Ajándék

Hanna gyűlölte munkahelyének karácsonyi összejöveteleit, ami együtt járt a kötelező jópofizással, mosolygással, bólogatásokkal. Megfogadta, ez lesz az utolsó.

Az irodában minden évben ajándékozást tartottak. Papírkosárba dobálták a neveket, és húztak, mint gyerekkorukban. Legtöbbször kitudódott ki kit húzott, kevesen tudtak titkot tartani. Sutyorgások jellemezték a karácsony előtti heteket, találgatások, összeesküvés elméletek.

Hanna próbálta kizárni gondolataiból, hogy idősebb munkatársai folyamatosan éreztették vele, ő a leggyengébb láncszem, és ha egyszer rosszabbul fog menni a cégnek, várhatóan ő lesz az egyik, akit menesztenek, néhány hasonlóan fiatal kollégával egyetemben.

Fiatalsága nem jelentette azt, hogy kevesebbet tudna. Többször kiderült, megállja a helyét. Bárkit kisegített az irodában, fürgén járt az agya, villámsebesen az ujjai a billentyűzeten. Alulfoglalkoztatták, így üres óráiban maradt ideje kisegíteni. Újoncként azért tette, hogy bizonyítson, így több feladatot vállalt, csendesen tűrt. Mára nyilvánvalóvá vált számára, kihasználják. Annak ellenére, hogy idősebb kollégái féltették a pozíciójukat, áskálódtak ellene, fúrták a háta mögött, a szemébe mosolyogtak, és egyre több munkát hárítottak át neki. Valamikor szívesen segített, mostanra elvárták tőle, hogy megtegye. Miközben a kollégái időben hazamentek, ő egyre többször túlórázott. Azt hitte, ez feltűnik a főnökeinek, és előléptetik, ezzel szemben áttapostak rajta.

Hanna jelként értékelte, hogy idén a nagyfőnök nevét húzta ki a kosárból. Ha a többiek megrendezték, akkor is. Ez nem lehetett véletlen, hogy éppen most, amikor elege lett. Végre lépett, így megadhatta magának azt az ajándékot, amire vágyott.

Izgatottan készülődött, a tükör előtt forgolódott. Tökéletesen akart festeni, most az egyszer igazán megadni a módját, de a ruha elejéjén apró foltot fedezett fel, így a harmadik öltözetet is lecibálta magáról, és az ágyra dobta.

Tekintete minduntalan a felszalagozott ajándékdobozra esett. Mosolygott magában, ahányszor arra gondolt, hogy sikerült. Januártól másképp lesz. Ötven percig turkált elégedetlenül a szekrényében, míg végül a legegyszerűbb fekete ruhájánál kötött ki, ami kellemesen kiemelte a vonalait, sejtetett, de keveset mutatott. Nyakába zöld selyemsálat kanyarintott, jól állt a szeméhez, és vörös hajához.

Húzta az időt, megtanulta, hogy sose érkezzen korán. A főnökök minimum egy órát késtek, és a vacsora csak ezután vehette kezdetét. Majd, amikor már mindenki eleget ivott, és Hanna számára nyomasztó lett a jókedv, akkor álltak neki az ajándékozásnak.

Mire megérkezett, már gombóccá gyűrődött gyomrában az izgalom. Kezét a kabátjába törölte, bevágta maga után a kocsiajtót, mélyet szippantott a párás téli levegőből.

Az étteremben karácsonyi zene szólt csendesen a háttérből, a falakon girlandok és színes üveggömbök csillogtak. A hangadóknak jócskán sikerült harsányra inniuk magukat, mire Hanna megérkezett, és lekucorodott egy szélső helyre a fiatalok között. A dobozt maga elé helyezte. Elkapta a kíváncsi pillantásokat, szíve a torkába ugrott, érezte, hogy elpirult.

Jól időzített, mert szinte közvetlenül utána befutott a főnökség is.

Hanna tányérjára függesztett tekintettel ráérősen evett, hosszan rágott, mintha az utolsó vacsoráját fogyasztaná.

A hangulat tetőfokára hágott. Hanna érezte, hogy dobozkáját, és mozdulatait többen érdeklődve figyelik. Kortyolt alkoholmentes pezsgőjéből mielőtt határozottan felállt. A főnöke nem tűnt meglepettnek, amikor hozzálépett, és átadta a dobozkát. Visszafogottan köszönte meg mielőtt kinyitotta.

Hanna elégedetten figyelte a megdöbbenését, amint előkerült a precízen összehajtogatott papír a pontosan megfogalmazott felmondásával.

