Piszke írócsoport játékára írtam, ahol a kép (fenn), és a kulcsszó (szabadság) adott volt.

Ezt a kis szösszenetet ihlette.

 

Örökké

Olyanok vagyunk, mint a tűz és a jég. Ha sokáig egymás mellett maradunk, elpusztítjuk magunkat és egymást is Mégis feltüzelt mindkettőnket a veszély. Amennyire vonzódtunk az elején, mint két ellentétes pólus, annyira nehezen viseltük a korlátainkat. Meghajlítottalak, és követtelek, te megdermesztettél, majd hátrébb léptél. Mégis minden nehézség ellenére ragaszkodtunk, a kötődésünk hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált.

Az ellentétek vonzzák egymást – mondogatták.

Mi hittük, örökre így marad. Küzdöttünk a szabadságunkért, majd önként kötöttük gúzsba önmagunkat, hogy aztán harcolhassunk a láncaink ellen.

Imádtad, ahogy a nyomodban járok, nem adom fel, akkor is akarlak, ha te egyértelmű jelét adtad, lehetetlen téged szeresselek. Én imádtam a ridegséged, ahogy visszahúzódtál, ellöktél. Később éppen ebbe buktunk bele. Nem bírtad a ragaszkodásomat. Én pedig nem bírtam a merevségedet.

Én kíváncsian figyeltem a környezetemet, te félve visszahúzódtál. Én kalandoztam, amíg te stabil maradtál. Túl sok sebet ejtettünk egymáson.

Képtelennek tűnt megolvasztani a szíved, akármilyen lánggal égett a szerelmünk. Szilánkjainkra törtünk. Talán túl későn engedtelek szabadon. Réges-régen tudtam, ha megteszem, örökre elveszítelek. Ezért inkább magamnál tartottalak, összetörtelek, és hagytam, hogy te is porrá zúzz engem.

Egy sötét napon eleresztettelek, bár tudtam, örökké hiányozni fogsz, de ha tovább magamnál tartalak, mindketten belehalunk. Ugyanúgy érezted, mégsem léptél. Rám bíztad magad, így nekem kellett megtennem, és te nem tiltakoztál.

Látszólag fájdalommentesen búcsúztam. Látszólag megkönnyebbültél. Pusztulás maradt utánunk. Romok.

De egyikünk sem ugyanaz, mint azelőtt. Megszilárdulhattál, és visszavonulhattál. Én pedig újra éghettem, lángba boríthattam magam körül mindent, nem fogott vissza senki. Hiányzik, hogy megfékezd a tombolásom.

Nem teszed. Látsz, ahogy én is látlak téged. De örökre a jégbörtönödbe húzódtál. El nem érhetek hozzád, nem elég a pusztító tűz, amivel égek. Lehetetlennek látszik megfékezni. Elhamvasztom önmagam.

Szerelemféltés

Sietős léptekkel haladtam tova. A vérem hajtott. Minél távolabb innen! Hajamból az arcomba folyt a víz, a csontomig reszkettem átázott ruháimban. Pocsolyák loccsantak lépéseim alatt. Az utcában nem működött a közvilágítás. Sötétség rejtett. Köd takart.

Hátam mögött szirénák vijjogtak az éjszakában. A szűk sikátorban egerek motoztak a fal mellett, és egy nagyobb árny futott a sarok felé, hogy egy pillanattal később elrejtőzzön a csatornarendszerben.

Ilyen időben csak a rágcsálók, a kivert állatok és a bűnös szándékú egyedek rótták a város utcáit. Még az otthontalan csavargók is behúzódtak a kapualjakba, vagy a hidak alá.

Kezem a kabátom zsebébe mélyesztettem, az anyag hidegen, és nedvesen tapadt az ujjaimhoz, öklöm összeszorítottam a fegyver markolatán. Vacogott a fogam.

Ki vagyok én? Csatornapatkány? Kivert állat? Bűnös szándékú egyed? Egyik sem, mégis egyszerre mind a három.

