A nagy kérdés

Verában már akkor megjelent az ellenérzés, amikor felvette a menyasszonyi ruháját. Hányingere támadt, és legszívesebben egy tapodtat sem mozdult volna a szobájából. Hogy a fenébe vették rá erre az őrültségre?

A nászinduló betöltötte a templomot, visszhangot vetett a falak között, Vera hosszú fehér ruhájában vonult végig a vörös szőnyegen, maga előtt tartva apró, fehér virágokból álló csokrát. Koncentrált minden lépésre, nehogy orra essen, és maga után rántsa az édesapját is.

Nem emlékezett rá, miként került ide az édesapja. Igazából megfoghatatlanul motoszkált benne egy gondolat arról, hogy miért zavaró az apja jelenléte, de sehogy sem tudta megfogalmazni, miért nem kéne itt lennie. Mégis hol kéne lennie, ha nem itt?

A padsorokban a násznép mosolygó arccal figyelte bevonulását. Az anyja és a nagynénje vászonzsebkendővel törölgették a szemüket. Vera nem értette, miért sírnak, de úgy zokogtak, mintha nem is esküvőn, hanem temetésen lennének. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy ki halt meg?

Az oltár előtt a pap kitárt kézzel várta, de Tomit nem látta sehol. Vera ide-oda kapkodta a szemét, szíve felugrott a torkába, kényszerítette magát, hogy továbbmenjen, ugyanúgy, ahogy az esküvői próbán. Jobb, bal. Egyik lábat a másik után. Lassan, felemelt fejjel. Kényszerítette a mosolyt az arcára, nehogy észrevegye bárki, hogy elbizonytalanodott.

Tomi nem olyan vicces fiú, hogy poént csináljon egy ilyen komoly helyzetből. Talán csak az oszlop mögé húzódott, azért nem látja, és senki sem szólt neki, hogy rossz helyen áll.

– Látod? – kérdezte az édesapját, aki olyan büszke volt még az imént, hogy az oltárhoz kísérheti.

Nem érkezett válasz. Vera elfordította a fejét. Egyedül állt a padsorok elején. Mikor tűnt el mellőle az édesapja? Hiszen itt sem kellett volna lennie. Meghalt. Tizenöt éve. Amint rájött erre, teljesen bepánikolt. Kiverte a víz, a szája remegett, és a csokor szárába mélyesztette szépen manikűrözött körmét. A papra emelte a pillantását, hátha erőt meríthet belőle, de az oltár előtt csupán egy fekete, elszenesedett alakot látott. Fekete arcából vicsorogva tűntek elő a fogai. A virágcsokor a vörös szőnyegre hullott.

Vera megpördült. Körülötte a vendégek rohadástól foszladozó arccal kaptak felé. Kezükön a bőr cafatokban lógott és Vera orrát megtöltötte a romlott hús bűze. Öklendezve fuldokolt.

Saját sikolyára ébredt. A mellkasára, mintha valaki ráült volna, alig kapott levegőt, a pizsamája nyirkosan a bőrér tapadt. Amikor erős ujjak fonódtak a vállára, Vera az ágy szélére húzódott, ijedten bámult maga elé.

– Semmi baj! – nyugtatta Tomi csendesen.

Vera továbbaraszolt az ágy támlája felé és a lehető legkisebbre húzta össze magát. Nehezen tért vissza az álomból. Kábán érzékelte, hogy Tomi tiszta pizsamát nyújt felé, automatikusan cserélte le, majd bújt oda a férfi ölelésébe, de megnyugodni nem tudott.

– Elmeséled? – simogatta meg a haját a férfi.

Vera behunyta a szemét és mélyet sóhajtott.

– Nem tudom.

Tomi elfogadta, és nem faggatta tovább.

– Fel kellene keresned egy pszichológust. Aggasztó, hogy miden éjjel sikoltozva, és csatakosan ébredsz. Ez nem normális. Jobb lenne rájönni, mi okozza.

Vera az ajkába harapott és nem mondta meg, hogy pontosan tudja, mi okozza. Ha Tomi kicsit gondolkodna, ő is azonnal rájönne, mikortól vannak rémálmai. Pontosan három hete hallotta meg, hogy Tomi Balázzsal, a legjobb haverjával a lánykérésről beszél. Verát akkor is kiverte a víz. Tominak tudnia kellene, hogy ő erre nincs felkészülve. Eddig olyan tökéletesen megértették egymást, Verának mondania sem kellett, Tomi akkor is értette. Mi változott?

Verának aznap éjjel kezdődtek a rémálmai. Mindig esküvővel indult és fuldoklással végződött, ő pedig csurom vizesen, sikoltva ébredt. Ha Tomi még mindig ugyanúgy értené, mint régen, akkor nem tenne fel kérdéseket, nem jönne a pszichológussal, meg ehhez hasonló baromságokkal, hanem egyszerűen csak belenyugodna, hogy nem házasodnak össze. Vajon mikor akarja megkérni a kezét? Valentin-napon? Az már csak két éjszaka. Vera szentül meg volt győződve arról, hogy addigra belehal a csalódásba. Nem gondolta, hogy ennyire félreismerte Tomit.

