeka elfintorodott.

– Félkész halászlét? Ez most komoly?

Az apja úgy vigyorgott, mint egy kisfiú, akit megdicsértek. Kivett egy konyhakést a tartóból és leguggolt a fal mellé helyezett dobozhoz. Elvágta a ragasztást, kinyitogatta a kartontetőt, hamarosan műanyagból készült harsány zöld fenyőágakat rángatott elő belőle.

– Fenyőfa – mutatta Rebeka felé diadalmasan a két húsz centis kampósvégű ocsmányságot.

Rebeka az asztalnak támaszkodott és karba tett kézzel bámulta a rendetlenséget maga körül. Nem értette, hogy lehet ennek a borzalomnak ennyire örülni.

– Remek. Instant karácsony.

Látta apja kiábrándult ábrázatát, ahogy felnézett rá.

– Nem tetszik?

– De. Klassz!

– Rebeka, ne csináld ezt! Te akartál karácsonyi hangulatot!

– Igazi karácsonyt, Apu! Olyat, mint régen.

– Olyan már soha többé nem lesz, Kicsim. Nem tudom visszahozni anyádat.

Rebeka szeme könnybe lábadt.

– Tudom. De karácsony van, és szeretném, ha olyan lenne, mint régen.

Apu nem értette. Rebeka pontosan látta rajta, hogy egyetlen szavát sem érti. Azt hiszi ennyiből áll a karácsony, műfa, mű bejgli, műhalászlé és mindenféle giccses csilli-villi dísz.

Rebeka elkeseredetten bámulta ezt az egészet, amíg Apu szó nélkül otthagyta a műanyagok között.

A szétdobált ágak a konyhakövön maradtak, a nejlontáskák még reggel is az asztalon álltak, a halászlé a dobozban biztosan megromlott.

Rebeka pizsamában botorkált elő a szobájából, álmosan nézte a rendetlenséget, majd tekintete a konyhán át az előszobafogasig vándorolt. Az apja tavaszi kabátja nem lógott a helyén. Milyen őrült világ, verőfényes napsütés, madárcsivitelés és karácsonykor tavaszi kabát.

Idén sem lesz hó. Eddig legalább a lakásban sikerült megragadniuk a karácsonyi hangulatot, a pillanat örömét. Még tavaly is, pedig akkor anyu már beteg volt.

Rebeka gondosan kikerülte a vásárolt bazárt, és bekapcsolta az elektromos kávéfőzőt. Könnyebb lett volna, ha csak vizet forral és választ egyet a szekrényben felsorakoztatott kiporciózott kávéporok közül, de gyűlölte az instant cuccokat, mert úgy érezte elveszik belőlük mindaz, ami igazán fontos. A szertartásosság öröme, az ízek harmóniája. Mint abból a műfenyőből is hiányzott a fenyőillat, a gyanta ragacsossága, a padlóra szóródó tűlevelek.

A csészéjével együtt bevonult a szobájába, hogy ne kelljen látni ezt az iszonyatot a konyhában. Magára csukta az ajtót, és egy vastag regénnyel bevackolta magát az ágyba és eldöntötte, hogy három napig ki sem jön a szobájából. Esetleg egy fahéjas kávé miatt, hogy legalább az illatos fűszer emlékeztesse halványan a karácsonyra.

Nem tudta, mennyi ideig kuckózott, amikor meghallotta a bejárati ajtó csukódását, majd a csendes beszélgetést. Apu hangját megismerte, a nőé nem volt ismerős. Rebeka kíváncsian fülelt, de nem értette tisztán a szavakat. Hamarosan lépések közeledtek a szobája felé. Rebeka letette a könyvet az éjjeliszekrényére, magára rántotta a takarót, hogy elbújjon alatta. Nem akart apuval találkozni. A nőjével meg végképp nem. Persze akart, de nem most és nem így, pizsamában, kócosan. Nem karácsonykor.

Valaki megkocogtatta az ajtót. Rebeka sejtette, hogy Apu az, mindig kopogott, mielőtt bejött. Sőt, mindig udvariasan kivárta, míg Rebeka kiszólt neki, hogy bejöhet. Rebeka úgy gondolta, ha nem szól, akkor az apja kint marad és megúszhatják a szentestét.