Hullámként morajlott végig a termen a hitetlenkedés.

 

Az utolsó karácsony

Hónapok óta egyfolytában szakad a hó. Azelőtt ezeket a hónapokat még nyárnak hívtuk, és a strandon töltöttük a szabadidőnket a haverokkal. Mennyire imádtunk pancsolni a húgommal a családi balatoni nyaralásokon.

Azóta már nincs napsütés. Nincs nyár. Nincs húgom.

Régen nem haltunk bele egy kis náthába, sem tüdőgyulladásba. De mostanra elfogytak a gyógyszerek, üresek a gyógyszertárak, nincsenek orvosok, se zöldségek, se gyümölcsök. A mézünk fogytán. Havat forralunk, sót rakunk bele, mert só még akad. Jót tesz a légutaknak. Hisszük, de húgom után most anyám is haldoklik, pedig az ágyát egészen a sparhert mellé húztuk apámmal.

Mivel a gázszolgáltatás megszűnt, villany hónapok óta nincs, apám szerzett egy régi sparhertet. Csupán egyetlen szobát fűtünk. A közeli erdőbe járunk fáért. Kevesen maradtunk a városban. Alig egy éve rémhírek kezdtek terjedni végzetes katasztrófákról, veszélyzónákról. Piros besorolást kaptunk. Sokan összepakoltak, elvonultak nyugat felé. A zöld zónába. Azóta a nyugat nem létezik.

Kétséges nekünk van-e jövőnk. Apám szerint a karácsonyt sem éljük meg, ha itt maradunk. Elfogynak a készletek. Lépni kell. Lépnem kell. Nekem, egyedül, mert apám nem hagyja itt anyámat. Én pedig nem várhatom anyám halálát.

Apám ócska rádiójából két hete kifogyott az elem. Azon fogtuk életben maradottak adásait. Én is érzem, mennem kell, hogy esélyem lehessen a túlélésre. Ha itt maradok, az egyenlő a halállal.

A szél jeges hópelyheket sodor az arcomba, miközben kiráncigálom a szánkót. Teniszütőt erősítek a csizmám talpára, és nekivágok a fejszémmel a hóesésnek. Öt napig hordom a fát, amíg tele lesz a fészer. Esténként fáradtan esem az ágyba. Apám nem kérdez, anyám nincs magánál. Ha látna, aggódna. Talán így a legjobb.

Elhelyezek néhány hevenyészett csapdát is útközben. Még akkor tanultam az elkészítését, amikor volt internet. Reménytelennek látszik a dolog, mert állatok alig maradtak a környéken. Mégis minden áldott nap, miközben húzom hazafelé a megrakott szánkót imádkozom. Hátha nem hagyott el Isten minket örökre.

Végül egy sovány nyulat sikerül ejtenem, utolsó nap. Kitekerem a nyakát, ráadásként egy kis fenyőfával térek haza. Beteszem a nappaliba, a nyulat apám kezébe nyomom. Magához ölel. Előveszem a díszeket. Hosszan forgatom az ujjaim között mindegyiket, mielőtt felteszem az ágakra. Búcsúzom. Apám némán segít. Már nem mondja egyetlen egyszer sem, hogy nem érjük meg a karácsonyt. A fazékban rotyog a hús.

Anyám kis időre magához tér. Elhiszi, hogy karácsony van. Csillog a szeme, ahogy apám oldalának dől, miközben segítek neki enni. Régen fogyasztottunk ilyen táplálót. Igazi ünnepi étek.

Hajnalban még lelapátolom a tetőről a havat, mielőtt útnak indulok. Mindössze egy közepes méretű hátizsákot pakoltam meg a legszükségesebb holmikkal, hogy könnyen mozoghassak. Apám az ajtóban iránytűt és térképet nyom a kezembe.

– Tarts dél felé. Afrika partjairól fogtam az utolsó jeleket. – A kabátom belső zsebébe teszem a térképet, a kezem ügyébe az iránytűt. – Éjszakára mindig húzd meg magad valahol. Biztosan vannak épen maradt épületek. Szárítkozz meg! Válts száraz lábbelit, és zoknit!

– Nem eshet hó az egész bolygón – próbálkozom. – Lehetetlen, hogy minden elpusztult.

– Isten áldjon!

Megölel, utamra enged.

A könnyek az arcomra fagynak, ezért gyorsan letörölöm őket. Összeszorított foggal veselkedek neki a szélnek egy szebb világ felé.

Madárdal

Tizedik napja hallottam a pacsirtát minden hajnalhasadáskor. Eleinte azt hittem álmodom. Álmok szárnyán tértem vissza kislánykorom színhelyeire. Bár mostanában úgy éreztem, az a múlt talán meg sem történt, csupán képzeletem játéka.