Végül mégsem halt bele, Tomi unszolására felhívott egy pszichológust, és wellnessbe mentek Valentin- napozni, ugyanúgy, ahogy eddig minden évben. Ezt az ürügyet találták ki, hogy megléphessenek a munkahelyükről és kellemesen eltölthessenek egy hosszú hétvégét távol a rohanó várostól. A lányok az irodában hetekig húzták miatta Verát, de ez a cseppnyi kellemetlenség megérte, hogy néhány napra elvonulhassanak a világ elől.

– Ne foglalkozz velük. Csak irigykednek – mondogatta Tomi, amikor a kocsiban Vera elmesélte, hogy ismételten évődtek rajta a csajok. – Gondolom, senki nem tiltja meg nekik, hogy néha ők is lelépjenek.

Mivel a szállodában gyertyafényes, pezsgős rendezvényt szerveztek, nem hagyhatták ki. A levegőben szív alakú lufik lengedeztek, a falakon papír szívecskék díszelegtek, és az egész kötelező édes-bájos cukormázassága agyonnyomta Verát. Becsukta a szemét, ahogy leereszkedett a székre, és igyekezett Tomi borostás, rosszfiús képére összpontosítani. A férfi vigyorogva ült le Verával szemben.

– Nagyon utálod?

– Utálom a szívecskéket – morogta Vera.

– Menjünk máshová?

– Most már mindegy – vonta meg a vállát. – Legalább kipróbáljuk milyen a gyertyafényes, pezsgős vacsora lufik, és olvadozó szerelmespárok között. Még az is lehet, hogy nem lesznek tőle rémálmaim – fintorogta.

Tomi előrehajolt.

– Szeretnék kérdezni valamit.

Vera szíve egy pillanatra megállt, majd eszeveszett dobogásba kezdett.

„Kérlek, ne!” – lüktette folyamatosan a fülébe. A szívecskék, a csöpögős zene, meg a hányingert keltő romantikus hangulat mellé már nem viselné el, ha Tomi előállna egy lánykéréssel.

A férfi arcán várakozó mosolyt és izgalmat vélt felfedezni. Verának a kellemes meleg ellenére, felállt a szőr a karján. Mivel nem válaszolt, Tomi folyatta.

– Te is úgy gondolod, hogy remekül megvagyunk együtt?

Vera kortyolt a pezsgőjéből, hogy leküzdje a torkában képződő száraz, porszerű gombócot.

– Nem hiszek az életre szóló szerelemben – válaszolta rekedten.

– Tudom. De ha megígérem, hogy…

– Neharagudjdeakkorsemmegyekhozzádfeleségül – hadarta egy szuszra Vera és felhajtotta a pohár tartalmát.

Tomi hátradőlt a széken.

– Nem terveztelek feleségül kérni.

– Nem? – ámult el Vera és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Egy világ omlott volna össze bennem, ha megteszed.

Tomi felnevetett, és újratöltötte Vera poharát. A pezsgő habja a terítőre csordult.

– Kaptam egy állásajánlatot Norvégiában, és szeretném, ha velem jönnél.

– Norvégiában?

Tomi bólintott.

– Velem jössz? – Vera a pezsgőspoharát tologatta. Tomi megsimogatta a lány arcát, az álla lá nyúlt és gyengéden felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Megígérem, hogy elengedlek, ha el akarsz menni, és semmit sem kényszerítek rád, amit nem akarsz. Így velem jössz?

– Mikor?

– Hamarosan. Március elsejétől lép életbe a szerződésem. De májusban mindenképpen hazajövünk. Balázs esküvőjére.

– Balázs esküvőjére? Erről beszéltetek három hete?

Vera őrjöngeni tudott volna. Balázs esküvője miatt voltak rémálmai? Tomi bólintott.

– Megkért, hogy legyek a tanúja. Én pedig megkérlek, hogy rájuk ne fogadjunk a „tippeljük meg, mikor fognak elválni” című játékodon. Balázs a legjobb haverom, és szeretném, ha sikerülne neki.

– Pedig az egy izgalmas játék. Amúgy tartozol nekem egy tizessel. Réka és Andor két évig sem bírták együtt.

– Honnan tudtad, hogy bedobják a törölközőt?

– Nem illettek össze. Ez nyilvánvaló volt. Balázsnak mondjuk…

– Ne! – vágott közbe Tomi. – Őket hagyjuk ki a játékból.

Vera megvonta a vállát, és felemelte a poharát.

– Balázs esküvőjére!

Tomi az övéhez koccintotta a poharát.

– Norvégiára.

Vera a gyertya lángjába bámult.

– Klassz, hogy elviselsz.

– Klassz, hogy hagyod, hogy elviselhesselek – válaszolta Tomi, megfogta a kezét. – Na, húzzunk innen, mielőtt bekattanunk.