Maradj otthon!

Összezárva

Korán vacsoráztak, mert utána még mindketten dolgoztak néhány órát, mielőtt lepihentek volna egy film mellett, leeresztve a napi stresszt. A nap még bekandikált az ablakon, fénycsíkot rajzolt a falakra. A közeli fákon madarak csivitelése hallatszott be a bukóra nyitott konyhaablakon.

– Egy időre ideköltözik Gergő – mondta Máté, miközben a szalvétáját az üres tányérra dobta.

Rita elkerekedett szemmel bámult rá.

– Ezt te sem gondolod komolyan!

– Gondok vannak a munkahelyén – magyarázta Máté. – Elfogadta, hogy felmondják az állását, mert így legalább munkanélküli segélyt kap egy ideig.

– Gondolom jobb, mint a fizetés nélküli szabadság – bökte ki Rita. Kitolta maga alól a székét és a tányérokat csörömpölve a mosogatóba rakta.

– Tegnap beszéltünk, kikérte a véleményemet.

Máté volt a család gazdasági szakembere. Anyagi ügyekben ő adta a leghasználhatóbb tanácsokat.

Rita lepakolta az asztalt. Gondosan becsomagolta a magvas kenyeret, amit maga sütött, már évek óta. Lefóliázta a felvágottakat, bedobozolta a zöldségeket, majd becsapta a hűtőajtót. Bosszantotta, hogy Máté ezalatt az idő alatt nem mondott többet.

– Kinek az ötlete volt, hogy ideköltözzön? – kérdezte végül csípőjét a konyhapultnak támasztva, a mellén összefonta a karral.

Máté hátradőlt a széken, megsimogatta az állát, a borostája sercegett a tenyere alatt.

– Nem tudjuk megmondani, meddig tart ez az egész. Hónapokkal, talán fél évvel is kalkulálnunk kell. Gergőnek össze kell húznia magát. Nem maradhat abban a piszkosul drága albérletben, anélkül, hogy adósságba ne keveredne. Nem mehet vissza a szüleinkhez sem ebben a helyzetben. Ez nyilvánvaló.

– Akkor is lehetetlen, hogy ideköltözzön! – tiltakozott Rita. –. Így is szűkösen vagyunk, mióta mindketten itthon dolgozunk.

– Elfér a kisszobában.

Rita lehuppant a székre.

– De hát az a gyerekszoba.

– Viszont nincs gyerekünk.

– Egyelőre.

Máté elmosolyodott, és megfogta Rita kezét. Szeretettel megsimogatta a kézfejét, és az ujjait.

– Az elkövetkező fél évben nem is várható – mondta szelíden.

– Meg kellett volna beszélned velem, mielőtt döntesz.

– Most beszélünk róla. Különben meg néhány éve a te öcséd is itt lakott. Fél évig.

Rita szeme könnybe lábadt.

– Más volt a helyzet.

– Tudom. Nem is akartam előhozakodni ezzel! – mentegetőzött Máté.

– Mégis megtetted! És mielőtt elfelejtenéd, ő is te kérted, hogy költözzön ide. Én meglettem volna egyedül, amíg Japánban voltál. Semmi bajom nem lett volna!

– Tudom. Persze, hogy tudom, de nyugodtabban hagytalak itt, hogy vigyázott rád.

Rita felpattant az asztaltól, megengedte a mosogató felett a vizet, felvette a szivacsot és erőteljesen dörgölni kezdte a tányérokat.

– Biztos van más megoldás is! – hajtogatta. – Olyan, ami mindhármunknak kedvezőbb.

– Nem gondoltam, hogy ennyire ellene leszel – sóhajtotta Máté. – Úgy tűnt kedveled az öcsémet.

– Kedvelem – mondta Rita és a csöpögtetőbe helyezte a tányérokat.

– Akkor nem lesz gond. Igazából Gergőt is nehezen beszéltem rá, hogy ideköltözzön. Nem akar kellemetlenséget okozni. Hiába mondtam neki, hogy semmi kellemetlenséget nem okoz ezzel.

Rita csörömpölve vágta az evőeszközöket a szárítóra.

– Mégis okoz.

– Ne csináld a fesztivált, Rita! Gergő ide fog költözni. És mivel így is kellemetlen neki, elvárom tőled, hogy szeretettel fogadd! Ne éreztesd, hogy számodra ez teher. Persze nem is értem, mi bajod van.

