Maradj otthon!

Tűréshatár

Zihálok. A paplan összegyűrődött alattam. Az ágy szélére húzódom, majd lecsusszanok a vastag szőnyegre. Átölelem a térdem, a sarokban megkeresem a sárkány formájú repedést. Koncentrálok a halványsárga falon a fekete vonalakra. Megpróbálok nem gondolni az ágyon elterülő alakra.

Belégzés. Bent tart. Lassú kilégzés.

Mint valami elbénázott meditációs gyakorlatban. Egészen addig bámulom a mintát, és lélegzem, amíg végre megnyugszom. Újra egyenletesen veszem a levegőt. A felhők mögül előbújik a nap. Betűz az ablakon. Hunyorgásra késztet. Megcsillan a láncra fűzött metszett üvegen. Valami feng shui baromság miatt akasztottam fel, amikor még hittem a békés, boldog otthonban. Azóta is ott lóg. Összeszedi a port.

Lassan jut el a tudatomig, hogy még mindig dübörög a zene. Ahányszor Feri lazításra vágyott, mindig maximális hangerőre kapcsolta, gondolom, hogy a szomszédok ne hallják a puffanásokat, a sikolyokat, ami a másfél szobás otthonunk részévé vált az utóbbi hetekben. „Maradj otthon!” Szerintük ott van az ember a legnagyobb biztonságban.

Hányni tudnék a szlogentől.

Feri elviselhetőbben viselkedett, amikor nem voltunk egész napra összezárva. Jobban kezeltem a helyzetet, amikor még bejártunk dolgozni a munkahelyünkre, és ő esténként sörözni ment a haverokkal. Nem hittem, hogy valaha visszasírom azokat az időket. A kocsmai verekedésekből megérkezett férfit, a rám zúduló megalázó fröcsögésével. Nemrég még elviselhetetlennek éreztem.

Egy hónapja itthon vagyunk. Összezárva. Két hete telt be nálam a pohár. Feldagadt arccal ordítottam: Vége! Elhagyom. Egyenes akartam lenni. A szemébe mondani. Ököllel esett nekem, belém rúgott, és otthagyott nyüszíteni a konyhakövön. Már abban a pillanatban megbántam, hogy nem pakoltam össze a ruháimat, a laptopomat, nem léptem le szó nélkül az éj leple alatt, amíg aludt. Amióta elmondtam, mire készülök, még jobban eldurvult a helyzet.

Bezárt. Eldugta a kulcsomat, a telefonomat, mondván úgysincs rájuk szükségem, hiszen home office-ban nyomom. Ő is itthonról dolgozott állandó felügyelet alatt tartott. Ellenőrizte a beszélgetéseimet, hallgatózott, szétkapcsolt, ha segítséget kértem.

Tegnap este végső elkeseredésemben dugtam a filéző kést a párnám alá. Nem hagyhattam tovább tétlenül, hogy agresszivitással demonstrálja, ő az úr a házban, és jobban teszem, ha megalázkodom előtte. Jobban teszem, ha megtanulok hallgatni, és megtanulok tűrni.

Megtettem. A ruháim ragacsosan, bűzösen tapadnak a bőrömhöz. Elborzadok magamtól.

Ez lennék én?

Ez lennék igaz valómban?

Lassan felemelkedek a szőnyegről. Felszisszenek, visszacsuklom. Végül erőt veszek magamon, csak azért is talpon maradok. Szédelegve megfordulok. A lepedőn virág formájú vérfolt sötétlik. Gyönyörű ravatal.

Lekapcsolom a dübörgő zenét, kilépek az erkélyre. Azon gondolkodom, ha kiugranék a negyedikről, vajon túlélném-e? A madarak csicsergése visszaránt gondolataim sötét erdejéből. Az erkélyünk sarkában nevelgetett törpemeggyfánk virágainak édeskés illata beborít. Marokszám tépem a fehér szirmokat, telepettyezem vele az ágyunkon alvadó vértócsát.

Nem tudom, hívjam-e a mentőket, a rendőrséget? Vagy lelépjek szó nélkül, bezárva az ajtót, magára hagyva a lakást Ferivel? Ilyen vészterhes időkben nyilván a hatóságok nem érnek rá az én csip-csup dolgaimmal foglalkozni.

Becsukom a kisszoba ajtaját, és vértől mocskosan bekucorodom a nappali kényelmes foteljébe. Amíg átgondolom, hogyan tovább, kiélvezem a lakás szokatlan csendjét. Behunyom a szemem. Milyen békés lett hirtelen a világ. Talán ez az otthon melege. Meglehet, nem is olyan ostobaság a feng shui.