Az apja kivárt, majd a kilincs halkan kattant, és Apu hangját hallotta az ajtóból.

– Rebeka? Alszol?

Folyamatosan szólongatta. Rebeka nagyot sóhajtva feladta a tettetést, kikukucskált a paplan alól. Apu nem jött be, csak a fejét dugta be az ajtórésen, a napszemüveg ott virított a feje búbján. Elmosolyodott, amikor találkozott a tekintetük. Rebeka el sem tudta képzelni, minek örül, amikor tegnap úgy megsértődött, hogy valószínűleg hamar le is lépett. Köszönés nélkül. Rebeka észre sem vette, csak reggel tudatosodott benne, hogy Apu itthagyta éjszakára egyedül.

– Alszol? – kérdezte meg legalább huszadszor.

Rebeka elhúzta a száját. Ostoba kérdés! Vagy csak beakadt a lemez?

– Igen – vakkantotta. – Át akarom aludni a karácsonyt. Megengeded?

– Nem, nem engedem meg! Nem aludhatod át a karácsonyt!

Rebeka tágra nyílt szemmel bámult rá vissza. Eszébe sem jutott, hogy az apja, majd ellenkezni fog.

– De miért nem?

– Mert végre együtt lehetnénk.

Rebeka megrázta a fejét.

– Eddig sem érdekelt, hogy együtt vagyunk-e.

– Tudom, hogy neked ez fontos.

– Nekem. Igen, nekem fontos.

– Nekem is fontos.

Rebeka kétkedve nézett rá.

– Hazudsz! – De átkozottul jól csinálta. Anyu mindig mondta, egy színész veszett el Apuban. Szemrebbenés nélkül hazudott, ha azt kívánta az érdeke.

Rebeka nem értette, Apu miért lett hirtelen ennyire komor. Beharapta a szája szélét, a szeméből eltűnt a vidám csillogás. A hangja rekedt volt, amikor újra megszólalt.

– Öltözz fel! Odakint várunk. – Végigsiklott a tekintete a szobán, majd megállapodott Rebekán. – Bármeddig tart, megvárjuk! – Bólogatott. Talán, hogy meggyőzze magát. Rebeka nem értette.

Miután Apu kiment, és csendesen becsukta az ajtót maga mögött, Rebeka kiugrott az ágyból, a fülét a kulcslyukra tapasztotta, mégsem hallott semmit. Mintha nem is lennének a lakásban. Fura, hogy nem beszélgetnek. Azt hitte, Apu majd morogni fog a nőjének, hogy milyen szemtelen és lusta lánya van. De nem morgott. Meg sem szólalt.

Rebeka felegyenesedett, puha léptekkel az ablakhoz sétált. Szenteste közeledik. Odakint az utcák már szürkeségbe burkolóztak. A szomszéd házak ablakában kigyúltak a karácsonyi fények, égősorok, világító csillagok, fenyőfák, szánkózó hóemberek. Az ő ablakaikban nem volt semmiféle díszítés. Rebeka felkapcsolta a lámpát, majd lassan leeresztette a redőnyt.

Az első karácsony Anyu nélkül.

Belerúgott az ágyba.

Fájt.

Térdre esett a takarókra, vadul markolta az ágyneműt. Ennek nem így kellene lennie! Sokkal-sokkal…

Zokogott, bele a párnába, hogy ne hallják meg odakint. Nem tudta milyennek kellene lennie. Sokkal milyenebbnek. Csak azt tudta, hogy nem ilyennek. Apunak meg kéne könnyítenie. Azért van itt, hogy enyhítse a fájdalmát, a magányát. De Apu soha semmiért nem képes áldozatot hozni. Anyu is megmondta.

Rebeka lassan eszmélt fel.

Lüktetett a nagylábujja, és most örült neki, mert elvonta a figyelmét a lelke sajgásáról. Felült, megnézte. Belilult. Hozzáért, felszisszent. Bedagadt kicsit. Nem baj, ha fáj. Az nem baj!

Visszaszívta a könnyeit. Nem sírt a temetés óta, azt hitte felesleges. A sírás úgysem változtat semmin, nem segít. Tévedett. Segített. Nem lett könnyebb, de valamiért nyugodtabbnak érezte magát.