Igazságot szolgáltattam ma éjjel. Akárhogy fájt, el kellett veszejtenem azt az embert, akit az életemnél is jobban szerettem. Nem maradt más választásom.

A folyó felé vettem az irányt és miután nedves sálammal gondosan letörölgettem a pisztolyt, és anélkül, hogy ujjlenyomatot hagytam volna rajta, bedobtam a gyors sodrású vízbe. Bevégeztetett.

Rosszul aludtam. Álmomban végigéltem az elmúlt heteket. Többször fuldokló zokogásra ébredtem. Saját, keserű, elveszett ordításomra.

Ancsával hónapokkal ezelőtt találkoztunk. Első látásra beleszerettem. Veszélyes játék a szerelem a mi köreinkben, eddig sikerült elkerülnöm, de most nem tehettem ellene. Később derült ki számomra, hogy Ancsa megjátszotta a szerelmet, a vágyat, azért, hogy velem bosszantsa az apját. Én meg hittem neki. Hittem a közös jövőnkben, annak ellenére, hogy az apja többször megfenyegetett.

–  Nem vagy elég jó a lányomhoz! Mit gondolsz, egy ilyennek neveltem?

Ilyennek? Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Engem is anya szült erre a kegyetlen világra, és nem farkasok neveltek, bár farkastörvények uralkodtak abban a világban, ahova tartoztam. Üzletember vagyok. Takarítószolgálatot végzek az alvilágban. Valamiből élni kell. Én sosem próbáltam finom úrnak látszani.

– Ha nem szakítasz vele, keservesen megbánod – visszhangoztak bennem a polgármester öblös szavai.

Nevetségesnek éreztem, hogy éppen engem fenyegetett. Nem volt tisztában a státuszommal, és ez nagyon meglepett. Csupán annyit tudott, hogy a sötét alakok közé tartozom. Nyilván utolsó kábítószerfutárnak titulált. Ezek szerint jól lepleztem magam.

Ancsa tudott apja fenyegetőzéseiről. Nem titkoltam előtte. Kár is lett volna, mert egyszer a nyílt utcán támadt nekem az öreg, több szemtanú előtt. Megalázott. Én mégis kitartottam Ancsa mellett. Szerettem. Az életemnél jobban. Azt hittem nincs a világon olyan hatalom, ami elválaszthatna minket.

Tévedtem.

Az apja addig furkálódott, amíg sikerre jutott. Mivel nálam célt nem talált, a lányát hajtotta uralma alá.

– Nem tudunk találkozni a héten – hívott fel tizenöt napja Ancsa, egy hideg, párás hétköznap estén.

– Baj van? – kérdeztem azonnal, mert sötét balsejtelem gyötört.

Addig a napig egyetlen randinkat sem mondta le. Pláne nem úgy, hogy az egész elkövetkező hétre előre. A fülemben lüktetett egy ér, és azt dübörögte, hogy vigyázzak, mert elkezdődött.

– Semmi baj, szerelmem – búgta a telefonba, és ezt elhiszem neki, ha mellettem áll, átölel és úgy dorombolja.

– Valahogy megoldjuk. Lopunk néhány órát, mint eddig – erősködtem. A kapcsolatunk sosem volt könnyű.

– Most ez nem fog menni. Várj, amíg jelentkezem. Várj rám türelemmel – kérte, és lecsapta a telefont.

Minden nap felhívtam, de egyszer sem vette fel a telefont. Minden nap órákat álltam a lakása előtt, hátha találkozhatunk és megmagyarázza.

Letelt a hét. Reméltem véget ér a kínlódásom. Akkor este felvette a telefont.

– Nem tudok beszélni – suttogta. – Hamarosan találkozunk, és akkor elmondok mindent – ígérte.

Hamarosan.