Rita megfordult és egy száraz, tiszta konyharuhába törölte a kezét.

– Nem fogom éreztetni – suttogta.

Gergő hétvégén költözött be hozzájuk szégyenlős mosollyal. Zavartan pakolt ki a kisszobában.

– Köszönöm! Ígérem, nem fogok gondot okozni!

– Csak érezd magad otthon! – veregette vállon Máté, és megölelte.

Rita a sarokba húzódott a laptopjával, és igyekezett a munkájára figyelni. Néhány nap múlva kénytelenül el kellett ismernie Máténak, hogy az öccse „kész főnyeremény”. Gergő hasznossá tette magát. Miközben Rita és Máté dolgozott, ő ebédet készített. Kimondottan jól főzött, és odafigyelt Rita ételallergiájára is. Eltakarított maga után, mosogatott. Csillogott a konyha. Emellett mosott, vasalt, úgy viselkedett, mint egy első osztályú házvezetőnő.

Rita mégis kerülte. A lehető legfeltűnésmentesebben próbálta csinálni, de látta Máté fürkész pillantását. Tudta, ha ezt tovább folytatja, akkor a férje hamarosan magyarázatot követel a viselkedésére, és ő nem tudott volna ésszerű indokot felhozni a viselkedésére.

Felállt a laptopja mellől, kiegyenesítette a derekát, végzett néhány nyújtógyakorlatot, és kiment a konyhába egy pohár vízért. A rádióból a legújabb sláger szólt, és hiába volt kitárva az ablak, a kis helyiséget betöltötte a dinsztelt hagyma illata. Amikor Rita belépett, Gergő felnézett a tűzhely mellől.

– Azt mondtad, szar a házasságotok, hogy kihűlt, és már csak vergődtök – mondta visszafojtott hangon.

Rita letekerte az ásványvizes palack tetejét, teletöltött egy poharat.

– Azt mondtam.

Gergő lezárta a gázt és odalépett Rita elé.

– Elhittem neked. Viszont ő másképp beszél rólatok.

Megsimogatta Rita arcát. Hagymaszaga volt a tenyerének. Rita elrántotta a fejét.

– Vissza kell mennem!

Gergő nem engedte. Átölelte a derekát, magához húzta, és apró csókokat hintett a hajára.

– Hiányzol!

Rita kibontakozott az öleléséből.

– Ne csináld ezt! Bármikor kijöhet!

– Dolgozik!

– Egy ajtóval odébb – figyelmeztette Rita.

Gergő újra felé lépett.

– Amikor beletemetkezik a táblázataiba, semmi más nem érdekli!

Rita kitért előle a szűk kis konyhában. A konyhapult az útját állta.

– Ne kísértsd az ördögöt! – kérte a férfit.

Gergő odatámaszkodott Rita két oldala mellé a pult márványfelületére és egyenesen a nő szemébe nézett. Lehelete csiklandozta Rita arcát.

– Belehalok éjjelente, amikor hallak benneteket – mondta rekedten.

Rita szeme tágra nyílt. Az arcába vér szökött és a mellkasa egyre hevesebben emelkedett és süllyedt.

– Te hallgatózol?

Gergő szomorkásan elmosolyodott.

– Nem kell hallgatóznom. Rohadt vékonyak a falak. Persze Máté mondta, hogy ezerrel dolgoztok a babán.

Rita a férfi mellkasára fektette a tenyerét, és megpróbálta eltolni magától.

– Engedj vissza! – kérte vékony, reszkető hangon.

Gergő ellépett előle, és karba font kézzel bámult rá.

– Mondd, mi változott?

Rita megragadta a poharat.

– Ide költöztél!

– Köztetek?

Rita hátrált pár lépést. Gergő megrázta a fejét és visszalépett a tűzhely mellé. Meggyújtotta a gázt.

– Ne haragudj! – mondta miközben megkevergette a hagymát. Nem nézett Ritára. – Én képzeltem bele többet.

Rita visszamenekült a szobába. Máté felnézett a számítógépe mellől és elvigyorodott.

– Örülök, hogy mégis tudtok miről beszélgetni! Gergő jó srác, és én örülök, hogy végre szóba állsz vele.

Rita szája kiszáradt, belekortyolt a vizébe és leroskadt a sarokba. Hosszan meredt a képernyőre.