Kinyitotta a szekrényét, elővette a karácsonyi ruháját. Tavaly viselte utoljára, és most, amikor magára rángatta a piros blúzt, rájött, hogy nem tudja begombolni a felső gombokat. Erre megint sírásban tört ki. Anyu gondoskodott mindig arról, hogy meglegyen az ünnepi öltözete. Rebeka nem gondolta, hogy kinőtte a tavalyit.  Anyu még velük volt, amikor megvették az első melltartóit. Csoda vidám délutánt töltöttek el együtt. Csak a piros blúzról feledkeztek el akkor, talán anyu azt hitte lesz még ideje újat venni karácsony előtt.

Rebeka könnyes szemmel előrántotta a piros garbóját és magára ráncigálta. A zöld miniszoknya feljött, bár alig takarta a fenekét. Megnézte magát a szekrényre szerelt tükörben és úgy gondolta, hogy egyáltalán nem olyan vészes. A vastag piros harisnya, ami tavaly még kicsit lógott rajta és állandóan a bokájára csúszott, most legalább tökéletesen állt. Zöld-piros. A karácsony színei. És az arany. De az a karácsonyfa pompája. Anyu azt mondta, hogy az arany az sápaszt. Nem az ő színük.

Nem nézett a konyha felé, amikor kislattyogott a fürdőszobába. Itt merte először megnézni az arcát, vörösre sírt szemét. Hosszan locsolta a képébe a hideg csapvizet, a végén vacogott a foga tőle. Halványan sminkelt, csak azért, hogy elrejtse a sírás nyomait.

Harisnyában, nesztelenül lopakodott ki a konyhába.

A nejlonszatyrok eltűntek az asztalról. A helyüket átvette egy ádventi koszorú, igazi fenyőágakból, aranyszínű masnikkal, piros gyertyákkal.

– Ez a szoknya kicsit…

Rebeka kinyitotta a szemét. Hallotta a sarokból a finom köhintést, mire az apjában bennrekedt a szó.

– Nagyon csinos – hallotta a kedves női hangot.

Rebeka kíváncsian odakapta a fejét. A nő egyszerű szabású fekete ruhát viselt, zöld sállal. Rebeka sokkal fiatalabbnak képzelte, ennek ellenére elismerte, hogy baromira jól néz ki. Azért nem jobban, mint Anyu. Apu nőjének hosszú vörös sörénye a vállára omlott. Talán nem igazi, bár Rebeka úgy gondolta, normális ember sosem festetné ilyen furán répaszínű árnyalatúra a haját.

Anyu szavai jutottak az eszébe. A vörös nők nagyon temperamentumosak. Persze ez nem mondható el a festett vörösekről. Anyunak mindenre volt valami elmélete.

Akkor döbbent rá, hogy kíváncsian bámulja a nőt, amikor az finom mosollyal az arcán közelebb lépett. Ismerős alma illata lengte körül. Krisztának hívták.

– Annyira örülök, hogy megismerhettelek. Édesapád rengeteget mesélt rólad.

Rebeka döbbenten nézett az apjára, majd vissza Krisztára.

– Komolyan?

– Két hónapja másról sem beszél, csak rólad! Alig vártam, hogy találkozhassak veled.

– Igazán?

Kriszta bólintott.

– Igazán.

Apu zavartan közelebb lépett, egy ideig vizslatta Rebeka arcát, majd megrázta a fejét.

– Mi az? – vágta oda kurtán Rebeka.

– Semmi. – Apu elfordította a fejét. – Ideje indulnunk! A Nagyi vár téged.

– Lepasszolsz a Nagyinak?

Apu újra ránézett, összeráncolt szemöldökkel.

– Nem, Rebeka, nem passzollak le. Mikor érted meg, hogy nem vagy nyűg a nyakamon.

– Úgy csinálsz, mintha az lennék!

– Sajnálom, ha így érzed.

– Sajnálom, hogy ezt érezteted!

Kriszta lépett közéjük. Belekarolt Apuba. Rebeka némán magára vette fekete, hosszúszárú csizmáját és előrelendült a lépcsőházba. A lépcsőkön lefelé legelöl trappolt, Kriszta cipőjének sarka élesen kopogott, Rebeka mégis meghallotta apja csendes suttogását a háta mögül.

– Sírt.

És Kriszta válaszát is.

– Teljesen érthető.