Odarohantam a lakásához, mint az utóbbi héten minden nap, különböző időpontokban. Éppen akkor álltam meg a szomszéd kapualjban, amikor egy taxi kanyarodott a ház elé. Ancsa érkezett. Már indultam felé, amikor egy ismeretlen férfi szállt ki mellőle. Belekarolt, és együtt indultak fel a lakásba. A férfi napokig vele maradt, ki sem mozdultak otthonról, pedig hajnaltól, késő estig dekkoltam a lépcsőházzal szembeni kapualjban. Sejtettem, hogy házhoz rendelik a kaját, mert ételfutárok sűrűn jöttek-mentek a napokban. Óránként hívtam, de nem vette fel.

Elcsigázottan, fáradtan adtam fel a jeges szélben ácsorgást. Hazamentem és döntöttem. Magamhoz vettem a fegyveremet. Rájuk törtem az ajtót. Ancsát a nappaliban találtam egy halom aktával körülbarikádozva. A fehér papírokat bepöttyözte a vére. A fickót a zuhany alatt lőttem le, a vére a vízzel együtt ömlött a lefolyóba.

Álmomban végigéltem az utolsó pillanataikat, mint egy végtelenített felvétel, úgy pörgött a szemem előtt az a néhány képkocka. Ancsa szemében a felismerés, majd a rettegés, tátott száján át bugyborékoló vér. A férfi háttal állt nekem. Énekelt. Gyorsan vége lett.

A telefonom csörgése riasztott.

– Ügyes. – Álmomból riasztva is megismertem ezt a hangot. – A Don tizenkettő harmincra vár.

– Mi a fene? – mordultam. Mit követtem el, hogy magához hívat a helyi keresztapa? Minden munkámat a legprecízebben végeztem, sosem panaszkodtak a munkámra.

– Ebédre – közölte kimérten a hang a telefonba. – Ne késs!

Megszakadt a vonal. Kábán keltem, automatikusan nyomtam a tévé távirányítójára. Az összes csatorna vezetőhírként futtatta az éjszakai mészárlást. Kávéval a kezemben leereszkedtem az ágy szélére. Az ismerős képkockákat bámultam. A felvétel és a bemutatott képek a bűntett helyszínén készültek.

– Információink szerint mindkét áldozat Weiner polgármester úr gyermeke. – A kávé a torkomon akadt, prüszkölve köhögtem szét a takarón. – A polgármester úr évek óta nem látta a fiát, aki állítólag összerúgta a port a maffiával. A fiatalember a húgánál húzta meg magát egy időre. Úgy tűnik, sikertelenül. Esélyük sem volt a menekülésre. Úgy tudjuk az alvilág egyik fejvadásza talált rájuk, és végezte ki őket.

Ági

Szilveszter délelőtt Anyám ébreszt. Hiába mondtam neki tegnap, hogy hagyjon rápihenni az esti bulira. Az ember fölöslegesen beszél, a szülők képtelenek megérteni a lényeget.

Rám szól, hogy szellőztessek és szedjem össze a szennyesem, ha azt akarom, hogy kimossa, majd rám csapja az ajtót. Töltött káposzta illata kúszik be a szobámba, megkordul a gyomrom. A reggelit lekéstem, és még legalább másfél órát kell várnom az ebédre. Ilyenkor kész szerencse, hogy tartok dugi csokit az íróasztalom fiókjába vészhelyzet esetére.

Mielőtt egy kupacba dobálom a szobámban szanaszét heverő ruhadarabokat, kinyitom az ablakot. A köd fehéren gomolyog a lakótelepi házak között, nem látok el a kis utca közepéig sem, pedig szokásommá vált lecsekkolni, ott áll-e az a fekete Audi. Várja-e Ágit?

A pasit egyszer láttam. Tök öreg ahhoz, hogy gimnazista lányok után koslasson. Megvan már vagy harminc. Mi a fenét bír Ági rajta? Remélem, nem a pénzét. Egy világ omolna össze bennem. Nem olyan lánynak ismerem.

