Hősöm

Bálint névnapját ünnepeljük. Tizenhárom évet vártam, hogy beválthassam az ígéretemet, és vele ugorhassak.

Nem fordítunk különösebb figyelmet a szerelmesek napjára, hiszen nekünk minden nap Valentin-nap. Egyetértünk abban, hogy valójában a virágboltosok találták ki ezt az egész felhajtást, hogy feldobják az év eleji időszakot. Emellett kétségkívül az elhanyagolt férjeknek is lehetett köze hozzá, így némi kufirchoz juthatnak pár szál hervadt virágért vagy csokoládészívért cserébe. Ja, és akár duplázhatnak a szeretőjükkel. Ettől baromi romantikusnak érezhetik magukat. Bálint ugyanígy gondolja.

Mi csupán névnapozunk. A kisrepülőgép motorzúgásában egymás kezét szorongatva összebújunk, mint a kamaszok az első szerelem idején. Örökké boldoggá akarom tenni, mert tizenhárom éve bebizonyította, mennyire szeret. Megérdemli, hogy végre valóra váltsam az álmait. Megcsókolja a hajam, felnézek rá, mire elmosolyodik. Talán ő is ugyanarra a réges-régi Valentin-napra gondol.

Huszonkét éves voltam, de akkor mégsem dobott fel a kora reggeli dugás. Alig értem be az irodába, Zoltán rögtön hivatott. Néhány éve még boldoggá tett, hogy sikerült a jóképű, jótestű, agyafúrt főnökömet az ujjam köré csavarnom. Mára rájöttem, buta csitri voltam, akit kihasznált. Akaratgyenge kislányként évekig vergődtem béklyóimban megmentő hősömre várva.

Emlékszem, az íróasztal feltörte a derekam, szögletei vörös csíkokat hagytak a bőrömön, és a falióra másodpercmutatója kínkeservesen vánszorgott. Figyeltem Zoltán arcát, teste rándulásait. Nehezemre esett eljátszani az orgazmust. Némán, összeszorított foggal vártam a végét. Zoltán észre sem vette. Megkönnyebbültem, amikor végre lekászálódott rólam. Nem tudom, mit tettem volna, ha rajtam esik össze.

Gyűlöltem az egészet. Hetek óta próbáltam véget vetni a viszonyunknak, de a szakítási kísérletem ismételten egy elkapkodott, gyenge numerával végződött. Ráadásul csupán számára hozott kielégülést. A ceruzatartón fennakadt, szakadt, fekete csipkére bámultam, és kimondhatatlanul üresnek éreztem magam.

Zoltán meg sem várta, hogy leszálljak az íróasztaláról.

– Rendelj a feleségemnek néhány szál vörös rózsát, valami Valentin-napi bugyutácska szöveggel, had örüljön.

Felhúzta a sliccét, és belevetette magát a bőrfoteljébe. Felhajtotta a maradék méregerős kávéját, amit reggel vittem be neki. Szándékosan túlcukroztam, hogy ne érezze benne az idegen ízt. Morgott miatta, de azért apránként megitta. Bekapcsoltam a melltartómat, megigazítottam a blúzomat, és lesimogattam a szoknyámat. Szó nélkül felmarkoltam a bugyimat és elindultam kifelé.

– Várj egy pillanatot.

Megdermedtem az ajtóban, hátrafordultam a fiók nyikordulására. Óriásdobozos bonbont csúsztatott át az íróasztalon.

– Ha már Valentin-nap van, és úgy indítottuk a napot, ahogy ehhez illik…

– Nem fogadhatom el.

– Megdolgoztál érte. – Azt hitte vicces. Rohadtul nem voltam humoromnál. – Na! Vedd már el. Minden nő imádja a csokoládét.

– Vidd haza a feleségednek.

– Ő reggel megkapta a magáét. Ez a tied. Mogyorós. Szívek is vannak rajta! Látod?

– Nem vagyok vak.

Légzése elnehezült, arca megrándult. Elkaptam a dobozt az asztalról, közben lelöktem a telefont a szőnyegre, elég messzire ahhoz, hogy ne érhesse el. Bevágtam magam után az ajtót, hogy ne lássam a vergődését, esélye se legyen szólítani. A bonbont az íróasztalomra dobtam, és besurrantam a mosdóba. Vizet fröcsköltem az arcomba, vettem néhány mély lélegzetet. Hát megtettem.

Megijesztett, hogy Bálint, a marketingesek főnöke az íróasztalom sarkán ülve várt. Nem számítottam rá ma reggel. Ronda, kigyúrt, balhés fickó, sebhelyekkel tarkítottan golyófejű. Kedveltem.

– A főnök bent van? – Megbökte a dobozt, miközben leszállt az asztalomról. – Nem tudja, hogy allergiás vagy a mogyoróra?

Zoltán nem vette a fáradtságot, hogy megjegyezze. Nyilván nem érdekelte az életem, csak a testnyílásaim, amibe belevághatta a farkát.

Kinyitottam a csokoládét, és megkínáltam Bálintot. Hosszan válogatott, mire kivett egyet.

– Finom. Kár, hogy nem ehetsz belőle.

– Elviheted.

Rendszerint Bálint fogyasztotta el a Zoltántól kapott édességeimet. A főnökömnek mindig sikerült meglepnie, mert rádöbbentett, hogy fogalma sincs rólam. A szülinapomat összekeverte valamelyik gyereke születésnapjával. Konkrétan leszarta, mikor tartom a névnapomat, és amikor gondolt egyet, véletlenszerűen elém tette a mogyorós borzalmait. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Hónapok óta készültem rá.

Bálint megérintette a karom.

– Neked legalább jó? – Beharaptam a szám, nem értettem, miért lábadt könnybe a szemem. – Jobbat érdemelnél.

Elengedett és szinte azonnal hátrébb lépett. Hiányzott az érintése. Vágytam egy baráti ölelésre. Köhintettem párat, mert úgy éreztem a torkomban képződő gombóctól nem lennék képes megszólalni. Fülemhez emeltem a kagylót. A szívem feldobbant, amikor Zoltán nem vette fel. Nem tudom, miért mondtam mégis Bálintnak, hogy szabad a pálya. Vajon már akkor reménykedtem a megváltásban?

Elmosolyodott, mire a szívem buta sztepptáncot lejtett a mellkasomban. A remény dallamára lüktetett.

– Imádlak, Rika. Eljössz velem ejtőernyőzni?

Folyton ilyesmivel húzott. Hegyet mászni, meg bungee jumpingolni hívott. Akkor először fordult meg a fejemben, hogy komolyan gondolta, én meg folyamatosan lekoppintottam.

Gyorsabban végzett odabent, mint én. Szokatlanul idegesnek tűnt. Persze nem lepett meg, tekintettel arra, ami odabent fogadta. Megrándult a szája széle, odalépett az asztalomhoz és rátámaszkodott. Egész testében remegett. Láttam rajta, hogy tudja, hogy én voltam.

– Ígérd meg, hogy bármi lesz is, egyszer eljössz velem ejtőernyőzni.

Abban a helyzetben bármit megígértem volna neki, hogy megmentsen. Így váltunk cinkostársakká egy életre.

Tizenhárom év múlt el, mire sikerült összehoznunk.

Együtt ugrunk. Ujjaim a tenyerébe simulnak. Bízom benne. Életem legszebb ajándékát adta nekem azzal, hogy elvitte a balhét. Vállalta a börtönt. Helyettem.