Hogyan élhettem túl? Halványan rémlett, hogy elszöktem a kanálisra úszni. Bár meglehet, az nem is én voltam. Az az élet is másé lehetett.

Az idő összemosódott. Múlt, jelen, jövő ragacsos masszává sűrűsödött. Csupán a most számított. Annak a pillanatnak maradt jelentősége amiben éltem.

Túlélni.

Nénikém a Sötétség idejében a Földi Paradicsomról beszélt. Kereste. Makacsul hitte, hogy létezik. Hitte, hogy nem vagyunk egyedül. Mások is túlélték. Emberek vagyunk. Segítünk egymásnak.

Nénikém. Hiába állította: bízik az emberek jó szándékában, mégis nélkülem ment közéjük, miután felfedeztük nyomaikat a hóban. Kért, húzódjak meg a fészkünkben, míg visszajön. Alig értem a derekáig, gyűlöltem nélküle lenni, mert bár sosem vallottam be neki, féltem, hogy magamra maradok. Szófogadatlan voltam. Még a Nagy sötétség előtt is képtelen arra, hogy megüljek a fenekemen. Utána osontam. Bokorról-bokorra követtem. Talpam alatt ropogott a hó. Féltem, hogy elhagy, ugyanúgy eltűnik, mint a szüleim, a szomszédok, a testvéreim.

Elvesztettem hitemet a megmaradtakban, miután a nénit elkapta egy emberhorda. Hegyesre csiszolt fogukkal, éles körmükkel marcangolták szét. Állukon végigfolyt a vére, a szakadó hús reccsenését még mindig hallom, ha rám tör a magány. Azóta kétlem, emberek maradtunk-e.

A madár énekére keltem reggelente. A Földi Paradicsom ígéretére. A Sötétség ideje óta nem hallottam madárdalt, így hát minden hajnalban felkerekedtem, magamhoz vettem kihegyezett botomat, parittyáimat, éles sziklakéseimet, és követtem az éneket.

Azelőtt sosem távolodtam el ennyire a fészkemtől. Egyre sziklásabb részre érkeztem, arcomba hideg szél csapott. Közelgett a tél. Menedéket kéne keresnem, ahelyett, hogy egy olyan madarat kergetek az ismeretlenség közepén, amit megpillantanom sem sikerült tíz nap alatt.

A hegytetőn megálltam, lepillantottam a völgybe. Szürke, kietlen táj. Jeges szél süvtett, fütyült ormótlan kősziklák között, amik szabályos kör alakokban álltak. Megkövült óriásokra, szörnyekre hasonlítottak. Vicsorgó ördögszikla tátott szájából szállt felém a dal. Áttrillázott a szél szellemhangján. Száz és száz lépéssel megelőzött az énekszó. Mintha egy barlangba vezetne.

A Földi Paradicsom talán egy földalatti menedék? – gondolkodtam.

Mohos lépcsőn csúszkáltam. A pokróc foszladozott rólam, kevés védelmet nyújtott. Ha túlélem a telet ezekben a régi rongyokban, jövőre szükségem lesz új öltözetre.

Nyálkás sziklába kapaszkodtam, a madárdalra figyeltem, kevésbé arra, hogy ne csapjak zajt. Hátulról ért a támadás. A férfi számat befogva terített le. Csenevész lány voltam, mostanra éhségtől szédelegtem, így nem csoda, hogy háromszor akkora termetével sziklának szegezett.

– Maradj csendben! – sziszegte a fülembe. – Ne kövesd tovább! Madár erre nem él. Csapdába vezet. Énekével egyre közelebb!

Fogai tompán villantak loncsos szakállából. Abbahagytam a fickándozást, visszább húzódott, elengedett.

– Földi Paradicsomba hív – győzködtem.

– Nem létezik Földi Paradicsom. – Feltápászkodott, karomnál fogva rántott talpra. – Muszáj eltűnnöd, mielőtt észreveszi, hogy nem követed tovább. Egy darabon velem jöhetsz. Délre tartok.

– Mi van délen?

– Pusztító nyár, ám enyhe a tél. Jegyezd meg! Első szabály: ha egyhelyben maradsz, halál fia vagy. Becserkésznek, és véged.

Markomba keményre aszalódott gyümölcsöt nyomott. Puhán ugrott le a szikláról. Hosszú lépésekkel haladt. Számba tömtem az ételt, nyelvemen elomlott az édes íz. Lábujjhegyen utánaszaladtam.