Hogy a fickó mit bír Ágin? Több oldalas listát tudnék felsorolni. Ági tökéletes. Egyetlen hibája van, leszarja, hogy odáig vagyok érte, és kínlódom a féltékenységtől. Az igazság az, hogy nagy valószínűséggel fogalma sincs róla, min megyek keresztül az utóbbi hónapokban. Pontosan azóta, amióta megláttam az Audis csávóval. Sosem mertem elmondani neki. Vagyis egyszer.

Néhány hete összefutottunk a lépcsőházban. Edzésről jöttem, és láttam az utcasarkon a pasi kocsiját. Tudtam, hogy Ágira vár. Akkor megkérdeztem Ágit, mivel foglalkozik a pasija. Azt felelte, üzletember. Valószínűleg teljesen elment az eszem, mert undokul megjegyeztem, hogy csak nem kislányokkal üzletel? Azóta alig beszélünk Ágival, és pontosan érzem, hogy dühös rám. Akárhányszor találkozunk, vagy hívom, folyamatosan leráz, a cseten vissza sem ír. Azt hiszem, megbántottam azzal, hogy kislánynak neveztem. De ha egyszer úgy viselkedik, mint egy buta kislány. Vagy talán én viselkedem óvodásként? Meglehet. De ha egyszer féltem.

Akárhogy vágyom arra, hogy a pasi szakítson vele, tudom, az Ágit összetörné. Pedig biztos vagyok benne, hogy rövidesen megunja és eldobja. Ági abba belerokkan. Olyan törékeny, mint anyám kristálypoharai. Állandóan az orromra köti, hogy vigyázzak, el ne törjem őket. Ágira is így kellene vigyáznom, hogy valaki össze ne törje. Csak nem engedi.

Pedig ki vigyázzon rá, ha nem én? A szülei az év nagy részét egy hajón töltik. Óceánjárón dolgoznak mindketten. Ági rendszerint a huszonkét éves nővérével van itthon, de a nővére általában vagy az egyetemen van, vagy a barátjánál. Ágira senki sem vigyáz.

Talán azt gondolja – mint én –, hogy tizenhat évesen elég idős ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Van elég esze, és nem csaphatja be senki. Sokszor én is ezt gondolom magamról.

Kihajolok az ablakon, hátha jobban látok, de túl sűrű a köd, homályba vész a környék és az utca vége. Cipőkopogást hallok, odakapom a fejem. Ági az. Fekete miniszoknyája széle alig látszik a kabátja alól. Fekete harisnyában és térd fölé érő magas sarkú csizmában siet az utca vége fel. Látom rajta, hogy fázik. Minek húz miniszoknyát ilyen időben?

Akaratlanul megrándul a szám. Nyilván csak a sarokig fagyoskodik. Ott bepattan a pasija Audijába, és majd valami puccos helyen fogják tölteni a szilvesztert. Talán wellnessbe mennek, vagy valami üzletember partira, ahol a fickó úgy fogja mutogatni Ágit, mint egy trófeát, és még az is lehet, hogy Ági élvezni fogja a figyelmet.

Utána fütyülök, mielőtt eltűnne a ködben. Megtorpan, felnéz, csillogó szemmel felém int, majd maga köré fonja a karjait és fázósan beleveszik a fehérségbe. Vacog a fogam, a leheletem az arcom körül gomolyog, Ági után bámulok. Nem tudom, miben reménykedem. Talán arra várok, hogy nincs ott a kocsi. Arra várok, hogy hamarosan visszajön és elhívhatom a srácokhoz, a mi szilveszteri bulinkba. De hiába várok.

***

Megkockáztatom, fergeteges volt a szilveszteri buli, csak sajnos kevés dologra emlékszem. Azt tudom, hogy az elején folyamatosan Ágira gondoltam, ezért elhatároztam, a felejtésig fogok inni. Nem tudom, hol hallottam azt, hogy az alkohol segít felejteni. Meg azt sem, ki az, aki ezt elhitette velem.

Felejteni nem sikerült, csupán néhány mozzanat esett ki örökre az emlékezetemből. Például fogalmam sincs, miként kerültem Bálinték kertjébe, ahol telibe hánytam a rózsabokrokat, aztán meg, hogy kerültem haza.

