A csend hangjai

Látta nagy Khal isten, miként fordulnak halandó teremtményei egymás ellen, szeretnélkülivé téve a világot, amit a szeretet erejével teremtett nekik.

Khal isten éktelen haragra gerjedt, amiért az emberek megfeledkeztek mindarról, amiért ő teremtette őket.

Viharok tomboltak, orkán pusztított és Khal isten hangja mennydörögve csapott le az emberekre:

„Elveszem tőletek a hang erejét.

Nem lesz gyászotok.

Nem lesz örömetek.

Nem lesz fájdalmatok.

Nem lesz boldog percetek.

Szavak nélkül, némán

Porban fetrengő senkiként kell tovább élnetek!”

A világ haldoklott. Élettelen fák szürke, halott törzsei meredtek a fakó, örökké sötét, felhőkkel borított ég felé. Göcsörtös ágaik, széttárt karokként nyújtották felfelé, mintegy kérve a megbocsájtást Khal istentől. Hamu lepte a földet, szürke ködként terült el, amikor a szél belekapott és tovahordta.

Néma emberek hang nélkül tengődtek, és naphosszat rótták papírra soraikat, de a szavak elenyésztek, ugyanolyan hamuvá, porrá váltak, mint körülöttük minden. Nem maradt számukra más csak belső zenéjük, és a teremtett ösztön. Kitörni kész vadként tomboltak az érzelmek a mellkasukban. Könnyeik a papírra hulltak, apró cseppjeik hangjegyekké alakultak.

Távolról jött idegenek egy másik világból, kik nem hittek semmiféle magasabb erőben, nem hittek sem jó, sem gonosz istenek létezésében, léptek a néma földre. Nem volt hangja a szélnek, az evezők vízbemerítésének, sem a lépéseknek. Sóhajok nem szálltak. Szürke, néma táj várta a felfedezőket.

Ők a szeretet erejével söpörtek végig a tájon. Kutattak a hamu alatt. Előbukkantak régi, elfeledett hangszerek, arra várva hosszú idők eltemetett némaságában, hogy újra megszólaltassa őket valaki.

A távoli idegenek összeszedték mind egy szálig. Amikor már egyetlen egy sem merült Khal isten bosszújának hamuja alá, végre ráakadtak a néma emberek tömegére. Szürke testek masszája meredt rájuk csendesen, de szembemenni nem mert a nagy isten haragjával. Megszólaltatni egy árva hangszert sem mert. A hallgatag világ fuldokolt az elfojtásoktól, de nem volt egyetlen bátor ember sem, aki előlépett volna a tömegből és kiadta volna magából az évek alatt felgyűlt érzéseket.

Béke, az idegenek vezére letette a nagydobot és megadta az ütemet. A többiek mind elkaptak egy hangszert. Öröm összegyűjtötte a néma emberek papírra vetett könnyeit, és átadta a sajátjainak. A zene hamarosan életet adott az érzéseknek.

Könnyek gyűltek Khal isten teremtményeinek szemében. Zokogás szaggatta fel a némaságot, és az érzések annyi év után újra a felszínre törtek.

Ihletforrás:  Disturbed - The Sound Of Silence