Rebeka gyorsabb tempóra kapcsolt, levágtatott a lépcsőn, nem akarta hallani, hogy róla beszélnek. Nem akarta hallani, hogy Kriszta megérti, az apja meg nem.

Nagyi konyhájában kellemes meleg és a tűzhelyen gőzölgő bogrács várta őket. Mindent átitatott a rotyogó halászlé illata. Nagyi úgy ölelte meg Aput, mintha mindig is idejárt volna, majd felnézett az arcába és barátságos mosollyal bólogatott.

– Megkomolyodtál, Fiam! – állapította meg szelíden, finoman megérintette a ráncokat Apu szeme sarkában.

Apu szó nélkül tűrte Nagyi figyelmét, majd újra megölelte a nála jóval alacsonyabb testes asszonyt. Rebeka hallotta, ahogy Nagyi fülébe suttogja:

– Annyira sajnálom!

Nagyi megveregette Apu szomorú arcát.

– Ez a sorsunk, Fiam! Jézus urunk is szenvedett a kereszten! Andikám már jó helyen van, a Jóisten vigyáz rá. Vigyáz mindannyiunkra. – Ezzel Krisztához fordult, csillogó szemmel megpaskolta a nő fehér, szeplőkkel tarkított kézfejét. – Hálás vagyok, hogy végre megismerhettelek, Kislányom! Igazán jöhettetek volna korábban is. Hiányolom a társaságot.

Rebeka ámulva nézte ezt a határtalan szeretetet, nem értette, honnan van a nagyanyjában ennyi hit azok után, hogy elveszítette az egyetlen gyermekét.

Kriszta szégyenlősen mosolygott.

Rebekának tetszett ez a félénkség, kimondottan díjazta, hogy az apja nem egy beképzelt, hülye libába botlott bele, bár Anyu mindig azt mondta, hogy Apu vonzódik a nagyvilági dámákhoz. Rebeka elmosolyodott. Lehet, hogy Anyu ez egyszer tévedett.

Rebeka szeretettel bújt meg Nagyi puha ölelésében, belélegezte a ruhájából áradó főtt hagymaszagot, ami pirospaprika illatával keveredett.

– Gyere, Aranyom – duruzsolta Nagyi a fülébe és kézen fogta. Odabent a nappali sarkában, ahogy minden évben ilyenkor, ott állt a dús, erős ágait szétterpesztő, sötétzöld karácsonyfa. Az egész helyiséget betöltő igazi fenyőillattal. A vékonyszálú, fehér gyertyák viaszillata keveredett az olvadó gyanta illatával és az arany gömbök visszatükrözték a táncoló lángokat.

A fenyő alatt festett arcú szentcsalád állt a fából faragott jászolban. Körülöttük porcelán szamarak, birkák, mögöttük a három királyok. Csak a Kisjézus hiányzott a bölcsőből.

Nagyi kinyitotta az asztalra készített vattával bélelt skatulyát és Rebeka felé nyújtotta. Ő finoman kiemelte belőle a piciny pólyás alakot, piros harisnyájában letérdelt a karácsonyfa tövébe és az üres bölcsőbe helyezte a babát.

Öngyújtó kattant, ismerős percegés hallatszott a feje fölül.

Rebeka felemelkedett, elhomályosult szemmel nézte az egymásután felszikrázó csillagszórókat, ahogy ontják narancs szikráikat.

Nagyi magához szorította, miközben reszkető hangon kezdte énekelni a Mennyből az angyalt. Apu rekedt baritonja és Kriszta bátortalan csengettyű hangja szinte azonnal csatlakozott hozzá. Rebeka is bekapcsolódott bársonyos altjával, miközben végignézett a családján. Apu magához szorította Krisztát, aki hozzásimult a karácsonyfa csillogó pompájában. Apu most felnézett, és elmosolyodott, úgy, ahogy Rebeka már évek óta nem látta mosolyogni. Könnyek gyűltek a szemébe, hagyta, hogy lefussanak az arcán. Érezte Anyu jelenlétét, mintha ott lenne velük és vigyázna rájuk. Ebben a pillanatban rájött, hogy minden rendbe jöhet.

Áldott volt az a perc.

Itt is olvashatjátok: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/buksi-zsuzsanna-instant-karacsony-10866.html