Hunyorogva nyitom ki a szemem. Emlékszem Ágira. Arra is, hogy tegnap délelőtt lelépett a pasijával. Meglep, hogy saját ágyamban fekszem, fogalmam sincs, ezt egyedül vittem véghez, vagy segített valaki. A kabátom és a cipőm rajtam van. Izzadtságban úszom, morogva lerúgom a lábamról a cipőt, az ágy mellé hajítom a kabátom és a pulóverem. Ez a kis mozgás kikészít. Iszonyatosan fáj a fejem és háborog a gyomrom. Nincs mese, fel kell pattannom, és elérni a vécét, ha nem akarom összerókázni a szobámat. Nem sokkal később élő halottként vánszorgok vissza az ágyamba.

– Látom, jól sikerült – hallom Apa hangját a konyha felől.

Csak egy halk nyöszörgésre futja, amit akár vehet igennek is, és máris borulok vissza az ágyba.

Vad, barom dolgokat álmodok ködről, Ágiról. hullámzó tömegről, rózsabokorról. Furán forog az egész képsorozat, mintha körhintában ülne minden résztvevő, vagy csak én forgok körülöttük kábán. Néha elhomályosul az egész, máskor fókuszba kerül egy szempár, egy kézszorítás, vagy egy vicsorogva nevető arc.

Nyugtalan álomból ébredek. Fintorgom, mert izzadtsággal keveredett piaszag terjeng a szobámban. Odatámolygok az ablakhoz és kinyitom. A köd elszállt, zúzmarás hideg csap arcon. Sokáig állok ott, a fagyos levegőbe bámulok, vacogok, de nem bánom, mert végre tisztul a fejem.

Az Audi ma először parkol a ház előtt és én másnaposan tanúja vagyok, ahogy Ági kipattan a kocsiból. Integet, amíg el nem tűnik a sarkon. Vélhetőleg jobban sikerült a szilvesztere, mint az enyém. Mintha érezné, hogy figyelem, felnéz, elmosolyodik.

– Boldog új évet, Krisz! – kiáltja, mielőtt bemegy a kapun.

– Boldog új évet – mormolom, de nem valószínű, hogy meghallja.

Most már biztos, hogy az ő szilvesztere jobban sikerült, mint az enyém, és most már biztos, nem akarom tudni, mit csináltak. Kezdem érezni, hogy fázom, ezért becsukom az ablakot, és visszamászom az ágyba, de elaludnom csak hosszas forgolódás után sikerül, annak ellenére, hogy minden tagom fáj. Csak tudnám, mit csináltam az éjjel? Még mindig hullának érzem magam. Mindennek a tetejében szétvet a düh. Nem tudom, annak jobban örülnék-e, ha Ági szakítana az Audissal, de ez így most borzalmas.

Nincs kedvem felkelni, vacsorázni sem, pedig Anya kitartóan szólongat. Azt hiszem, aggódik. Írok Áginak egy üzenetet, hogy jó lenne beszélni. Nem reagál.

Azt hiszem, depressziós leszek.

***

Esélyem sincs egy ilyen pacákkal szemben. Okosabb lenne lemondani Ágiról és olyan lányokat keresni, akiknél lehet némi esélyem. Akkor is, ha egyik sem olyan, mint Ági. Messze nem ütik meg azt a lécet, amit ő.

Az is lehet, hogy már ő sem tökéletes. Megváltozott. Kerül engem. Kerül mindenkit. Csak az Audis fickó létezik számára, aki már odáig merészkedik, hogy a suli melletti kis utcában vár rá. Ági napokig haza sem jön. Aggódom, és hiába bombázom az üzeneteimmel, egyikre sem válaszol. Hiába csörgetem, fel sem veszi.

Haragszom rá. Oda akarok állni elé, a szemébe ordítani a dühömet. Mit gondol, hogy csak így eltűnik? Halálra aggódom magam miatta. Gondolom, nem érdekelné, de akkor is jobban esne, ha kimondanám. Óvodás korunk óta ismerjük egymást. Volt idő, amikor sülve-főve együtt lógtunk. Minden szabad percünket együtt töltöttük, amíg közbe nem jött az Audis ficsúr.