Maradj otthon!

Tűréshatár

Zihálok. A paplan összegyűrődött alattam. Az ágy szélére húzódom, majd lecsusszanok a vastag szőnyegre. Átölelem a térdem, a sarokban megkeresem a sárkány formájú repedést. Koncentrálok a halványsárga falon a fekete vonalakra. Megpróbálok nem gondolni az ágyon elterülő alakra.

Belégzés. Bent tart. Lassú kilégzés.

Mint valami elbénázott meditációs gyakorlatban. Egészen addig bámulom a mintát, és lélegzem, amíg végre megnyugszom. Újra egyenletesen veszem a levegőt. A felhők mögül előbújik a nap. Betűz az ablakon. Hunyorgásra késztet. Megcsillan a láncra fűzött metszett üvegen. Valami feng shui baromság miatt akasztottam fel, amikor még hittem a békés, boldog otthonban. Azóta is ott lóg. Összeszedi a port.

Lassan jut el a tudatomig, hogy még mindig dübörög a zene. Ahányszor Feri lazításra vágyott, mindig maximális hangerőre kapcsolta, gondolom, hogy a szomszédok ne hallják a puffanásokat, a sikolyokat, ami a másfél szobás otthonunk részévé vált az utóbbi hetekben. „Maradj otthon!” Szerintük ott van az ember a legnagyobb biztonságban.

Hányni tudnék a szlogentől.

Feri elviselhetőbben viselkedett, amikor nem voltunk egész napra összezárva. Jobban kezeltem a helyzetet, amikor még bejártunk dolgozni a munkahelyünkre, és ő esténként sörözni ment a haverokkal. Nem hittem, hogy valaha visszasírom azokat az időket. A kocsmai verekedésekből megérkezett férfit, a rám zúduló megalázó fröcsögésével. Nemrég még elviselhetetlennek éreztem.

Egy hónapja itthon vagyunk. Összezárva. Két hete telt be nálam a pohár. Feldagadt arccal ordítottam: Vége! Elhagyom. Egyenes akartam lenni. A szemébe mondani. Ököllel esett nekem, belém rúgott, és otthagyott nyüszíteni a konyhakövön. Már abban a pillanatban megbántam, hogy nem pakoltam össze a ruháimat, a laptopomat, nem léptem le szó nélkül az éj leple alatt, amíg aludt. Amióta elmondtam, mire készülök, még jobban eldurvult a helyzet.

Bezárt. Eldugta a kulcsomat, a telefonomat, mondván úgysincs rájuk szükségem, hiszen home office-ban nyomom. Ő is itthonról dolgozott állandó felügyelet alatt tartott. Ellenőrizte a beszélgetéseimet, hallgatózott, szétkapcsolt, ha segítséget kértem.

Tegnap este végső elkeseredésemben dugtam a filéző kést a párnám alá. Nem hagyhattam tovább tétlenül, hogy agresszivitással demonstrálja, ő az úr a házban, és jobban teszem, ha megalázkodom előtte. Jobban teszem, ha megtanulok hallgatni, és megtanulok tűrni.

Megtettem. A ruháim ragacsosan, bűzösen tapadnak a bőrömhöz. Elborzadok magamtól.

Ez lennék én?

Ez lennék igaz valómban?

Lassan felemelkedek a szőnyegről. Felszisszenek, visszacsuklom. Végül erőt veszek magamon, csak azért is talpon maradok. Szédelegve megfordulok. A lepedőn virág formájú vérfolt sötétlik. Gyönyörű ravatal.

Lekapcsolom a dübörgő zenét, kilépek az erkélyre. Azon gondolkodom, ha kiugranék a negyedikről, vajon túlélném-e? A madarak csicsergése visszaránt gondolataim sötét erdejéből. Az erkélyünk sarkában nevelgetett törpemeggyfánk virágainak édeskés illata beborít. Marokszám tépem a fehér szirmokat, telepettyezem vele az ágyunkon alvadó vértócsát.

Nem tudom, hívjam-e a mentőket, a rendőrséget? Vagy lelépjek szó nélkül, bezárva az ajtót, magára hagyva a lakást Ferivel? Ilyen vészterhes időkben nyilván a hatóságok nem érnek rá az én csip-csup dolgaimmal foglalkozni.

