Békések vagyunk

 

– Megígéred, hogy csak holnap reggel olvasod el? – kérdezi Franciska.

Hatalmas, zöld szemét nagyobbra nyitja, fülig pirul. A levelet hátizsákom mélyére süllyesztem.

– Eskü! – vágom rá.

Nem életem álma flottaparancsnokként egy hátvéd hajóján dekkolni és várni a visszavonulást, miközben a dicsőséget mások aratják le. De megígértem a szüleinknek a halálos ágyuknál, hogy vigyázok a húgomra. Örökké űrhajó-takarító marad, ha így folytatja.

Hittem, hogy Franciska képes lenne tanulni, ha akarna. Sokat mesélek neki a munkámról, érdeklődve figyel, célirányosan kérdez. Aztán a vizsgákra mintha elfelejtené az egészet. Nem értem.

Hiába ismételgeti, hogy a takarítók munkája fontos, nélkülük káoszba fulladna az életünk. A káosz nem a rendetlenséggel kezdődik. A káosz az, ami odakinn van. A világban, a világűrben, és azon túl. Nem a takarítás hiánya miatt aggódom.

Másnap, a reggeli megbeszélés után kedvetlenül forgatom magam a vezérlőpult előtti székben. A navigációs tiszt lebetegedett, engem rendeltek ki a helyettesítésére. Egyrészt áldás, ha az ember mindenhez ér, másrészt egy idő után olyan érzése támad, hogy kihasználják. Fénysugarak szelik át a látóhatárt. Hiányzik az otthon, annak ellenére, hogy a generációm számára mindössze történelem, hogy valaha létezett egy hely a világmindenségben, amit otthonnak nevezhettünk.

A legendák szerint anyabolygónkat rommá zúzták, felszínét hó és jég takarja, élhetetlen fagy burkolta be. Tanítóinktól tudjuk, hogyan éltünk azelőtt. Mi már űrjáró monstrumokon élünk. Új és újabb ellenségek vesznek körbe minket. Hol apró parazitákkal, élősködőkkel kell megküzdenünk, hol kegyetlen, felfegyverzett térfoglalókkal, hol láthatatlan erőterekkel. Sosem tudhatjuk mi vár ránk a következő reggelen, vagy mi riaszt fel éjjel.

Békések vagyunk. Csak úszunk a világmindenség sötétjében, és egy élhető bolygót keresünk, ahol letelepedhetünk. Az otthont keressük, amit elvettek tőlünk.

Könnyebb időszakokat nehezebbek váltják és mi egyre kevesebben vagyunk. Élünk és meghalunk. Részese lennék az újvilág alapításának. Minden fiatal erről ábrándozik. Aztán eljő az az életkor, amikor örök rezignáltságba süllyedünk.

Felcsippan a csipogóm. Húgom arca jelenik meg a tükörben előttem.

– A navigációs pultban vagy – állapítja meg. Nem értem az örömét. – Valóban sikerült! Vedd elő a levelet, amit tegnap adtam.

Kihajtogatom a papirost magam előtt.

– Ez egy térkép – állapítom meg meglepetten.

– Miért, mire számítottál? Mondd, észreveszik, ha új irányba állsz?

– Naná, hogy észre!

– Megtennéd, hogy magad köré vonod az oxigén burkot? Rutin légfrissítés – magyarázza –, allergiás vagy az összetevőkre.

Ráfintorodom, felvonom magam köré az átlátszó burkot. Mire észrevennék a többiek, lehanyatlik a fejük. Ez nem allergiás reakció.

– Megmérgezted őket!

– Dehogy. Csupán alszanak. Használd a térképet, amit küldtem, és fordulj irányba. Az ott, amit látsz, az új otthonunk!

– Hogy jutottál hozzá?

– Egy takarítónak mindenhová bejárása van. És ha rájönnek, hogy megtaláltam, likvidálnak!

– Nem akarnak letelepedni – döbbenek rá az igazságra –, mert ők a hódítók. Mi vagyunk a hódítók. Nem létezik Anyabolygó.

– Nem létezik megállás. Nem létezik otthon. Nem létezik béke – sorolja Franciska.

– Ha leszakadunk, elkönyvelik a hajót járulékos veszteségként – gondolkodom hangosan. – Robbanás kell, hogy elhitessük velük.

A húgom magabiztosan elmosolyodik.

– Te csak állj pályára. A többit bízd a takarító személyzetre!

Igazat mondott: a munkája fontos. És most ő mutat kiutat. Azon a lakatlan kék bolygón végre otthonra találhatunk.