Hol a fészkes fenében ismerte meg? Mi a csodát mondott neki az a rohadék, hogy levette a lábáról? Ha harminc leszek, én is tudni fogom, mitől döglenek a csajok. akkorra nekem is lesz kocsim, bár valószínűleg egy használt, lestrapált jószág, de mindenesetre nekem is lesz. Ennek ellenére nem kislányok után fogok futni, mert addigra lesz állandó barátnőm. A tollamat kattogtatom. Néhány hónapja, azt hittem, Ági lesz az. Mekkora ökör voltam. Hogy tévedhettem ekkorát vele kapcsolatban? Benne csalódtam? Vagy inkább saját magamban? Nem tudom a válaszokat.

A téli szünet után úgy várom az első pénteket, mintha az életem múlna rajta. Kipurcantam hétvégére, és a tetejében szombat kora reggel edzésem lesz. Szívás.

A táskámat a vállamra dobva caplatok Ági után a hóban. Meg-megcsúszik, ahogy siet előttem. A kocsisort pásztázza. A szokott helyet. Nem veszi észre, hogy mögötte baktatok, és ugyanúgy, ahogy ő, én is az autókat fürkészem, hol vár rá a pacák. Sehol nem látom.

Ági a füléhez emeli a telefonját, majd leeresztett vállal a villamosmegálló felé veszi az irányt. Követnem kéne, de minek? A pasijához megy. Először egyedül. Hónapokig minden nap érte jött a fickó, hol a suli elé, hol haza. Ma nem.

Gonosz, kárörvendő gondolatok furakodnak a gondolataimba, miközben hazafelé csúszkálok az úton, akkor is, ha sejtem, ez mindössze annyit jelent, hogy a fickó ma történetesen elfoglalt. Elvégre üzletember. A kabátom zsebének a mélyére süllyesztem a kezem, és a cipőm orrát bámulva folytatom az utam.

Elcsalnak bulizni a haverok. Ökörködünk, és annak ellenére, hogy nem kívánom a piát, és józanul nyomom végig, egészen jól érzem magam. Bár olykor elkalandozik a figyelmem, arra számítok, Ági megjelenik a pubban a pasijával. Nem tudom, mit hiszek, nyilvánvalóan nem járnak ilyen lerobbant helyre. Mégis reménykedem. Hiába.

Hajnalban nyűgösen dobálom a sporttáskámba az edzőcuccomat. Ági jár az eszembe, akárhogy próbálom, nem tudom kiűzni onnan, pedig felkapcsolom a zenét és hangosan dübörög. Anyám rám szól, hogy halkítsam le, a szomszéd is átdörömböl, de nem érdekel.

Kedvetlenül indulok neki, zárom az ajtót és mogorván baktatok a lépcsőn. Annyira nem figyelek oda, mit csinálok, hogy kis híján átesek egy lépcsőn gubbasztó alakon. Ági az.

– Ne haragudj!

Nem győzök bocsánatot kérni, mert nyilván belerúgtam, azért zokog. Vagy már azelőtt is sírt? Nem tudnám megmondani, annyira a gondolataimba temetkeztem lefelé jövet. Odaülök mellé, átölelem. Hozzám bújik. Puha, meleg, zöldalma illata van.

Nem kérdezem, mi történt, csak magamhoz ölelem. Azt is tudom, miért nem megy haza. Szar ilyenkor egyedül az üres lakásban. Mondjuk, azt nem tudom, mitől lehet jobb, az ugyanolyan üres, hideg lépcsőházban, hacsak nem számított rá, hogy erre jövök.

– Van kedved meginni egy kakaót? – kérdezem.

Bólint.

Felnyalábolom a sporttáskámat. A mai edzést kihagyom. Fontosabb nekem, hogy vigyázzak Ágira.