Becsukom a kisszoba ajtaját, és vértől mocskosan bekucorodom a nappali kényelmes foteljébe. Amíg átgondolom, hogyan tovább, kiélvezem a lakás szokatlan csendjét. Behunyom a szemem. Milyen békés lett hirtelen a világ. Talán ez az otthon melege. Meglehet, nem is olyan ostobaság a feng shui.

Maradj otthon!

Kiszolgáltatva

Nem értem a matekot. Anyu hosszan magyarázza. Sokkal türelmesebb, mint Ildi néni, sokkal jobban is magyaráz. Szeretem ezt az itthon tanulósdit. Mert Anyu velünk van. Nincs munkája, de én nem bánom, mert sokkal többet tud velem lenni.

Kapu nyílik, kocsi gurul be az udvarba. Zoli apu jött. Zoli apu nem szeret minket, Nikit meg engem, és utálom, hogy Zoli apunak kell szólítani, amikor ő nem is az igazi apukám. Az igazi apukám Berlinben lakik az új családjával. Megengedte, hogy meglátogathassuk Nikivel az új gyerekét. Ha vége lesz ennek a vírusos betegségnek. Akkor majd igaziból láthatom az öcsémet. Nem csak képeken. Anyu azt mondja, az apukám biztosan örül, hogy fia született, mert eddig csak kislányai voltak. Én és Niki. De én azt hiszem nekünk is örült, még akkor is, ha nem voltunk fiúk. Biztos nem azért keresett másik családot, mert szomorkodott, hogy lányok vagyunk. Vagy mégis?

Becsapódik a bejárati ajtó. Anyu összerezzen.

– A vacsora – suttogja.

Megsimogatja a hajamat, mosolyog. De ez nem igazi mosoly, mert a szeme ijedt, csak a száját húzza el. Ismerem.

Veszekednek a vacsorán. Mert, ha Zoli apu éhes, akkor ideges. Különben mindig ideges, mindig sokat iszik, és attól verekedős lesz. Bentről hallgatózom. Nem értem Anyu miért nem mondja meg az igazat, hogy velem tanult és lehetetlenség két dologra összpontosítani, amikor a matek olyan nehéz. Különben vacsorát készíteni nem olyan bonyolult. Még én is tudok meleg szendvicset csinálni. Nem értem Zoli apu mitől olyan ingerült. Kidugom a fejem az ajtón. Ordítja, hogy ez az ő háza, ő keres ránk, és ha Anyunak nem tetszik a rendszer, akkor mehet a hattyúival a híd alá.

Összeszorul a gyomrom, mert tudom, Anyu hattyúi mi vagyunk Nikivel. Nem akarok a híd alá menni csak azért, mert Anyu késik a vacsorával, és ezért Zoli apu mérges. Anyu sem akar a híd alá menni. Csendben sürgölődik a konyhában, a fejét lehajtja, a haja az arcába lóg. Sír.

Zoli apu elővesz egy üveg sört a hűtőből. Anyu mellé csap a konyhapultra: igyekezzen már, mitől ilyen tehetetlen? Megkérdezi, Niki itthon van-e. Meg, csavargott-e?

Pedig tudja, Anyu nem engedi Nikit sehová. Iskolába sem lehet menni, bandázni sem lehet. Nikinek elég rossz most, mert az egész nyolcadikos buli elmarad. Nem lesz ballagása, sem bankettje. Semmi izgalmas, amiért várta a nyolcadikat. Jövőre meg kollégiumba megy. Azt mondja, muszáj. Nem maradhat tovább velünk. Zoli apu házában. Azt is mondja, ne féljek. Én kicsi vagyok, szerencsére csúnya kis béka. Nekem nem lesz bajom. Különben is mire tizenkettő leszek, ő már dolgozni fog, és elvisz innen. Engem is meg Anyut is. Csak addig tartsunk ki!

Tudom, úgy lesz. Mert Niki mindig megtartja a szavát. De most a szobájában van. Olyan csendben, mintha nem is lenne itthon, de Zoli apu mégis rátöri az ajtót. Mert tudni akarja, tényleg itthon van. Amíg az ő kenyerét eszi, addig nem csavaroghat, nem kurválkodhat, mert ő megtanítja neki, milyen a magyarok istene, ha nem bír a vérével.

Anyu válla megroggyan. Félek. Bebújok a szekrénybe a kabátok mögé, befogom a fülem, hogy semmit se halljak.